One step closer (SHINee - JongHyun)

Drága Unniem! 
Megérkeztem az általad kért One Shot-tal, bár eléggé megkésve ><"
Remélem, elnyeri a tetszésedet, igyekeztem a legjobbat kihozni belőle! ^^
Hwaiting! *3*

A történet vége felé egy zenét szúrtam be, ezt csillaggal fogom jelölni a megfelelő pillanatban (***)! :)

***

- Feladom! - jelentettem ki a laptop asztala alatt fetrengve, miközben megpróbáltam kezdeni valamit a törött csatlakozóval vagy töltővel, vagy mivel. Öcsém ott állt az ajtóban és a fejét csóválta, próbálva visszatartani a nevetést. - Most mi a fenét kezdjek ezzel? Határidőre kell leadnom a jelentést, két napom van rá! Az soha semmire nem elég! És nem vicces!
- Majd dolgozol addig az enyémen, Noona, ne idegesítsd magad tök feleslegesen. Lementetted az eddig megírtakat egy pendrive-ra, nem?
- A gépre mentettem a tegnapi munkám, de annyira hirtelen kapcsolt ki ez a vacak, hogy a mostani talán el is tűnt. Kellett volna máshová is menteni?! - kerekedtek el a szemeim, mire Taemin akkorát csapott a homlokára, hogy talán még Kínában is hallották.
- Nem gond, nem gond, megoldjuk. - ismételgette, de szerintem ez már csak a saját maga nyugtatására szolgált. hogy megőrizze a hidegvérét a közelemben. - Mit szólnál, ha megkérnénk, J-...
- Ki ne ejtsd a nevét! - tudta, hogy mennyire belezúgtam az emlegetettbe, már a gimiben. Nem mellesleg Ő is tisztában volt vele.
Mindennek a tetejébe pedig két évvel ezelőtt újra összesodort minket az élet, mert egy helyen dolgozunk, így lehetősége nyílt ezt az információt ki is használni.
- Most mit vagy úgy oda, Noona? Csak áthívjuk, megnézi hogy lehet-e kezdeni valamit ezzel a vacakkal, ha meg nem, akkor megmondja, hol vehetünk sürgősen másikat.
- De...
- Az istenit, Sungyeonnie, nem dughatod homokba a fejed, valahányszor meglátod! Jonghyun tudja, hogy odavagy érte és javíts ki, ha tévedek, de ő is félreérthető dolgokat művel. Szerény véleményem szerint, ha nem kedvelne, akkor menekülne előled.
- Jó... - motyogtam. Kezdtek meggyőzni Taemin érvei.
- Tehát mit csinálsz holnap? Mi lesz az első dolgod?
- O-odamenni hozzá...
- És még? Mit kell még tenned, Sungyeon noona? Hm?
- Me-megkérni, hogy se... hogy segítsen.
- Ügyes Noona! - kacagott. Még akkor sem hagyta abba, mikor dühösen hozzávágtam a kutyás mamuszom. A szemtelen mindenit neki...

~~~

- Ezt mondta! - motyogtam legjobb barátnőimnek, már-már húgaimnak. Ők csak jót kacagtak a szerencsétlenségemen, majd mikor végre befejezték, Minnie megszólalt.
- Unnie, te is tudod, hogy Taemin csak jót akar.
- Persze, hogy mellé állsz. - húztam fel az orrom. - Elvakít titeket a szerelem!
- Dehogy is! - védekezett másik húgom. - Csak azt mondjuk, hogy tényleg nem ártana neked egy jó kis beszélgetés Jonghyunnal. Ha szeretnéd, szólok Kibumnak az érdekedben, hogy hozzon össze egy ártatlan kis találkát. Akkor talán meghittebb is lenne, mint egy poros irodában csevegni tök értelmetlen dolgokról...
- És ide most hogy is jutottunk? Csak egy csatlakozóval kapcsolatban szeretnék segítséget kérni tőle, mivel laptop nélkül igencsak nehéz bármit is tenni.
- Szerintem meg legbelül te is nagyon jól tudod, hogy ha akartál volna, akkor szereztél volna olyan izét máshonnan. Valld be, hogy a lelked mélyén csak a Szürke Herceg segítségére vársz!
- Nem szürke... múltkor festette át barnára. - hunytam le a szemem, ahogy elém tárult a látvány. Mindkét szín tökéletesen állt neki, de ez az új, sötétbarna árnyalat észveszejtő volt.
- Részletkérdés. - legyintett Minnie. - Szerintem... szerintünk, neked már oly' mindegy, hogy mit csinál magával, ugyanúgy elvesznél benne, mint szürke szamár a ködben. Mikor is mész be dolgozni? Vagyis, hogy pontos legyek.... Mikor mész "segítséget kérni" Tőle?
- Ma délután. - és ebben a pillanatban fejeltem meg az aszalt tehetetlenségemben úgy, hogy nem csak a két lány, de a kávézóban tartózkodó összes vendég ijedten kapta rám a pillantását, nem-e törtem véletlenül össze magam.
- Fel a fejjel. Mármint képletesen is, meg amúgy is. Unnie, kiborult a kávé. Szeretnél még hajat is mosni munka előtt? Mert akkor elkésel.


Amint beléptem délután az irodaház üvegajtaján, megcsapta az orromat az a tipikus nyomtatószag, nem is beszélve az állandó, recepción történő telefoncsörgés hangjáról. Meg sem fordult a fejemben köszönni bárkinek is - normális esetben megtenném ugyan, de nem mertem kockáztatni -, mivel a délutáni műszak mindenkinek felért egy apokalipszissel. Nemcsak, hogy késő éjszakáig kellett ilyenkor fent maradni, de az itt dolgozók nagy része azért rendelkezett saját családdal. Hogy néz már ki, hogy az apa vagy anya hazatámolyog éjfél után valamikor - jobb esetben -, majd a napot átalussza, végül vagy megint mehet délutánozni, vagy van olyan kegyes vele a Jóisten, hogy másnap reggelig nem zaklatja. Hogy marad így idő az öregedő szülőkre, a gyerekekre, a házas életre? Bele sem mertem gondolni, hogy én hogy bírnám.
- Bocsánat, Jinki-sshi. - kopogtattam meg egyik kollégám vállát. Ő egy volt azok közül, akikhez ilyenkor hozzá mertem szólni mert tudtam, hogy nem ordítja le a fejem.
- Sungyeon-ah? Szia! - mosolygott rám egy kávéval a kezemben. - Mit szeretnél? Kérsz egy kávét?
- Köszönöm a meghívást, de sietek. - hárítottam kedvesen. - Nem láttad véletlenül Jonghyunt? Szeretném megkérni valamire.
- Hm, legutóbb Minhoval láttam, tudod a Choi Vállalat örökösével. Valami papírokat adott át neki, gondolom a főnök legújabb ötletével, a társszerződéssel kapcsolatban. De ha megkéred Kibumot, biztos elárulja, mikor jön vissza.
- Köszönöm szépen. - hajoltam meg illedelmesen, viszonozva a mosolyt. - További szép napot! - és már rohantam is a következő célállomás felé, hogy megkeressem az illetékest.
Szándékosan a lépcsőt használtam, mert a lift túl gyorsan odaér, én pedig szerettem volna még gondolkodni, hogy mit mondok.
Kínomban megszámoltam a lépcsőfokokat, és ahhoz, hogy feljussak a harmadik emeleti irodákhoz, egész pontosan háromszázkét fok állt rendelkezésemre, és bár rendesen kifulladtam a végére, sikerült kidolgoznom egy taktikát, amivel könnyen letudom az egészet.
A két folyosó közül rögtön a nekem jobb oldalin mentem végig, majd az utolsó ajtóhoz érve összeszedtem minden bátorságom és bekopogtam.
- Szabad! - belül reménykedtem, hogy senki sincs bent, és szívesebben tanulmányoztam volna még a falon lógó, természeti fotókat.
A lehető leglassabban tártam ki a térelválasztót, mert minél több időt nyerek, annál összeszedettebben fogok beszélni. Gondoltam én, kis naiv. Ugyanúgy nem jött semmi a számra, mint mikor elindultam. És még az is sokat segített volna rajtam, ha tényleg csak Kibummal futok össze, de nem...
- Nahát, Sungyeon-ah, micsoda meglepetés. - pattant fel rögtön, szexi félmosolyát bevetve. - Mikor jöttél fel?
- Úgy másfél perce. - dünnyögtem a padló puha és fehér szőnyeggel bevont valóját vizslatva nagy beleéléssel, néha tovább vándorolt a tekintetem a többi bútorra. Minden a fekete és fehér árnyalatában pompázott, néhol megszépítette egy-egy zöld szobanövény, vagy a Jonghyun üvegasztalán helyet foglaló családi fotók.
- Elkerülhettük egymást, alig két perce estem be az irodába. - gondolkodott el.
- Igen, biztosan így történt. - na, most áldottam én leginkább azt a tényt, hogy itt van lépcső.
- Ülj csak le! Kérsz esetleg egy kávét? Teát? Vizet? Vagy valami mást?
- Semmit. Nem azért jöttem. - végre sikerült belenéznem azokba a hatalmas, fekete szemekbe. Hibáztam. Tisztában volt vele, hogy mit érzek, ezt tökéletesen észrevettem rajta, ahogy azt is, mennyire nem nézett semerre rajtam kívül.
- Akkor? Akkor miért jöttél?
- Ehm... segítened... kéne. Fontos.
- Mégis miben? - vonta fel a fél szemöldökét, kezeit karba tette, ahogy hátradőlt a székén. Az a sunyi vigyor még mindig nem került le a képéről, de nem is bántam annyira, ha jobban belegondolok.
- A laptopom. Elromlott a... töltője vagy...mije. Taemin azt mondta, te értesz hozzá.
- Ugye tudod, hogy laptoptöltőt minden műszaki áruházban tudnál venni márka nélkül is? - nevette el magát. Hogy mi? Hát én erről semmit nem tudtam az égvilágon. Azt gondoltam, hogy ennél azért bonyolultabb az ügy... Taemin... - Vagy mégsem?
- Hát nem. - vágtam hozzá a kelleténél kicsit durvábban. Legszívesebben hazarohantam volna, és miután megverem az öcsémet, bebújtam volna a puha kis ágyamba és átkoztam volna magam.
- Nyugodj meg, Sungyeon-ah, nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál meg...
- Egy kérdésem lenne azért a biztonság kedvéért.
- Igen?
- Mikor elromlott a töltő, dolgoztál a gépen?
- Pont ezért vagyok ideges. - sóhajtottam fel frusztráltan. - Hirtelen sötétült el, arra sem volt időm, hogy elmentsem a munkámat.
- Semmi gond. Ha szerencséd van, magától automatikusan elmentette a rendszer. Ha mégsem, akkor átmegyek, ha neked megfelel és előszedem az anyagot.
- Té-tényleg megtennéd?
- Persze. Neked bármit, Sungyeon-ah. - alsó ajkába harapott, ahogy ismételten végigmért, én pedig egyre nagyobb zavarban éreztem magam tőle.
- Öhm. Köszönöm. - a torkom valahogy túl száraznak tűnt és nem igazán láttam értelmét tovább maradni, ezért sietve az ajtó felé vettem az irányt, ám egy kéz határozottan a csuklómon állapodott meg és gyengéden rászorított.
- Várj még egy kicsit, Sungyeon-ah.
- M-mire?
- Nem mondtad meg, mikor vársz. - nézett huncutul a szemembe, én pedig elsüllyedtem volna ettől a tekintettől.
- Én..izé...
- Mit szólnál a ma este héthez?
- De... de dolgozom.
- És? Személy szerint már a főszerkesztőség táborát erősítem, ezért otthon is tudom végezni a dolgom, te pedig majd "besegítesz" és le lesz tudva a műszakod, a géped pedig ugyanolyan kifogástalan lesz, mint előtte.
- Nem... hm. Csalás ez?
- De igen. Viszont... - itt közelebb hajolt a jobb fülemhez, lehelete csiklandozta szervemet. - ... egyszer belefér, hogy áthágjuk a szabályokat, nem igaz?

~~~

Ennyit erről. Az idő rohamosan fogyott, én pedig úgy lettem egyre idegesebb. Természetesen az öcsém már vett egy másik töltőt, mire hazaértem és ekkor meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. A munkáim viszont valóban eltűntek, ezért is volt még mindig szükségem Jonghyunra. Meg más szempontból is, de meg sem próbáltam részletezni.
A húgaim a randijaikon voltak - mondanom sem kell, kikkel -, és hiába akarták inkább lemondani, hogy segíthessenek, mégse csinálhattam meg velük ezt.
Egyedül készültem hát össze, és mire csöngettek, teljes harci díszben nyithattam ajtót. Vajon nem nézek ki túl hülyén? Nem kellett volna egy kicsivel több idő, hogy kikupáljam magam? Elég kávé van itthon? Talán alaposabban is takaríthattam volna... Jaj, Sungyeon, szedd már össze magad! Nem a Kék Házból jöttek! Csak... csak Jonghyun az. Csak...
Ahogy egy csiga sebességével kinyitottam a térelválasztót, nyeltem hármat és végignéztem azon az emberen, aki mögötte állt. Nem öltözött ki, mégis szívdöglesztően festett abban a nyamvadt csíkos ingben. Alapjáraton a csíkos nem az én világom volt, de amikor Ő viselte... egyszerűen még az életfelfogásom is megváltozott, nem csak az ízlésem.
- Jó estét, Sungyeon-ah!
- He? Ja, izé. Khm. Neked is. Gy-gyere csak be. - jobban kitártam az ajtót, hogy beléphessen és levehesse a cipőjét, én addig bementem a nappaliba és bekapcsoltam a laptopot. Célszerűbbnek láttam kihozni ebbe a helyiségbe, mert szívinfarktust kapna, ha meglátná a szobámat jelen rendetlen helyzetében.
- Lássuk, hol a probléma. - csatlakozott Ő is, majd helyet foglalt mögöttem, mellkasa szinte nekifeszült a hátamnak. - Mi baj, Sungyeon-ah?
- S-semmi. - köszörültem meg a torkom. - N-nem szeretnél izé... kicsit...
- Túl közel vagyok? - leheletét ezúttal a nyakamon éreztem. Érzékeny bőröm megborzongott tőle, aprót sóhajtottam. - Nem úgy tűnik, hogy nem jó érzés számodra.
- É-én ilyen nem mondtam...
- Akkor?
- N-nem csak a segítség m-miatt vagy itt, jól gondolom?
- Hm. Az is benne van a pakliban. De te sem vagy vak, igaz, Sungyeon-ah?
- Mire célzol?
Állam alá nyúlt és amennyire tudta, maga felé fordította a fejem. Háttal ülve nem volt túl kényelmes a pozíció, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy ezzel foglalkozzak.
- Szerintem tudod nagyon jól. Mindig menekülsz előlem.
- Nem menekülök...
- De igen. Gimiben is ezt csináltad. Mindenki tudta, hogy kedvelsz, de sosem mertél a szemembe nézni. Így honnan tudtad volna, hogy esetleg én is ugyanazt érzem?
- N-nem...
- De igen, Sungyeon-ah. Igazam van és ezt te is tudod. Annyira buta vagy, Sungyeon-ah. Megspórolhattál volna magadnak pár évet, ha egy kicsit több az önbizalmad...
- Ha nem tetszik, akkor nem tudom, minek vagy itt! - pattantam fel - már amennyire a hely engedte - és zihálva, kipirult arccal pislogtam rá. Ám most korántsem azért vörösödtem el, mert zavarban voltam, hanem azért, mert felidegesített. - Ha ennyire bénának tartasz, akkor most minek alakítod itt a csábítót?!
- Félreértesz, Sungyeon-ah. - állt fel ő is, védekezően maga elé tartva kezeit. - Nem gondollak bénának. De azért rá kell jönnöd, hogy ha egy kicsit bátrabb lettél volna, már nem csak macska-egér játékot játszanánk a nappalidban. Sokkal több is lehetne köztünk.
- Ezt meg honnan veszed? - kérdésemre féloldalasan elmosolyodott és tett két lépést felém.
- Ne csináld ezt, Sungyeon-ah. Tudjuk mindketten, miről beszélek. Ha nem érdeklődnék irántad, nem adnék ilyen egyértelmű jeleket. Nem vetted észre? Vagy... csak nem akartad?
- É-én...
*** - Kedvellek, Sungyeon-ah. Ez elég egyértelmű?
- De... de akkor ennyi erővel te is odajöhettél volna!
- Ebben igazad van. - biccentett komolyan. - De ha láttad volna magad kívülről... olyan érzékenynek és törékenynek tűntél, mint egy kismadár.  Az ember nem tudta eldönteni, hogy hogyan közeledjen feléd. Persze tisztában vagyok vele, hogy akkoriban lett volna igazán szükséged rám, és nagyon bánom, hogy nem tettem érted semmit. - ez a mondata szíven ütött. Igen, akkoriban éltem át a traumáim nagy részét és akkoriban már csak Taemin maradt nekem, meg a két lány. Az emlékek hirtelen törtek felszínre, ahogy a krokodilkönnyek is a szemeiből, amik villámgyorsan peregtek végig az arcomon. Ennyire látszott volna rajtam, hogy összetörtem?
- Sungyeon-ah, nézz a szemembe. - egyik keze derekamra fonódott, míg másikat arra használta, hogy gyengéd erőszakkal felvegye a kontaktust íriszeink között. - Ne sírj, kérlek. Bármit megtennék, hogy ne kelljen sírni látnom Téged. Sőt, azt akarom, hogy csak az én vállamon sírj. Én akarok a támaszod lenni, Sungyeonnie.
- Hm. - motyogtam. Ennél több akkor sem jött volna ki a torkomon, ha erősebben próbálkozom. Ahogy ott nyugtatott, ahogy erősen tartott, olyan érzések törtek felszínre bennem, amik eddig csak nagyon keveseknél fordultak elő; bizalom, biztonság, szeretet, hála... szerelem.
- Ígérem, bepótolok veled minden egyes pillanatot, amit veled kellett volna töltenem. - suttogta a fülembe. Most először én is kezdeményezni akartam. Hogy érezze, fontos vagyok neki. Óvatos mozdulatokkal hajoltam ajkai felé, míg saját kiszáradt párnáimat nyelvemmel nedvesítettem meg. Az izgalom úrrá lett rajtam, ahogy egy tétova mozdulattal csókot adtam Neki. Nem húzódtam el, vártam valamire, egy jelre. És viszonozta. A megkönnyebbülés végigszántott rajtam, ahogy mindkét karommal közelebb húztam őt, átölelve nyakát, úgy préselődve hozzá a lehető legszorosabban. 
Csak a levegőhiány miatt váltunk szét, de ez elég volt, hogy újra sírni kezdjek.
- Sungyeon-ah, ne-...
- Boldog vagyok. - szakítottam félbe. - Annyira... hogy vártam rád...
- Ahogy én is rád, Sungyeon. - mosolygott rám. - És ha az kell, várnék még rád, amíg csak kell.
- De már nem kell.
- Ahogy mondod. Most már csak szeretnem kell Téged, de az úgy vélem, megoldható. "Ami itt áll előttem. Minden lélegzet... minden óra idevezetett. Egy lépéssel közelebb..." - nagyon ismerős sorok voltak azok, amiket dúdolni kezdett, és ahogy maga a dal is felrémlett, úgy borultam megint a nyakába.
- Ezer évig? - vigyorogtam bele az ingébe, mire elnevette magát.
- Ezer évig. - puszit nyomott a hajamba, majd szépen lassan ringatni kezdett egy néma dallamra, amely csak a mi fejünkben szólt.
 

Minden nap meghaltam, míg vártam rád
Kedvesem, ne félj, szerettelek
Ezer éven át
Szeretni foglak még ezer éven át...

...Egy lépéssel közelebb...

 

KILENCEZER! *3*

Hát sziasztok! ^^

Ez a nap is eljött, bővült a kis "családunk" újabb ezer megtekintéssel! :)

Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvassa a történeteim, akik kommentekkel

bátorítanak a fejlődésre, illetve köszönöm a Nővéreimnek, akik bearanyozzák

a napjaimat! :) Nélkülük már el sem tudnám képzelni a mindennapjaim^^

Még külön köszönet jár a barátaimnak, akik mellettem vannak jópár éve

és még annak ellenére is véleményezik a történeteim, hogy sokszor rágom a fülüket

az önbizalomhiányommal! <3

Remélem, még tovább is ugrik a számláló az eddiginél, mert ha rajtam múlik, ez a

blog rengeteg újdonsággal fog még szolgálni - lehetőleg egyre jobb és jobb

stílussal! :)

Még egyszer köszönöm mindenkinek! Nélkületek nem fejlődnék! <3

Hwaiting! *3*

Sosem volt logikus (TaeMin, CNU [B1A4])

Üdv mindenkinek! :)
Kérésre készült kis szerelmi háromszöggel érkeztem, amely egyben életem első háromszöge is, tehát picit megkésve hoztam, igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle ><"
Remélem, a címzett azért nem haragszik, és tetszeni fog neki a végeredmény!:)
Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

Ui.: a Taemin mini következő részét a napokban olvashatjátok a blogon!:) *3*

***

- Jisoo-sshi! - kiabált valaki a hátam mögött, miközben éppen a kollégium felé rohantam a szakadó esőben. A hang irányába fordultam; egy nagyon ismerős fiú szedte a lábait felém. - Csakhogy észrevettél!
- Ne haragudj, figyelmetlen vagyok. - pislogtam rá bűnbánóan, de ő csak mosolyogva megrázta a  fejét.
- Tudom, már jól megáztál, de mikor észrevettelek az utcán és megláttam, hogy nincs nálad esernyő, visszaszaladtam, kikaptam a sajátomat a szekrényből és reménykedtem, hogy még elérlek.
- Nagyon kedves tőled. - nevettem fel. Kettesben folytattuk az utunkat tovább, és meglepően kényelmesen elfértünk egy ernyő alatt.
- Mekkora mák, hogy becsomagoltam ezt az izét. - sóhajtott. - Hála Istennek, szárazon jutok haza. Tudod, milyen az anyám...
- Persze, hogy tudom. - kuncogtam. - Már gyerekkorunkban is rosszul volt az esőtől.
Dongwoo és én óvoda óta ismertük egymást, legjobb barátok voltunk, a szüleink szintén, majd egy helyen is kezdtünk dolgozni a suli mellett. Alap volt tehát a jó kapcsolat közöttünk. Soha nem is bántam meg, hogy itt van nekem.
- Nem értem, miért nem tudják azt a nyamvadt kollégiumot az egyetemed környékére pakolni. - morogta megint, de az arcán láttam, hogy nagyon is élvezi a dolgot. Tisztában voltam az érzéseivel felém, és valamilyen szinten én is viszonoztam. Láttam őt felnőni, láttam, amikor férfiasabb lett és ez felettébb vonzott. Egy idő után azon kaptam magam, hogy bizony tetszett nekem a látvány, nem beszélve arról, hogy milyen kedves. A lányok álma, nem is kívánhatna egy épeszű tyúk jobb barátot magának. Azonban... volt valaki, aki kétségeket ébresztett bennem a Dongwoo iránt érzett dolgaimmal kapcsolatban, és ez az egyetem szívtiprója, Lee Taemin volt. Ő egy évvel fentebb járt nálam, úgyhogy amint tavaly először betettem a lábam az egyetem kapuján... hogy még szépen fogalmazzak, felfigyeltünk egymásra.

***FLASHBACK***

Az ég teljesen tiszta volt, még felhők sem takarták szeptember elsején. Azonban az én agyam nagyon is felhős volt, mivel rettegtem. Rettegtem az egyetem első napjától, hogy esetleg nem úgy fogok teljesíteni, kirúgnak, talán még röhej tárgyává is válhatok a felsőbb évesek jóvoltából. És mindennek a tetejében még Dongwoo sem kísérhetett el a suliig, ugyanis csak holnap volt esedékes a hazaérkezése Tokióból, na meg van elég baja a saját főiskolájával.
Szedtem a lábaimat, húztam a bőröndömet magam után, ahogy csak tudtam, mivel a busz érkezéséig nagyjából öt percem volt. Ha azt lekésem, már csak két óra múlva indult volna távolsági járat innen, Daeguból Szöulba.
Senkire és semmire nem néztem, mondhatni taroltam ami az utamba került, ezzel sok szitkozódás is repült az irányomba.

Amint végre a tömegközlekedési eszközön tudhattam magam - csak a Jóistennek köszönhettem, hogy nem késtem le -, már csak arra kellett koncentrálnom, hogy ne aludjak el, ne nézzem el a megállót és lehetőleg a csomagomat se hagyjam fent a buszon. Volt már rá példa nagyjából öt éve a gimis osztálykiránduláson.
Én magam sem tudtam, hány órát utaztam, mert közben a zenémmel is foglalatoskodni kezdtem, meg ellenőriztem, hogy minden szál hajam tökéletes pontossággal úgy áll-e, ahogy én azt megcsináltam, illetve végignéztem magamon, hogy tuti nincs-e olyan cucc rajtam, ami miatt már az első nap megnéznek. Nem volt. Még.

Természetesen hoztam a formám és mikor megérkeztünk, én pedig lefelé rángattam a hatalmas bőröndöt, elkezdtem dőlni a keskeny lépcsőn. Talán nem ártott volna, ha előbb én kászálódom le és utána hozom, ami még kell. A normális emberek általában így csinálják...
- Hé, vigyázz! - két kar mentett meg attól, hogy közelebbi ismertségbe kerüljek a buszmegálló rendkívül dekoratív, fekete aszfaltjával, azonban a bőröndöm nem úszta meg ennyivel. Hangos puffanással végezte a földön. - Minden rendben?
- Per...sze. - és nagy tapsot Nekem, amiért még csak nem is valami ronda ember karjaiba zuhantam, hanem egy olyan fiúéba, akinek a látványától elszégyelltem magam. Ahogy belenéztem a fekete mandulaszemeibe, rögtön feltűnt az az apró gyermeki csillogás, még annak ellenére is, hogy már egész biztosan felnőttel volt dolgom. Hidrogénezett, hosszabbra hagyott szőke haja olyan puhának tűnt, hogy legszívesebben beletúrtam volna. Ehhez pedig tökéletesen passzolt a könyékig feltűrt fehér inge. Már amennyit láttam belőle.
- Biztos? Nagyon piros vagy. Esetleg láz miatt? Miért nem maradtál otthon? Az ilyennel nem lehet viccelni...
- He? - ennyit bírtam kinyögni összesen, túlságosan is a szép hangjára figyeltem.
- Na jó. - ráncolta össze a szemöldökét. - Hová tartottál ezzel a nagy tatyóval?
- A Szöuli Egyetem kollégiumába... - motyogtam valamivel összeszedettebben, majd félve rápislogtam. Istenem, mondd, hogy ez az ember csak egy köd, én pedig belevertem a fejemet a busz kerekébe, vagy beestem alá, tudom is én... csak ne előtte égjek már tíz perce! Inkább váljanak el az útjaink és emlékezzek rá úgy, mint egy Angyalra aki megmentette a bőröm, mint hogy egy percnél is tovább kívánkozzak a Pokol legmélyebb bugyraiba a bénaságom miatt!
- Mázlid van, én is odatartok. Alig negyed órára van gyalog. Kibírod? - ilyen az én formám.
- K-ki...
- Akkor gyere. Elkísérlek a kollégiumba, utána az egyetemre is, mert az messzebb van és gyanítom, hogy elsős lehetsz. Amúgy Lee Taemin vagyok, másodéves a művészeti szakon.
- K-Kang Jisoo. Angol-japán szak...

***FLASHBACK END***

Na, igen. Taemin egy nagyon különleges személyiség volt. Nem bunkó, vagy ilyesmi, inkább azt mondanám, hogy szerette megtartani a menő imidzsét. Ergo, velem rettentő aranyos volt, már ha nem tartózkodott sok ismerőse a környéken. Tudta, hogy melyik kávézóban dolgoztam az egyetemen kívül, ezért néha meglátogatott és beszélgettünk, meghívott erre-arra, de ha a nagyságos baráti köre is jelen volt, én számára nem léteztem. Dongwoo persze az első pillanattól kezdve utálta, amióta összetalálkoztak a kávézóban, és egyfajta rivalizálás alakult ki közöttük, vagy minek nevezzem - beszólások, egy kis gúnyolódás mindig belefért az idejükbe, tökmindegy hogy mennyire siettek -, hiszen attól még, hogy legjobb barátom nem vált az iskolatársammá ezúttal, könnyen kialakulhatott benne a félsz, miszerint egy Lee Taemin-féle alak a végén még megkörnyékez. Ilyenkor ha ránéztem, én is rosszul éreztem magam és azt kívántam, bár egy tudatlan liba lennék, akinek fogalma sincs a körülötte zajló szerelmi eseményekről. Akkor talán Dongwoonak is könnyebb lenne.

~~~

Sóhajtva másztam fel a lépcsőkön egyenesen a harmadik emeletre, hogy beessek a szobámba. Lakótársam, aki Hani névre hallgatott, most nem tartózkodott bent, valószínűleg a barátjával múlatta az időt, kihasználva a tanulás közbeni kis szünetet. Nem irigyeltem, ő már a diplomára magolt.

Borzalmasan untam az életemet az első tíz percben, dolgozni viszont ma nem kellett. Mégis mit mást tehettem volna, hát eldöntöttem, hogy szétnézek a hallban, hátha találkozom egy csoporttársammal.
Azonban szerencsém nem hazudtolta meg magát.
(Tudniillik, a lányok és a fiúk szobái két külön szárnyban voltak elhelyezve az épületen belül - külön fürdőkkel természetesen -, viszont a kantin és a hall, amely egy nagyobb társalgónak felelt meg, közös cucc volt.)
- Szia, Jisoo! - na erről van itt szó...
- Tae-Taemin? - makogtam. - Mit keresel itt?
- Itt lakom, hahó! - lengette meg kezeit szemem előtt, közben nevetve a bambulásomon. - Ha nem tudnám hogy nem, azt hinném alszol.
- Tudom, hogy itt laksz, persze. Bocsi, cs-csak azt hittem, elmentél valamerre a haverjaiddal.
- Ők mentek, nekem nem volt kedvem hozzá. - vont vállat. - Gondoltam, elüthetnénk az időt együtt. Tudod, van az az új kajás tököm, ami itt nyílt a koli utcájában. Minho hyung szerint nagyon jól főznek ott, elmehetnénk. - legszívesebben közöltem volna vele, hogy miért csak akkor jó a társaságom, amikor nincs más, de ki volnék én, hogy Tökéletes Lee Taeminnek nemet mondjak és megkérdőjelezzem?
- Menjünk. De még mindig szakad az eső. - világítottam rá a tényekre, hátha ezzel elhalaszthatjuk a kis programot. A Remény döglik meg utoljára...
- Van kocsim. Az a fél perc, amíg elérünk odáig, nem számít. - bár tudnék neki nemet mondani és belebonyolódni egy fájdalmaktól mentes kapcsolatba Dongwooval... erre itt van nekem még ez is.

Ahhoz képest, hogy mennyire húztam a számat az elején, egész jól elbeszélgettünk és rengeteget nevettünk. Mondjuk, mindig ez van; beszélgetünk, élvezzük egymás társaságát, másnap meg elmegy mellettem ez a szőke paraszt és még csak köszönni sem hajlandó, mert a sok tömegkiszerelésben lábatlankodó "lány" minden figyelmét leköti, nem beszélve az elmebeteg haverjairól, akikkel néhanapján megtartják a "Ki szed össze több telefonszámot?" kihívást. Mondanom sem kell, hogy nap végére kivétel nélkül minden egyes fecni a kukában végzi.
Mikor már az ágyamban feküdtem és Hani is durmolt a szomszéd ágyon, elkönyveltem ezt is egy jó napnak, majd készültem a másnapra, ahol ismét semmibe leszek nézve.
De nem. Nem ez történt, és engem lepett meg talán a legjobban a dolog...

Ebédnél szobatársam csicseregte a fülembe a tegnapi találkozását a párjával, én pedig nagy bőszen bólogattam, mikor is Taemin jelent meg az asztalunk előtt egy szívdöglesztő félmosoly kíséretében. Pedig én esküdni mertem rá, hogy a társasága alig öt méterre ült tőlünk!
- Szia.
- Szia. - viszonoztam mosolyát, majd rákérdeztem a lényegre. - Mi járatban itt?
- Hát tudod... ezt talán négyszemközt kéne megbeszélnünk. - vakarta a tarkóját kínosan, mire megköszörültem a torkom és jelentőségteljesen néztem a száját tömő lányra. Vette az adást, de előtte szúrós pillantást vetett a férfi irányába, majd tátogott valami "Vigyázz vele" félét és eloldalgott. Taemin kapva az alkalmon, rögtön el is foglalta a megüresedett széket, majd a tárgyra tért. - Szeretném, ha eljönnél velem randizni!
- Mi van? - még a víz is félrement a torkomban, mikor ezt kijelentette. Mi az Atyaúristen ütött belé?
- Jól hallottad. Gyere el velem randizni.
- Ez valami átverés? - néztem körül ijedten, mert volt egy rossz érzésem ezzel kapcsolatban.
- Nem! Nézd... tudom, hogy egy köcsög vagyok és le se tagadom, de most halál komolyan beszélek.
- Ha elmondod, hogy mi a fene ütött beléd, akkor oké...
- Csak... mindegy. Hétre a koli elé jövök érted, ne késs túl sokat. Ja, és nem kell kirittyentened magad, ne félj. - egy kacsintást követően pedig már ott sem volt.

~~~

Hétkor már ott ácsorogtam a kollégium ajtajában és az órát bámultam egy farmerban meg egy fekete ingben, amit egyszerűen beletűrtem a nadrágba. A biztonság kedvéért és az esős időre tekintettel még magamra erőszakoltam azt a szövetkabátot is. Reménykedtem, hogy nem ültetnek fel...
- Hahó! - és végre valami, ami be is jött. Ő állt meg előttem enyhén zihálva, immár sötétbarna haja most is tökéletes szögben állt, és az a szürke, kissé lezser pulcsi még tökéletesebbé varázsolta. - Sokat vártál?
- Nem. - ráztam a fejem. - Két perce érkeztem le. De... Taemin... te...
- Akkor jó. - mosolygott. - Mi az?
- A hajad. - mutogattam a saját fejemre zavartan, mire felkuncogott.
- Kellett egy kis változtatás. Tetszik?
- Nagyon... úgy értem... szóval... - még mindig nevetett rajtam, de pár percen belül szerencsére megszánta a hülye fejem.
- Akkor mehetünk, vagy még elemezzük az új hajamat? Nem azért, én mindenhogy jól érzem magam, de van pár tervem a ma estére. - kacsintott.
- Hová viszel? - kezdtem izgatott lenni.
- Meglepetés. Meglátod. - megfogta a kezem és kisgyerek módjára húzott maga után a kocsihoz. Muszáj volt hatalmasat mosolyognom ezen, mert hirtelen, ahogy láttam az izgatottságát, meg is bíztam benne. Legalább most. Most az egyszer nem akartam a következményekkel foglalkozni, pedig mint utólag kiderült, kellett volna. Nagyon is.

- Taemin, ez...
- Ugye szép?
- Ez gyönyörű. - meredtem a parkra, amiben egyébként semmi extra nem volt azon kívül, hogy éjszakai nyitvatartás üzemelt. Ez egyet jelentett azzal, hogy a sétálóutakat szegélyező cseresznyefák, az élénkzöld pázsit, a padok és a többi egyszerű fa is kivilágított terület volt, na meg a telihold egyszerűen földöntúlivá varázsolta az egészet. - Szavak sincsenek arra, mennyire elbűvölő a park. - fordultam körbe még mindig tátott szájjal.
- Hiszen imádod az ilyeneket, jól mondom?
- Honnan tudod? - pislogtam rá meglepetten. Eddig erre a szokásomra senki nem figyelt... csak Dongwoo.
- Csak... látszik rajtad, hogy kedveled ezt a fajta elfoglaltságot. - köszörülte meg a torkát és témát váltott.

~~~

Azt kell mondjam, életem legszebb hónapját éltem meg, amíg Taeminnel randiztam. Mert igen, randik sorozatára vitt el a parkos dolog után és ilyenkor beláthattam az álcája mögé. Sokszor kaptam tőle puszikat és öleléseket ok nélkül. Dongwoo pedig még annál is többet férkőzött a közelembe, mint eddig bármikor. Kezdtek ezek nagyon gyanússá válni nekem.

- Taemin... - kezdtem az autóban.
- Hm? - még mindig az utat figyelte, de elmosolyodott, tehát ezt annak vettem, hogy mondhatom a magamét.
- Miért?
- Mit miért?
- Eddig csak akkor beszéltünk, ha a barátaid nem voltak veled, mostanában meg...
- Bonyolult lenne elmagyarázni, Jisoo-sshi. - komorodott el, majd leparkolt a kollégium előtt. - Jól érezted magad? - búgta, miközben a távolság észrevétlenül szűnt meg közöttünk. Nem lesz ez így jól...
- I-igen. Köszönöm a vacsorát, Taemin.
- Én is köszönöm. - suttogta, majd végleg bezárta az űrt. Ajkai puhák voltak és édesek, úgy mozgatta őket az enyémeken, mintha félne hogy bántani fog, úgy ölelte a derekam, mintha porcelánból lennék. Átkaroltam a nyakát, amint nyelve is utat tört magának és szorosabban simultam hozzá. Azt hiszem, életem legjobb csókját éltem át akkor. Taeminnel...

- J-Jisoo-yah? - úgy rebbentünk szét, mint két ijedt kismadár és mikor a szemem elé tárult Dongwoo, szinte azonnal kibuggyantak a könnyeim.
- Ez...
- Szóval őt választod? - hangja gúnyos volt és szinte vágta a teret. - Taeminnel, komolyan? Hiszen mindig csak utolsó lehetőségként gondolt rád! Miért vagy vele ilyen lábtörlő?! - legszívesebben lekevertem volna neki egy akkora pofont, hogy a Holdig repül a feje, de tudtam, hogy igaza volt. Túlságosan is ismert már.
- Ez nem igaz! - ellenkezett az említett hevesen.
- Ugyan, kérlek, ne áltass! Mindketten tudjuk, hogy nem akartál semmit Jisootól, amíg nem beszéltünk!
- Tessék? - értetlenkedtem. - Mi a fene folyik itt? Mit szervezkedtek?!
- Ne legyél mérges, kérlek...
- Taemin, miről van szó? - téptem ki kezeimet az övéiből, majd kettejük közé álltam és kérdőn pislogtam körbe. Lehet, hogy nő vagyok, de nem egy rángatható bábu...
- A múltkor. Úgy egy hónappal ezelőtt bementem a kávézóba, ahol dolgoztok. Téged kerestelek, de te nem voltál bent. Dongwoo számon kért... azt kérdezte, miért szórakozom veled. Én nem értettem, de aztán leesett... te kedveltél engem amióta találkoztunk, nem igaz? - mosolyodott el.
- Ezután közöltem vele, hogy ha nem akar tőled semmit, hagyjon békén. - vette át a szót legjobb barátom, még mindig köpve a szavakat. - Elmondtam neki, hogy szeretlek, Jisoo... amióta csak ismerlek, szeretlek. És... tudom, hogy te is érzel valamit. - persze, dühöt. - Az lett a beszélgetésünkből, hogy próbára tettem Taemint. Ha... ha tényleg úgy van, ahogy mondta és nem használ ki, akkor megmutatja. De nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle! Egy randinál több...
- Hogy ti mekkora rohadékok vagytok! Te! - mutattam Dongwoo alakjára. - A legjobb barátok voltunk! A testvérem voltál! És... oké, tényleg érzek valamit, de nem adtam semmi jelét annak, hogy többet akarok! És Te! - ezúttal Taemin felé hadonásztam. - Tudtam, hogy valami nem stimmel!
- Kérlek, hallgass meg! Én tényleg úgy kezdtem, hogy bebizonyítsam a barátodnak, hogy... de aztán ez változott és én kedve-...
- Nem érdekel! Hagyjatok békén! - és jobb híján beszaladtam a kollégiumba, elvágva magam ezzel mindkét számomra fontos embertől.

~~~

A napok teltek és azt vettem észre, hogy két hete nem kerestem se Dongwoot, sem Taemint. Pedig hiányoztak mindketten. Jobban is, mint kellett volna. Ők vajon gondoltak rám az elmúlt időben? Talán arra várnak, hogy én keressem őket?
- Ugye tudod, hogy nem menekülhetsz előlük? Az egyik a munkahelyen fog előbb vagy utóbb beleunni a kerülésbe, a másik meg itt. Esélytelen. - oktatott Hani, én pedig csak a párnámba fúrtam az arcomat. - Megértem, hogy félsz, de kettejük közül van, akit máshogy szeretsz. És ezt te is tudod.
- De... oké, igen, tényleg félek. Dongwoo sosem okozna fájdalmat és nem lenne olyan bizonytalan a jövőnk. Tényleg kedvelem. De nem tudok ÚGY nézni rá, kiskorom óta olyanok vagyunk, mint egy ikrek. Taeminnel viszont nem merek belevágni. Akármelyik pillanatban dönthet úgy, hogy egyszerűen megun.
- Ha nem próbálsz ki valamit, honnan tudod, hogy nem jó érzés? Ne keresd a szerelemben a logikát. Képtelenség, Jisoo-yah. Rájössz, ha most nem szalasztod el a lehetőséget!
- És ha pofára esek?
- Mindenki pofára esik. Nem lehetsz ez alól kivételt. Különben is. Pár barát csodákra képes...

~~~

- Örülök, hogy eljöttél.
- Dongwoo...
- Nem kell magyarázkodnod. Görény voltam veled és elfogadom a tényt, hogy megharagudtál.
- Csak rosszul esett.
- Szeretlek, Jisoo...
- Ezt ne kezdjük el még egyszer.
- Még nem fejeztem be. Szeretlek... de tegnapelőtt... én megint megkerestem Taemint.
- Mit csináltál? - még a vér is meghűlt bennem.
- Ne nézz így, semmi olyat, amitől félned kéne. Csak elbeszélgettem vele. Amiket rólad mondott, ahogy rólad beszélt... talán hozzá képest nekem csak egy fellángolás maradsz, de ő... úgy néz ki, mint aki belepusztul a hiányodba. Arról nem is beszélve, hogy azt mondta... idézem: "Ő az első, akivel egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy szórakozzak. Talán rajta kívül sosem lesz még egy olyan nő, aki iránt ennyire komolyan érzek."
- Ezt mondta? - kerekedtek ki a szemeim és rögtön be is könnyeztem.
- Ezt. Nézd, én... félreállok. Vigyázni fog rád, ezt beismerem. Akármennyire is rühellem a buzis fejét.
- Dongwoo...
- Oké, oké, befo-...
- Köszönöm. Te vagy a legjobb barátom.
- És ez így is lesz, amíg meg nem döglünk. - röhögött ki. Szívből nevethettem vele.


 Enyhén elmebeteg fejjel vágtam le magam az ágyamra és azon gondolkoztam, miért vagyok ilyen menthetetlenül hülye. Kibékültem Dongwooval, aki közölte, hogy szabad utat enged Taeminnek csak azért, hogy én boldog legyek. Erre az a majom még a telefont sem veszi fel. Oké, elbaltáztam, sőt... de könyörgöm, ő is hibázott, nem törne le a keze egy telefonálástól!
Duzzogva hajítottam el a mobilt és a hangból ítélve holnap már újat is kell vennem. Én viszont fel nem állok innen, hogy előkotorjam és megnézzem!
Három szabályos kopogás érkezett az ajtó túloldaláról, amit nem értettem. Dongwoo nem lehetett, Hani most ment el és amúgy sem kérne engedélyt, hogy belépjen a saját szobájába, más meg nem szokott zaklatni, tehát logikusan egy lehetőség maradt.
Éppen ezért nyitottam ajtót zakatoló szívvel, és amikor megláttam az illetőt, még lélegezni is nehézzé vált. Hol van ilyenkor az oxigén?
- Sokszor hívtál.
- Tudom.
- Mi változott?
- Dongwoo.
- Tehát ez azt jelenti, hogy...
- Ha arra gondolsz, hogy megbocsátok, veled akarok lenni, sajnálom hogy leüvöltöttem a fejed és csókolj meg, akkor azt jelenti.
- Halál komolyan?
- Mint hogy itt állok.
Taeminnek ennyi bőven elég volt. Annyira hevesen tapadt a számra, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, de amíg engem csókot, nem számított. Éreztem ebben valami különlegeset, földöntúlit.

Talán nem kellett volna megbíznom Taeminben, talán mégis. Én leginkább a második lehetőségre hajaztam, mivel hónapokkal, évekkel később is ugyanúgy mellettem maradt.
Hani tanácsát megfogadva pedig sosem kerestem a logikát. És pont ezért volt szép az egész.