Key és köztem minden megromlott. A veszekedések megsokszorozódtak és eldurvultak, olyan szavakkal illettük a másikat, amiket álmunkban sem gondoltunk volna. Elegem volt, hogy mindig én kértem bocsánatot, mert a párom egy büszke díva.
- Miért nem hallok tőled még csak annyit sem soha, hogy "Bocs"? Ilyen nehéz? Nem tehetek mindenről csak én! - ordítottam.
- Ha nem lennél ilyen őrülten féltékeny, akkor minden másképp lenne! - kelt ki magából. - Miért kell neked mindenáron megkérdezni állandóan, hogy hol vagyok, mit csinálok, kivel dolgozom... soroljam még?! A fasz kivan a féltékenységi rohamaiddal! - mindkét kezem ökölbe szorult.
- Már meg sem kérdezhetem, milyen volt a napod? Már nem is érdeklődhetek, mert fenyegetésnek és gyanúsítgatásnak veszed? Régebben még örültél, hogy a "szerelmed" - tettem idézőjelbe a kezeimet - kíváncsi a munkádra! Csak az szokott rágalmazni, akinek tényleg van titkolnivalója! - Key megmerevedett ott, ahol állt és csak nézett rám. Szemei, mintha könnyel teltek volna meg, de ez az illúzió eltűnt, amint Ő megszólalt.
- Annak a párnak, akik nem bíznak egymásban, nincs helye együtt. Vége van, _____ . - jelentette ki kíméletlenül, és még csak vissza sem nézett, mikor becsapta maga után az ajtót. Sírva rogytam a földre. Ilyen könnyen eldobunk magunktól mindent?
***Key POV***
Valójában fájón érintett minden egyes veszekedés, ami köztünk zajlott az elmúlt két hónapban. Megszaporodtak a munkáink a csapattal, a nagymamám meghalt, és Ari-chan is visszajött egy rövid reklámforgatásra, ami ______- nál még jobban betette a kaput. Nem csaltam meg Őt, eszembe sem jutott soha, de megértettem a féltékenykedését, hiszen két kezemen nem tudtam megszámolni, hány randinkat tettem már tönkre azzal a mondattal, hogy "Most mégsem érek rá", pedig rengeteget készült mindig. Amikor újra vitatkoztunk, éreztem, hogy ez lesz az utolsó. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy miattam teljesen kiborult. Nem volt időm eleget törődni vele, nem tudtam megadni neki az anyaság örömeit, házasságot még annyira sem, és még egy normális kapcsolatra sem futotta. Ha így folytattam volna tovább, tönkretettem volna azt, aki az életemet képezte. Rá kellett jönnöm; az egyetlen szerelmem egy roncs lehet, ha magamhoz láncolom. Nem volt más választás, minthogy egy új vita ürügyén elhagyjam, megadva neki a lehetőséget a boldogságra. De mérhetetlenül fájt. És ezen a fájdalmon sem az elkövetkezendő három hónap, sem a csapattagok vigasztalása, de még a megnőtt munkamennyiség és az "alkalmi lányok" sem enyhítettek.
Borzalmasan éreztem magam. Éjszakákat bőgtem át és nem érdekelt már semmi, csak az, hogy akit szeretek, boldog legyen.
***
Folyamatosan a tévét bámultam, mint valami megszállott. A közös videóinkat néztem. Azóta, mióta elhagyott, nem telt el úgy egy óra, hogy ne gondoltam volna rá. A mindig más színű puha hajára, stílusára, ami mindig egyedi volt, nem engedte, hogy bárki is hasonlítson hozzá. A tussal kiemelt macskaszemeire, amelyekben elvesztem, ha belenéztem, a nőies, hisztis énjére, ami rosszabb volt mindennél. A puha, szívecske alakú, cseresznyepiros ajkaira, amikkel úgy csókolt, mint senki mást. És elveszítettem. A videókon belebaromkodtak néha a SHINee tagjai is, ilyenkor mindig röhögtünk, mint a megszállottak. Hiányzott TaeMin, aki részegen mint egy koala, ragaszkodott Keyhez, az "anyjához". Hiányzott MinHo meg az ő elképesztő kisugárzása, amivel mindig meg tudott lepni. Hiányzott Onew, akinél nem volt és nem is lesz nagyobb "Csirke-fan", ezt az eddig nyújtott evési teljesítménye nagy mértékben alátámasztotta, de mégis végtelen szíve volt. És hiányzott JongHyun. Ő egy idióta, mégis gondoskodó, mindenét odaadta annak, akinek nem volt lehetősége arra, amire neki, őszinte az emberekkel. Ők egy olyan társaság voltak, akikért én is feláldoztam volna mindent. De már nem álltak mellettem. Nem volt Key, aki nélkül már én sem voltam, és nem volt...
Gondolatmenetemnek az ajtócsengő vetett véget. Bosszankodva másztam ki az ágyból, arra következtetve, hogy valamelyik barátnőm akart felvidítani. Viszont mikor kinyitottam az ajtót, még a levegő is bennem akadt, a szívem megszűnt dobogni egy szekundumra. Key állt előttem teljes életnagyságban.
- Te meg mégis mit...? - kezdtem bele, de nem nagyon figyelt, inkább belépett és becsapta maga mögött az ajtót, miközben én hátráltam. Megijesztett a viselkedése. Ez nem ő volt. Csak nem...? - KiBum, te ittál? - ziháltam, míg ő egyre közelebb hajolt hozzám.
- Csak egy kicsit. - kuncogott és abban a minutumban nekem esett. Vadul kezdte tépni az ajkaimat, nem érdekelte, mit csinál. Ahogy nekem préselődött, tisztán éreztem, hogy merev, mint egy fa. Felsóhajtottam az ismerős érzésre, mire elvált tőlem. - Te is akarsz engem, ugye? Úgy, mint régen... - szemeiből ömleni kezdtek a könnyek, hozzám bújva keresett menedéket. - Ne haragudj, _____! Ne haragudj... - motyogta. Lesokkoltam. Mintha áramütés ért volna, úgy omlott le bennem a fal, amit az elmúlt időben felépítettem magamban. Öntudatlanul csókoltam rá az ajkaira, az édes íz szétterjedt a számban, bizsergetve a nyelvemtől a testem minden pontját. - ______, soha nem akarlak még egyszer elengedni. - szorított magához. - Nélküled olyan volt, mint a Pokol. Én igyekszem majd jobban odafigyelni és szeretni és mindent megadni és... - sírt.
- KiBummie! Szeretlek. - húztam magamhoz, mire hálásan ölelt tovább, majd hanyatt fektetett ott, ahova időközben be tébláboltunk: a hideg konyhakövön. Igazából nem érdekelt, hol, de most azonnal magamban akartam Ő.
- Én is szeretlek. - csókolt meg, ujjaival végigsimított a combjaim belső felén. Nem nagyon teketóriázott. A ruháink pillanatok alatt kerültek le, én már teljesen nedves voltam meztelen teste látványára. Ujjaimat végigfuttattam nem régiben megváltozott csokoládébarna haján.
- Ne tökölj sokáig. - suttogtam a fülébe a tőlem telhető legérzékibb hangon.
- Ne bolondíts meg. - dünnyögte a melltartóm pántjának, és a ruhadarabot száműzte a konyhám másik végébe. Boldogan mászott rá melleimre, különös figyelmet szentelve nekik. Nyakát ölelve húztam fel magamhoz egy újabb csókra, amit készséggel hagyott. Ezek után történt, aminek történnie kellett. Soha nem éreztem magam ennyire boldognak, főleg, hogy KiBumot újra magam mellett tudhattam.
Óvatosan felkelt és becipelt a szobámba, mellém feküdt, és betakart mindkettőnket.
- El fogsz hagyni? - motyogtam, félig már álomföldön járva.
- Nem. Soha többé. - suttogta, és adott egy utolsó puszit a hajamba.
~~~
Igazat mondott. Tényleg nem hagyott el. Még most, sok évtized múltán is itt ül mellettem a többi csapattaggal, unokák körében, idióta emlékeket mesélve nekik, én pedig tisztán emlékszem arra az éjszakára, ahol örök szerelmet esküdve egymásnak aludtunk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése