One step closer (SHINee - JongHyun)

Drága Unniem! 
Megérkeztem az általad kért One Shot-tal, bár eléggé megkésve ><"
Remélem, elnyeri a tetszésedet, igyekeztem a legjobbat kihozni belőle! ^^
Hwaiting! *3*

A történet vége felé egy zenét szúrtam be, ezt csillaggal fogom jelölni a megfelelő pillanatban (***)! :)

***

- Feladom! - jelentettem ki a laptop asztala alatt fetrengve, miközben megpróbáltam kezdeni valamit a törött csatlakozóval vagy töltővel, vagy mivel. Öcsém ott állt az ajtóban és a fejét csóválta, próbálva visszatartani a nevetést. - Most mi a fenét kezdjek ezzel? Határidőre kell leadnom a jelentést, két napom van rá! Az soha semmire nem elég! És nem vicces!
- Majd dolgozol addig az enyémen, Noona, ne idegesítsd magad tök feleslegesen. Lementetted az eddig megírtakat egy pendrive-ra, nem?
- A gépre mentettem a tegnapi munkám, de annyira hirtelen kapcsolt ki ez a vacak, hogy a mostani talán el is tűnt. Kellett volna máshová is menteni?! - kerekedtek el a szemeim, mire Taemin akkorát csapott a homlokára, hogy talán még Kínában is hallották.
- Nem gond, nem gond, megoldjuk. - ismételgette, de szerintem ez már csak a saját maga nyugtatására szolgált. hogy megőrizze a hidegvérét a közelemben. - Mit szólnál, ha megkérnénk, J-...
- Ki ne ejtsd a nevét! - tudta, hogy mennyire belezúgtam az emlegetettbe, már a gimiben. Nem mellesleg Ő is tisztában volt vele.
Mindennek a tetejébe pedig két évvel ezelőtt újra összesodort minket az élet, mert egy helyen dolgozunk, így lehetősége nyílt ezt az információt ki is használni.
- Most mit vagy úgy oda, Noona? Csak áthívjuk, megnézi hogy lehet-e kezdeni valamit ezzel a vacakkal, ha meg nem, akkor megmondja, hol vehetünk sürgősen másikat.
- De...
- Az istenit, Sungyeonnie, nem dughatod homokba a fejed, valahányszor meglátod! Jonghyun tudja, hogy odavagy érte és javíts ki, ha tévedek, de ő is félreérthető dolgokat művel. Szerény véleményem szerint, ha nem kedvelne, akkor menekülne előled.
- Jó... - motyogtam. Kezdtek meggyőzni Taemin érvei.
- Tehát mit csinálsz holnap? Mi lesz az első dolgod?
- O-odamenni hozzá...
- És még? Mit kell még tenned, Sungyeon noona? Hm?
- Me-megkérni, hogy se... hogy segítsen.
- Ügyes Noona! - kacagott. Még akkor sem hagyta abba, mikor dühösen hozzávágtam a kutyás mamuszom. A szemtelen mindenit neki...

~~~

- Ezt mondta! - motyogtam legjobb barátnőimnek, már-már húgaimnak. Ők csak jót kacagtak a szerencsétlenségemen, majd mikor végre befejezték, Minnie megszólalt.
- Unnie, te is tudod, hogy Taemin csak jót akar.
- Persze, hogy mellé állsz. - húztam fel az orrom. - Elvakít titeket a szerelem!
- Dehogy is! - védekezett másik húgom. - Csak azt mondjuk, hogy tényleg nem ártana neked egy jó kis beszélgetés Jonghyunnal. Ha szeretnéd, szólok Kibumnak az érdekedben, hogy hozzon össze egy ártatlan kis találkát. Akkor talán meghittebb is lenne, mint egy poros irodában csevegni tök értelmetlen dolgokról...
- És ide most hogy is jutottunk? Csak egy csatlakozóval kapcsolatban szeretnék segítséget kérni tőle, mivel laptop nélkül igencsak nehéz bármit is tenni.
- Szerintem meg legbelül te is nagyon jól tudod, hogy ha akartál volna, akkor szereztél volna olyan izét máshonnan. Valld be, hogy a lelked mélyén csak a Szürke Herceg segítségére vársz!
- Nem szürke... múltkor festette át barnára. - hunytam le a szemem, ahogy elém tárult a látvány. Mindkét szín tökéletesen állt neki, de ez az új, sötétbarna árnyalat észveszejtő volt.
- Részletkérdés. - legyintett Minnie. - Szerintem... szerintünk, neked már oly' mindegy, hogy mit csinál magával, ugyanúgy elvesznél benne, mint szürke szamár a ködben. Mikor is mész be dolgozni? Vagyis, hogy pontos legyek.... Mikor mész "segítséget kérni" Tőle?
- Ma délután. - és ebben a pillanatban fejeltem meg az aszalt tehetetlenségemben úgy, hogy nem csak a két lány, de a kávézóban tartózkodó összes vendég ijedten kapta rám a pillantását, nem-e törtem véletlenül össze magam.
- Fel a fejjel. Mármint képletesen is, meg amúgy is. Unnie, kiborult a kávé. Szeretnél még hajat is mosni munka előtt? Mert akkor elkésel.


Amint beléptem délután az irodaház üvegajtaján, megcsapta az orromat az a tipikus nyomtatószag, nem is beszélve az állandó, recepción történő telefoncsörgés hangjáról. Meg sem fordult a fejemben köszönni bárkinek is - normális esetben megtenném ugyan, de nem mertem kockáztatni -, mivel a délutáni műszak mindenkinek felért egy apokalipszissel. Nemcsak, hogy késő éjszakáig kellett ilyenkor fent maradni, de az itt dolgozók nagy része azért rendelkezett saját családdal. Hogy néz már ki, hogy az apa vagy anya hazatámolyog éjfél után valamikor - jobb esetben -, majd a napot átalussza, végül vagy megint mehet délutánozni, vagy van olyan kegyes vele a Jóisten, hogy másnap reggelig nem zaklatja. Hogy marad így idő az öregedő szülőkre, a gyerekekre, a házas életre? Bele sem mertem gondolni, hogy én hogy bírnám.
- Bocsánat, Jinki-sshi. - kopogtattam meg egyik kollégám vállát. Ő egy volt azok közül, akikhez ilyenkor hozzá mertem szólni mert tudtam, hogy nem ordítja le a fejem.
- Sungyeon-ah? Szia! - mosolygott rám egy kávéval a kezemben. - Mit szeretnél? Kérsz egy kávét?
- Köszönöm a meghívást, de sietek. - hárítottam kedvesen. - Nem láttad véletlenül Jonghyunt? Szeretném megkérni valamire.
- Hm, legutóbb Minhoval láttam, tudod a Choi Vállalat örökösével. Valami papírokat adott át neki, gondolom a főnök legújabb ötletével, a társszerződéssel kapcsolatban. De ha megkéred Kibumot, biztos elárulja, mikor jön vissza.
- Köszönöm szépen. - hajoltam meg illedelmesen, viszonozva a mosolyt. - További szép napot! - és már rohantam is a következő célállomás felé, hogy megkeressem az illetékest.
Szándékosan a lépcsőt használtam, mert a lift túl gyorsan odaér, én pedig szerettem volna még gondolkodni, hogy mit mondok.
Kínomban megszámoltam a lépcsőfokokat, és ahhoz, hogy feljussak a harmadik emeleti irodákhoz, egész pontosan háromszázkét fok állt rendelkezésemre, és bár rendesen kifulladtam a végére, sikerült kidolgoznom egy taktikát, amivel könnyen letudom az egészet.
A két folyosó közül rögtön a nekem jobb oldalin mentem végig, majd az utolsó ajtóhoz érve összeszedtem minden bátorságom és bekopogtam.
- Szabad! - belül reménykedtem, hogy senki sincs bent, és szívesebben tanulmányoztam volna még a falon lógó, természeti fotókat.
A lehető leglassabban tártam ki a térelválasztót, mert minél több időt nyerek, annál összeszedettebben fogok beszélni. Gondoltam én, kis naiv. Ugyanúgy nem jött semmi a számra, mint mikor elindultam. És még az is sokat segített volna rajtam, ha tényleg csak Kibummal futok össze, de nem...
- Nahát, Sungyeon-ah, micsoda meglepetés. - pattant fel rögtön, szexi félmosolyát bevetve. - Mikor jöttél fel?
- Úgy másfél perce. - dünnyögtem a padló puha és fehér szőnyeggel bevont valóját vizslatva nagy beleéléssel, néha tovább vándorolt a tekintetem a többi bútorra. Minden a fekete és fehér árnyalatában pompázott, néhol megszépítette egy-egy zöld szobanövény, vagy a Jonghyun üvegasztalán helyet foglaló családi fotók.
- Elkerülhettük egymást, alig két perce estem be az irodába. - gondolkodott el.
- Igen, biztosan így történt. - na, most áldottam én leginkább azt a tényt, hogy itt van lépcső.
- Ülj csak le! Kérsz esetleg egy kávét? Teát? Vizet? Vagy valami mást?
- Semmit. Nem azért jöttem. - végre sikerült belenéznem azokba a hatalmas, fekete szemekbe. Hibáztam. Tisztában volt vele, hogy mit érzek, ezt tökéletesen észrevettem rajta, ahogy azt is, mennyire nem nézett semerre rajtam kívül.
- Akkor? Akkor miért jöttél?
- Ehm... segítened... kéne. Fontos.
- Mégis miben? - vonta fel a fél szemöldökét, kezeit karba tette, ahogy hátradőlt a székén. Az a sunyi vigyor még mindig nem került le a képéről, de nem is bántam annyira, ha jobban belegondolok.
- A laptopom. Elromlott a... töltője vagy...mije. Taemin azt mondta, te értesz hozzá.
- Ugye tudod, hogy laptoptöltőt minden műszaki áruházban tudnál venni márka nélkül is? - nevette el magát. Hogy mi? Hát én erről semmit nem tudtam az égvilágon. Azt gondoltam, hogy ennél azért bonyolultabb az ügy... Taemin... - Vagy mégsem?
- Hát nem. - vágtam hozzá a kelleténél kicsit durvábban. Legszívesebben hazarohantam volna, és miután megverem az öcsémet, bebújtam volna a puha kis ágyamba és átkoztam volna magam.
- Nyugodj meg, Sungyeon-ah, nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál meg...
- Egy kérdésem lenne azért a biztonság kedvéért.
- Igen?
- Mikor elromlott a töltő, dolgoztál a gépen?
- Pont ezért vagyok ideges. - sóhajtottam fel frusztráltan. - Hirtelen sötétült el, arra sem volt időm, hogy elmentsem a munkámat.
- Semmi gond. Ha szerencséd van, magától automatikusan elmentette a rendszer. Ha mégsem, akkor átmegyek, ha neked megfelel és előszedem az anyagot.
- Té-tényleg megtennéd?
- Persze. Neked bármit, Sungyeon-ah. - alsó ajkába harapott, ahogy ismételten végigmért, én pedig egyre nagyobb zavarban éreztem magam tőle.
- Öhm. Köszönöm. - a torkom valahogy túl száraznak tűnt és nem igazán láttam értelmét tovább maradni, ezért sietve az ajtó felé vettem az irányt, ám egy kéz határozottan a csuklómon állapodott meg és gyengéden rászorított.
- Várj még egy kicsit, Sungyeon-ah.
- M-mire?
- Nem mondtad meg, mikor vársz. - nézett huncutul a szemembe, én pedig elsüllyedtem volna ettől a tekintettől.
- Én..izé...
- Mit szólnál a ma este héthez?
- De... de dolgozom.
- És? Személy szerint már a főszerkesztőség táborát erősítem, ezért otthon is tudom végezni a dolgom, te pedig majd "besegítesz" és le lesz tudva a műszakod, a géped pedig ugyanolyan kifogástalan lesz, mint előtte.
- Nem... hm. Csalás ez?
- De igen. Viszont... - itt közelebb hajolt a jobb fülemhez, lehelete csiklandozta szervemet. - ... egyszer belefér, hogy áthágjuk a szabályokat, nem igaz?

~~~

Ennyit erről. Az idő rohamosan fogyott, én pedig úgy lettem egyre idegesebb. Természetesen az öcsém már vett egy másik töltőt, mire hazaértem és ekkor meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. A munkáim viszont valóban eltűntek, ezért is volt még mindig szükségem Jonghyunra. Meg más szempontból is, de meg sem próbáltam részletezni.
A húgaim a randijaikon voltak - mondanom sem kell, kikkel -, és hiába akarták inkább lemondani, hogy segíthessenek, mégse csinálhattam meg velük ezt.
Egyedül készültem hát össze, és mire csöngettek, teljes harci díszben nyithattam ajtót. Vajon nem nézek ki túl hülyén? Nem kellett volna egy kicsivel több idő, hogy kikupáljam magam? Elég kávé van itthon? Talán alaposabban is takaríthattam volna... Jaj, Sungyeon, szedd már össze magad! Nem a Kék Házból jöttek! Csak... csak Jonghyun az. Csak...
Ahogy egy csiga sebességével kinyitottam a térelválasztót, nyeltem hármat és végignéztem azon az emberen, aki mögötte állt. Nem öltözött ki, mégis szívdöglesztően festett abban a nyamvadt csíkos ingben. Alapjáraton a csíkos nem az én világom volt, de amikor Ő viselte... egyszerűen még az életfelfogásom is megváltozott, nem csak az ízlésem.
- Jó estét, Sungyeon-ah!
- He? Ja, izé. Khm. Neked is. Gy-gyere csak be. - jobban kitártam az ajtót, hogy beléphessen és levehesse a cipőjét, én addig bementem a nappaliba és bekapcsoltam a laptopot. Célszerűbbnek láttam kihozni ebbe a helyiségbe, mert szívinfarktust kapna, ha meglátná a szobámat jelen rendetlen helyzetében.
- Lássuk, hol a probléma. - csatlakozott Ő is, majd helyet foglalt mögöttem, mellkasa szinte nekifeszült a hátamnak. - Mi baj, Sungyeon-ah?
- S-semmi. - köszörültem meg a torkom. - N-nem szeretnél izé... kicsit...
- Túl közel vagyok? - leheletét ezúttal a nyakamon éreztem. Érzékeny bőröm megborzongott tőle, aprót sóhajtottam. - Nem úgy tűnik, hogy nem jó érzés számodra.
- É-én ilyen nem mondtam...
- Akkor?
- N-nem csak a segítség m-miatt vagy itt, jól gondolom?
- Hm. Az is benne van a pakliban. De te sem vagy vak, igaz, Sungyeon-ah?
- Mire célzol?
Állam alá nyúlt és amennyire tudta, maga felé fordította a fejem. Háttal ülve nem volt túl kényelmes a pozíció, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy ezzel foglalkozzak.
- Szerintem tudod nagyon jól. Mindig menekülsz előlem.
- Nem menekülök...
- De igen. Gimiben is ezt csináltad. Mindenki tudta, hogy kedvelsz, de sosem mertél a szemembe nézni. Így honnan tudtad volna, hogy esetleg én is ugyanazt érzem?
- N-nem...
- De igen, Sungyeon-ah. Igazam van és ezt te is tudod. Annyira buta vagy, Sungyeon-ah. Megspórolhattál volna magadnak pár évet, ha egy kicsit több az önbizalmad...
- Ha nem tetszik, akkor nem tudom, minek vagy itt! - pattantam fel - már amennyire a hely engedte - és zihálva, kipirult arccal pislogtam rá. Ám most korántsem azért vörösödtem el, mert zavarban voltam, hanem azért, mert felidegesített. - Ha ennyire bénának tartasz, akkor most minek alakítod itt a csábítót?!
- Félreértesz, Sungyeon-ah. - állt fel ő is, védekezően maga elé tartva kezeit. - Nem gondollak bénának. De azért rá kell jönnöd, hogy ha egy kicsit bátrabb lettél volna, már nem csak macska-egér játékot játszanánk a nappalidban. Sokkal több is lehetne köztünk.
- Ezt meg honnan veszed? - kérdésemre féloldalasan elmosolyodott és tett két lépést felém.
- Ne csináld ezt, Sungyeon-ah. Tudjuk mindketten, miről beszélek. Ha nem érdeklődnék irántad, nem adnék ilyen egyértelmű jeleket. Nem vetted észre? Vagy... csak nem akartad?
- É-én...
*** - Kedvellek, Sungyeon-ah. Ez elég egyértelmű?
- De... de akkor ennyi erővel te is odajöhettél volna!
- Ebben igazad van. - biccentett komolyan. - De ha láttad volna magad kívülről... olyan érzékenynek és törékenynek tűntél, mint egy kismadár.  Az ember nem tudta eldönteni, hogy hogyan közeledjen feléd. Persze tisztában vagyok vele, hogy akkoriban lett volna igazán szükséged rám, és nagyon bánom, hogy nem tettem érted semmit. - ez a mondata szíven ütött. Igen, akkoriban éltem át a traumáim nagy részét és akkoriban már csak Taemin maradt nekem, meg a két lány. Az emlékek hirtelen törtek felszínre, ahogy a krokodilkönnyek is a szemeiből, amik villámgyorsan peregtek végig az arcomon. Ennyire látszott volna rajtam, hogy összetörtem?
- Sungyeon-ah, nézz a szemembe. - egyik keze derekamra fonódott, míg másikat arra használta, hogy gyengéd erőszakkal felvegye a kontaktust íriszeink között. - Ne sírj, kérlek. Bármit megtennék, hogy ne kelljen sírni látnom Téged. Sőt, azt akarom, hogy csak az én vállamon sírj. Én akarok a támaszod lenni, Sungyeonnie.
- Hm. - motyogtam. Ennél több akkor sem jött volna ki a torkomon, ha erősebben próbálkozom. Ahogy ott nyugtatott, ahogy erősen tartott, olyan érzések törtek felszínre bennem, amik eddig csak nagyon keveseknél fordultak elő; bizalom, biztonság, szeretet, hála... szerelem.
- Ígérem, bepótolok veled minden egyes pillanatot, amit veled kellett volna töltenem. - suttogta a fülembe. Most először én is kezdeményezni akartam. Hogy érezze, fontos vagyok neki. Óvatos mozdulatokkal hajoltam ajkai felé, míg saját kiszáradt párnáimat nyelvemmel nedvesítettem meg. Az izgalom úrrá lett rajtam, ahogy egy tétova mozdulattal csókot adtam Neki. Nem húzódtam el, vártam valamire, egy jelre. És viszonozta. A megkönnyebbülés végigszántott rajtam, ahogy mindkét karommal közelebb húztam őt, átölelve nyakát, úgy préselődve hozzá a lehető legszorosabban. 
Csak a levegőhiány miatt váltunk szét, de ez elég volt, hogy újra sírni kezdjek.
- Sungyeon-ah, ne-...
- Boldog vagyok. - szakítottam félbe. - Annyira... hogy vártam rád...
- Ahogy én is rád, Sungyeon. - mosolygott rám. - És ha az kell, várnék még rád, amíg csak kell.
- De már nem kell.
- Ahogy mondod. Most már csak szeretnem kell Téged, de az úgy vélem, megoldható. "Ami itt áll előttem. Minden lélegzet... minden óra idevezetett. Egy lépéssel közelebb..." - nagyon ismerős sorok voltak azok, amiket dúdolni kezdett, és ahogy maga a dal is felrémlett, úgy borultam megint a nyakába.
- Ezer évig? - vigyorogtam bele az ingébe, mire elnevette magát.
- Ezer évig. - puszit nyomott a hajamba, majd szépen lassan ringatni kezdett egy néma dallamra, amely csak a mi fejünkben szólt.
 

Minden nap meghaltam, míg vártam rád
Kedvesem, ne félj, szerettelek
Ezer éven át
Szeretni foglak még ezer éven át...

...Egy lépéssel közelebb...