Nem sok idő telt el azóta, amióta szakítottunk. Három hét. Nekem mégis legalább három évnek jött le az egész. A munkáimat tőlem szokatlan csendességgel és precizitással végeztem, a kollégáim nem értették, mi ütött belém. De nem segített a felejtésben, hogy anyukám rendszeresen arról tájékoztat, hogy SooRaék jártak nálam, engem kerestek. Nagyon hálás voltam ommának, amiért falazik nekem.
Viszont a harmadik hét vége felé nagyon rosszul kezdtem lenni. Megnőtt az étvágyam, de amikor eljutottam odáig, hogy egyek, már nem is azt az ételt kívántam.
- Drágám, nem lehet, hogy terhes vagy?
- Omoni, ezt már megbeszéltük. Egyszer voltam együtt JinKivel, és védekeztünk.
- De el kéne menned egy orvoshoz, ki tudja, mik történhetnek! - aggodalmaskodott. Nagyot sóhajtottam, belekortyolva a kamillateámba.
- Oké, ha ez megnyugtat, holnap munka után benézek a kórházba. - mosolyogtam rá. Ő csak bólintott és visszament mosogatni.
De nem igazán sikerült, amit elterveztem.Odáig minden stimmelt, hogy dolgoztam. Munkám végeztével pedig beadtam a főnökömnek a jelentéseket és elindultam oda, ahova előző nap ígértem. De útközben utamat állták. Nem tetszett, ahogy beszéltek...
- Hova hova, cica? - az egyikük hangja elég ismerős volt.
- Emlékszel még ránk? - vihogta egy másik. Ez nekem TÚL ISMERŐS.
- Mit akartok? - acéloztam meg magam, egyenesen a szemükbe nézve. Eszem megáll. Ezt a két hapsit a múltkor kapcsoltam le egy öntudatlan nőről egyik este. Néhány kolléganőmmel elmentünk a közeli bárba kikapcsolódni egy kicsit. Nem volt tervben, hogy megtegyem, de mégis megláttam azt a szegény fiatal nőt, hagynom kellett volna, hogy megerőszakolják? És ők voltak azok. Már mindenre emlékszem.
- Visszaadjuk a kölcsönt a múltkoriért. Mit gondoltál, majd annyiban hagyjuk, amit műveltél?
- Nem értem, miről beszéltek. - hazudtam. Francba, azt hittem, részegek voltak! Azoknak nem kéne ilyen tisztán emlékezniük! Vagy igen?
- Szerintünk nagyon is érted. Tökéletesen emlékszel mindenre. - komolyodott meg a legmagasabb, az tűnt a vezetőnek. Most vagyok nagy bajban. De nem arra tanítottak a kiképzésen, hogy gyáván elfussak. Közeledni kezdtek felém. Kezdtem megijedni. Bekerítettek, éreztem rajtuk az alkohol szagát. Már mindent értettem. Ekkor kezdtem félni. Elővettek valami NAGYON veszélyesnek tűnő szerkentyűt. Na most pánikoltam be. Igazából nem értettem, miért nem ugrok nekik, de most féltem, határozottan, ami kiskorom óta nem fordult elő velem.
- Ne gyertek közelebb! Mindannyian jobban járnánk, ha szépen elengedtek! - próbáltam hatni rájuk.
- Ugyan, édesem, hagyd ezt a megtérítős dumát. - nevettek fel. - Mire téged megtalálnak, már az se biztos, hogy életben leszel, mi viszont valahol jó messze fogunk röhögni! - nem úgy néznek ki, mint akik viccelnek...
Olyan gyorsan történt minden, hogy hirtelen nem is tudtam, mi van. Csak valaki lefogott, amit sikeresen hárítottam, de rögtön jött valaki a segítségére, aminek köszönhetően ketten szorítottak. Esélyem sem volt három tökéletes fizikumú csávó ellen. A harmadikat nem láttam, de bíztam benne, hogy azelőtt ájulok el, mielőtt bármit is tenne velem. Aztán néhány ütést éreztem a testem különböző pontjain, onnan teljes sötétség.
~~~
Tompán hallom a mentők szirénáját, de nem jutott el a tudatomig. Majd mikor legközelebb visszanyertem az eszméletemet, valaki ismerős, síró hangját éreztem, néha megfogták a kezem. Mintha anyukám, SooRa és a SHINee tagjai lettek volna. A drasztikus változás akkor ment végbe bennem, mikor egy túl ismerős kéz érintett, mikor valami nedves csepegett az arcomra... mikor ajkaimnak valami puha és édes nyomódott. Vagy talán amikor halkan azt suttogta, hogy Kérlek ne hagyj el! SZERETLEK!
De éreztem, hogy az előbbi lassú ütemhez képest a szívem ezerrel verni kezdett. Megpróbáltam erőt venni magamon, és kinyögni az egyetlen dolgot, ami eszembe jutott.
- JinKi... - kezemet erőlködve mozdítottam, az övét keresve. Biztos voltam benne, hogy ő volt mellettem. Nyitogatni kezdtem a szemeimet. Csak egyvalami járt a fejemben. Még egyszer hadd láthassam Őt!
***
Amint JongHyun akadozva elmondta telefonon, hogy MinJee kórházban van, felkeltem, és szó nélkül ott hagytam a meglepett és...elég dühös Lunát. Majd megérti.
Viharléptekkel robbantam be a fehér épületbe, mint akinek az élete múlik rajta. Bár, ha belegondolok, most múlik is... Minden lépéssel közelebb kerültem hozzá, és ezen felbuzdulva szedtem a lábamat. Látni akarom. Akkor is, ha csak még egyszer, utoljára tehetem!
Mikor az orvosok elmondták, hogy megverték, és egy sikátorban hagyták, zokogni kezdtem a dühtől. Mikor megmondták, hogy babát várt, de a súlyos sérülései miatt elvetélt, egyenesen összeomlottam. És mikor megtudtam, hogy minden Luna műve...már csak magam elé bámultam, némán folyó könnyekkel. Csak akkor mutattam valami életjelt, mikor bemehettünk a kórterembe hozzá. Először az édesanyja, majd TaeMin és MinHo, őt követte JongHyun és Key. Én azért akartam utoljára menni, mert lelkiekben felkészülhettem, és mert akkor én tovább maradhatok bent mellette. Amint megláttam őt, összeszorult a szívem, és egyben tombolni tudtam volna a haragtól. Ha Luna nincs, nem szakítunk, és már egy baba érkezését várnánk. Lehet, hogy félek a kicsiktől, de úgy gondoltam, jó apa lennék. És most elvették tőlünk ezt az örömöt. Életem szerelme pedig itt fekszik, ki tudja, meddig, ráadásul kómában van. Tehetetlenül fogtam a kezét, ujjaimmal kézfejét simogattam, majd leültem mellé.
- Kérlek, ne hagyj el! Szeretlek! - csókoltam meg. Mintha a Hófehérke meséjében lennénk, ebben a pillanatban mozogni kezdett, a szívmonitora pedig felgyorsult. Először elvigyorodtam. Szóval ilyen hatással vagyok rá...
Mikor azonban kimondta a nevemet, leblokkoltam. Mikor kinyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett, a szívem kihagyott egy ütemet.
***
- Te meg mégis mit keresel itt? - jutott eszembe az első mondat, ami el is hagyta a számat. Még eléggé nehéz volt beszélni, a fájdalomcsillapítótól (legalábbis, szerintem azt adtak be) , de ez már reflexből jött.
- Hallottam, hogy mi történt és nem tudtam...
- Most a barátnőddel kéne lenned. Biztos féltékeny, hogy így rohantál az exedhez. - suttogtam magam elé. Amíg kómában voltam, csak az volt bennem, hogy láthassam, most viszont le akarom zárni ezt az egészet egyszer s mindenkorra.
- Luna nem a barátnőm. Fogalmam sincs, honnan veszed ezt a hülyeséget. Egész végig téged szerettelek, senki mást.
- Nem veszem sehonnan. Ha nem lenne barátnőd, nem írtál volna SMS-t,hogy köztünk vége.
- Tessék? Nem írtam semmit!
- Az kizárt, mert elolvastam és oda van írva, hogy végeztünk! Te írtad! - hitetlenkedtem. Letagadja...?!
- Ha én írtam volna, arról tudnék! - ellenkezett. A szemében ott csillogott az őszinteség, nem tudtam eldönteni, mi van.
- Akkor nézd meg az üzenetet. Megtartottam. - vettem le a telefont az éjjeli szekrényről és a kezébe adtam. - Itt van. - motyogtam megsemmisülten. Mikor megnézte, először a szemöldökét ráncolta, majd elfehéredett.
- Esküszöm, ez nem én...
- Luna tette. - jött egy hang az ajtóból. - Szia, gondolom tudod, hogy én vagyok Sulli. SooRa sokat mesélt rólad. - mosolygott. - A lényeg, hogy azt az SMS-t Luna küldte Onew nevében, mert féltékeny volt, - nevetett keserűen. - Ti ketten szeretitek egymást és ez így van rendjén. - kacsintott. Aztán bejött a főorvos és Sulli kiment. Csak JinKi maradt itt, teste megfeszült. Valami nem stimmel.
- Nos, kisasszony, gondolom, még nem értesítették a történtekről. Sajnálattal kell közölnünk pár dolgot.
- Éspedig? - remegtem meg.
- Az önt ért támadás komoly sérüléseket okozott a belső szerveiben is. Köztük a méhe is sérült, ami azt eredményezte, hogy elvesztette a magzatot...
- Tessék? Ez azt jelenti...terhes voltam? - döbbentem le.
- Ön nem tudta?
- Nem, én...de miért én? - kezdtem el zokogni. - Én a balhé napján indultam el a kórházba, hogy megcsináljam a tesztet!
- Nyugodj meg... - próbált nyugtatni JinKi.
- Ha Luna nem lett volna... nem történt volna semmi... - bújtam sírva a karjaiba. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire szeretem. Hagytam, hogy a bőgés erőt vegyen rajtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése