Paradise - I. Ütem

***EunMi POV***

Kislány voltam, mikor először jelentkezett nálam a betegségem, a leukémia. Egészen pontosan tízéves koromban. A szüleim próbáltak harcolni értem, különböző gyógyszeres kezelésekre vittek, többet túlóráztak, hogy bekerülhessek abba a különleges kórházi intézetbe, ahol jelenleg is vagyok. Eleinte volt remény, de egy idő után feladták. Mindenki feladta.
Mostanában azzal hitegettek, hogy próbálkozzak, ne beszéljem be magamnak a biztos halált, de már én nevettem rajtuk a legjobban.
- Kisasszony, hoztam a gyógyszereit. - lépkedett be vidáman a nővér. - Vegye be, kérem. - szólított meg, mikor nem reagáltam rá. Mostanában szokásommá vált csak nézni kifelé az ablakon.
- Köszönöm. - szólaltam meg hosszas gondolkodás után.
- Az édesanyja azt üzeni, ma nem tud bejönni, az édesapja temetését intézi. - motyogta szomorúan. Hát igen. Azt nem is mondtam, hogy apa egy hete repülőszerencsétlenséget szenvedett egy üzleti út során. Ironikus, mert az ikerbátyám és a párom is életét vesztette valami autóbalesetben. Senki nem maradt meg mellettem.
- Nem számít. De azért anya a történtekhez képest jól van? - érdeklődtem.
- Igen, a telefonban sokkal jobb volt már a hangja.
- Biztosan kezd megnyugodni, hogy elengedi apát. - gondolkodtam hangosan. - Ma kapok még valamilyen gyógyszert vagy kezelést? - vettem mutató és hüvelykujjam közé a kapszulát, amit majd le kell nyelnem.
- Már nem. A következőre holnap kell menni. - válaszolt kedvesen. - De most már tényleg vegye be. Este jön a doktor ellenőrzésre. További szép napot. - búcsúzott, majd kilépett a kórterem ajtaján.
Felsóhajtottam. A reménytelenség minden nappal egyre jobban eluralkodott rajtam. Kéne valami kedély javító. Mondjuk egy ásó hangja, ami beterít földdel.
Már én magam vágytam rá, hogy végre vége legyen ennek az egésznek, de a szervezetem nem volt hajlandó feladni. Mintha valami halaszthatatlan, sürgős dolgom lett még, amit nem fejeztem be.
Ahogy így elfilozofálgattam, már a Nap is nyugaton járt és épp lebukni készült a horizontról, hogy átadja helyét a Holdnak. Nyár lévén, ilyenkor nyolc körül még később sötétedett.
Csendben néztem valami műsort a kórházi tévén, mikor hangos szirénázás ütötte meg a fülem. Kikászálódtam az ágyból, hogy rálátást biztosítsak magamnak a következő beteg érkezésének figyelemmel kísérésére.
Szerencsésnek mondhattam magam, amiért a szobám a kórház bejárata felé nézett. Sok információt tudhattam meg előbb, mint néhány itt dolgozó.
Nem tűnt olyan súlyosnak, akit behoztak, szerintem csak túl sokat ivott, ahogy láttam.

***Key POV***

Este nyolckor én már javában az aktuálisan kiválasztott klubban kerestem az éjszakai áldozataimat.
Üdv, Kim KiBum vagyok, egy totális semmirekellő, aki elcseszte az életét és senkije nincs.
Nem túl szép élet, nem igaz? Én sem tudom, mikor rontottam el ennyire. A gimiben sem szerettek már sokan, talán a stílusom miatt, vagy azért, ahogyan viselkedem. Két barátom volt, mindketten meghaltak egy autóbalesetben, azzal a másik két emberrel együtt, akivel ütköztek. Teljesen magamra voltam utalva mindig.
De valamiért sosem változtam meg, pedig volt elég figyelmeztető jel.
A mai nap azonban úgy alakult, hogy talán véget vethettem volna ennek a lézengő életnek.
Újabb adag whiskey-t gurítottam le a torkomon, ami még jobban eltompította amúgy sem topon lévő érzékeimet.
- Szia. - csúsztam oda az első csajhoz, akit ilyen állapotomban megláttam. Eddig csak a szokásos történt, mint minden átkozott este.
- Sz-szia. - köszönt félénken. Hát nem édes?
- Egyedül vagy? - vigyorodtam el. Nem igazán érdekelt a válasza, csak tettem, amit akartam. Közelebb csúsztam hozzá, majd kezdtem eltüntetni ajkaink között az űrt. Ám ekkor megtörtént az, amire még úgy is számítottam, hogy tök részeg voltam.
- Te meg mégis mi a francot képzelsz? - hallottam meg magam mögül egy dühös hangot. Na, a kislány pasija is megtalált. - Veszed le a kezedet a barátnőmről!?
- Nyugi, ha... - bamm. Egy kemény ütés és innen van az a bizonyos se kép, se hang állapot, amit minden ittas megérez, miután más nője körül sündörög.

---

A kórház kellemes fehér plafonjával szemeztem, már sokadjára.  Eddig körülbelül ötödször vagyok bent és ez még nem is az átlagos szám.
- A büdös francba. - kaptam a fejemhez.
- Ébredezünk, ébredezünk? - jött a vidám hang kicsivel mellőlem.
- Maga meg ki? - sóhajtottam.
- Dr. Jung vagyok, az orvosa. Ön pedig Kim KiBum, ha nem tévedek. Megint.
- Maga már kezelt engem, nem? - pislogtam. Olyan déjá vu érzésem támadt.
- Természetesen. Mikor is volt a legutóbbi?
- Egy hónapja. - válaszoltam.
- Ó, igen, emlékszem. Gyomormosás. - bólintott. Járatos vagyok már ennél a dokinál...
- A mostani alkalom pedig...felsoroljam?
- Kérem. Tudni akarom, mit műveltem már megint.
- Ittas állapotban verekedés, majd súlyos sérülés. Elrepedt két bordája, ahogy a törött orrával rázuhant a bárszékre, ami egyenesen az üvegszilánkok közé repítette, ez okozta a temérdek vágást, igen, ezért van bekötözve a keze is ilyen vastagon.
- Ezt maga honnan tudja? - ráncoltam a szemöldököm. Értem én, hogy okos az öreg, de ez már durva.
- A lány hívta magára a mentőket, akinek a barátja ide juttatta. Ő részletesen elmondta a mentősöknek, hogyan történt.
- És meddig kell bent maradnom?
- Tekintettel arra, hogy sosem bír nyugton maradni, szépen addig tartom itt, amíg makk egészséges nem lesz. Ami úgy egy...
- Nap?
- Nem.
- Hét?
- Nem.
- Hónap? - már kezdtem nagyon megijedni.
- Pontosan.
- De mi tart ilyen sokáig? - esett le az állam.
- Tudja maga, hogy mivel jár egy bordarepedés? Örüljön, hogy ennyivel megúszta. Egy töréssel duplán ennyi időbe telne, míg felépül. Én pedig megyek, van még betegem, akinél vizitet kell tartanom. Holnap jövök. Ja, és ne csináljon semmi hülyeséget! - figyelmeztetett komolyan.
- Kórházban vagyunk. Mégis mit csinálhatnék? - forgattam a szemem.
- Magától ennyi is kitelik. - kacsintott, majd véglegesen elhagyta a helyiséget. Hatalmasat sóhajtottam. Ennyire kiszámítható ember volnék?
Nem volt már kedvem semmihez, csak kényelembe helyeztem magam és vártam a csodát. Viszonylag korán álom jött a szememre. Nem tudtam, mit fogok álmodni, de szokás szerint nem a legjobbakat.

***EunMi POV***

A nap az arcomra sütött, erre keltem fel. Elég sokat aludtam, amin el is csodálkoztam. Gondoltam, lemegyek az udvarra levegőzni, ahogy elnéztem az órát, így kilenc körül nem is lesznek kevesen. Szívok egy kis friss levegőt, úgyis ritkán járok a kórterem falain kívül.
Összeszedtem magam, felvettem egy vékony pulcsit, és megállapítottam, hogy jobban lötyög rajtam, mint a múlt hónapban. Szóval elkezdtem fogyni...léptem volna egy stádiumot?
Nem hagyhattam, hogy ez elszomorítson. Csak lépkedtem lefelé a lépcsőkön, míg le nem értem a folyosóra és ki nem nyitottam az onnan az udvarra nyíló ajtót.
Amint megéreztem a levegőt az arcomra csapódni, elöntött a boldogság. Túl régen mozdultam ki...
Elkezdtem szaladni, és nem vettem észre, hogy más is van előttem. Meglepetten konstantáltam, hogy bizony én rohadtul nekimentem valakinek. Muszáj volt reflexből megkapaszkodnom valamiben, ami az illető személy volt. Együtt borultunk, ő pedig egyenesen...rajtam landolt.
Éreztem, hogy ez az esés még egy egészséges embernek is sok lenne, nem hogy még nekem...

***KiBum POV***

Amint felkeltem, első dolgom volt kirongyolni a szabadba. Nehogy azt higgyék, hogy én majd itt bent aszalódok az agyonsterilizált kórtermemben.
Ráérősen sétáltam a betonösvénykén, közben azon gondolkoztam, mi legyen, ha kikerülök innen. Munkám nincs, családról inkább szót sem ejtek, barátaim szintén egy szál se, életem... csőd.
Szépséges gondolataimmal foglalkozva csoszogtam tovább, egészen addig, míg valami idióta nekem nem jött.
Ráadásul összetéveszthetett valami korláttal, mert még maga után is rántott.
Gondoltam, egész biztos, hogy minket néznek még az ablakokból is, így gyorsan felálltam, felrántva őt is.
- Yah! Te béna, nem tudsz vi... - amint megláttam, azonnal tudtam, hogy ez az esés neki túlságosan megártott. Szédült, elsápadt, orrából vékony csíkban folydogált a vér. - Omo! Minden rendben? Aish, miért nem tudsz vigyázni... - ültettem le rögtön egy padra, amit megláttam.Vártam vele, amíg nem jött a segítség. Ami pedig nem jött. Még jó, hogy egy kibaszott kórházban vagyunk... Érzitek az iróniát? Annak szántam.
Miközben ültünk, jobban megnéztem őt. Szép, karcsú alak, bár látszik rajta, hogy ennél többet nyomna, valószínűleg beteg. Arca még így is gyönyörű, hát ha még egészséges lenne. Rövid, csokibarna haja most kicsit a szemébe lógott, amiket elkezdett nyitogatni.
- A fenébe is, bocsánat. - lehelte erőtlenül.
- Inkább fogd be és ájulj vissza. - mordultam fel. - Nem tudok segíteni, úgy hogy be kell érned, azzal, hogy fekhetsz.
- Köszönöm. - markolta meg a köntösöm, majd megint lehunyta a szemét. Csodás.
Körülbelül tíz perccel később méltóztatott jönni egy rohadt ápoló, aki kivette a kezemből a lányt, engem meg visszaparancsolt a szobámba. Ez aztán a szeretet a betegek iránt. Mintha én tehetnék róla, hogy kék az ég.

***EunMi POV***

Erős fejfájásom volt,  az a pittyegő izé ütemesen pittyegett mellettem, gőzöm nincs, mi a neve.
- Felébredt? Eléggé megijesztett minket. - mosolygott rám az orvos, majd a számba nyomott egy kanál gyógyszert. - Ezt nyelje le. - utasított, én pedig engedelmeskedtem.
- Mi történt? Odáig minden stimmel, hogy kimentem az udvarra és nekirohantam valakinek, de...
- Úgy tűnik, sok volt magának az ütközés. És valószínűleg...
- ...romlott az állapotom. - fejeztem be a doki helyett. Meglepetten nézett rám.
- Honnan tudja?
- Észrevettem, hogy sokat fogytam és meglepően rosszabbul fogadtam az ütközést, mintha mondjuk egy hónappal korábban történt volna.
- Értem. Akkor már nem mondanék semmi újat. - magam elé meredtem. Egyre közelebb van a vége...
- Halványan emlékszem, hogy valaki megmentett. - kaptam fel a fejem hirtelen.
- Úgy van. - bólintott. - A neve KiBum.
- Majd feltétlenül megköszönöm neki. - gondolkoztam el. - És most magamra hagyna? - kértem. Nem szólt, csak kiment, én pedig itt maradtam egyedül.

EZRES :D

Sziasztok!
Nagyon nagyon hálás vagyok minden kedves olvasómnak!
Elértük, sőt, túlléptük az ezer oldalmegjelenítést, aminek elképesztően
örültem!
Igyekszem a következő ficivel, hogy ne csalódjatok bennem!
További szép napot kívánok mindenkinek! <3 <3 <3

Teaching (TaeMin) 5/5

Csak lestem ki a fejemből. Miután Onew elment, még egy ideig aludni szerettem volna, de úgy hajnali négy tájékán megint nem jött álom a szememre. Megállás nélkül az a kép járt a fejemben, ahogyan TaeMin élvezkedett NaeUnnal.
Szinte az agyamba égette magát. És le mertem fogadni, annyira részeg volt most, hogy nem fog emlékezni majd az égvilágon semmire.
Ránéztem az órára, ami hajnali fél ötöt mutatott. Felsóhajtottam. Fogalmam sem volt, hogy fogom én ezt anyáéknak kimagyarázni. Mondhatni, kínok között aludtam el.

Mire felébredtem, az óra délután háromra járt. Ennyire kikészültem volna? Legrosszabb éjszakáimon sem alszom ilyen sokáig...
Szemeimet dörzsölgetve lépkedtem le a konyhába, ahol anyuék már nagyban tevékenykedtek.
- Hát ti? - kérdeztem meglepetten.
- Korábban jöttünk haza, mint gondoltuk. - válaszolt kedvesen anya.
- De te hogyan tudtál eddig még csak fel sem ébredni? Három óra van, hogyan aludhattál ilyen sokáig? Csak nem buli volt a dologban? TaeMin is a szobájában húzza a lóbőrt. - nevetett fel SungCho. Szóval az a szemétláda hazaért. - Mai fiatalok, remélem, nem ittátok le magatokat a sárga földig. - szigorodott el picit. "Nem, dehogy, csak TaeMin más ágyában kötött ki, ezen kívül semmi jelentős nem történt a partin."
Még este ötig céltalanul lézengtem a lakásban, aztán meguntam és még a telefonomat is ott hagyva, egy szál pólóban, rövidnadrágban és tornacipőben indultam meg, én sem tudom, hová. Csak el innen.

***

Nem gondoltam volna, hogy szakadni fog az eső, így bőrig ázva siettem haza, de természetemhez híven, ez sem sikerült zökkenőmentesen.
- Hogy-hogy ilyen későn egy ilyen csinos lány mászkál az utcán? - jött egy mély hang pontosan mögülem. Megpördültem a tengelyem körül és szembe találtam magam egy ismeretlen férfival. - Már besötétedett, és te pont egy ilyen elhagyatott helyen gyalogolsz. - hangja már mézesmázosan csengett, nem tűnt szimpatikusnak.
- É-én....már épp haza indultam. Igen. - bizonygattam idegesen.
- Akkor hazakísérlek. - vigyorgott telefogsorosan és megindult, pont a házunk irányába.
- Te honnan tudod, hol lakom? - érdeklődtem.
- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy errefelé. Ismerem TaeMint. - adta az egyszerű választ. - Mellesleg, Choi SeunHyung vagyok, de mindenki TOP-nak hív. - mutatkozott be.
- Izé... Park SoYung. - válaszoltam tétován, mire ő csak derűsen bólintott és gyalogolt tovább.
Mivel ezek után csendben voltunk, bőven elgondolkodhattam, mégis ki a fenére bíztam magam. Ráadásul, ahogy egyre hosszabb ideje mentünk, kezdett felettébb gyanús lenni.
Néhány perccel később aztán hirtelen megrántotta a kezem és húzni kezdett maga után, egészen addig, míg egy sikátoros részig ért velem. Szavakkal nem mondhatom el, mennyire megijedtem.
- A szüleid nem tanítottak meg arra, hogy ne bízz meg idegenekben? - nyalta meg a szája szélét. - Most már mindegy. Játszunk egy kicsit, cica. - vigyorodott el, szemei veszedelmesen villantak.

***TaeMin POV***

Eszméletlen fejfájással keltem. Nem emlékeztem gyakorlatilag semmire abból, ami az éjjel történt. Mikor oldalra néztem, az éjjeli szekrényemen megpillantottam egy pohár vizet és egy aszpirint. Valószínűleg apa vagy anya, esetleg valaki, aki hazahozott, tette ide. Hálás voltam az illetőnek jelen pillanatban. Óvatosan, nehogy rám jöjjön a hányinger, felkeltem és még jobban vigyázva csoszogtam ki.
Abban a pillanatban, ahogy betettem a lábam a konyhába, óriási pofon csattant az arcomon. Értetlenül kaptam oda a kezem.
- Lee TaeMin. - ezt a hangot bárhol, bármikor felismerem. Apa volt az, és nem úgy tűnt, mint aki örül.
- Ezt miért kaptam? - néztem rá dühösen. Ahogy körbepislogtam, észrevettem, hogy nem csak ketten vagyunk. Fogadott anyám, Onew, JongHyun, Key és MinHo szintén vádló pillantásokkal illetett.  Azt hiszem, a tegnapi bulin elfajultak a dolgok és SoYung azért nincs itt. Magamban imádkoztam, hogy ne az történjen, amire gondolok. A legjobban mégis az anya pillantása fájt. Hiszen nekem nem a vér szerinti anyám, de SoYungnak igen. És mikor lefeküdtem a lányával, vagy mikor szerelmes szavakat suttogtam neki, gyakorlatilag megigértem Park asszonynak, hogy vigyázni fogok rá. De most szegény nő teljesen összetört, sírva kapaszkodott apába, hogy ne üssön meg még egyszer.
- Tudod te azt nagyon jól, fiam. Eddig elnéztem, hogy bulizni jársz és elég gyakran nem aludtál itthon vagy lerészegedtél. De ez már túl ment a határon. Elvitted SoYungot és képes voltál megcsalni?!
- Tessék? - rökönyödtem meg. Számítottam rá, hogy ezért ilyen pipa mindenki, de nem akartam hinni a fülemnek. Lázasan kezdtem az agyamban valami használható információ után kutatni, de nem jött össze.
- TaeMin-ah, a barátnőd rátok nyitott NaeUnnal. - motyogta Key. Ő volt az egyetlen, aki próbált valamelyest normálisan beszélni velem, bár neki sem ment annyira.
- Hogy mi?! - kiáltottam. - Ezt nem hiszem el! - egyre hisztérikusabb lett a hangom. - Hol van Ő? - néztem körbe idegbeteg módjára.
- Épp ezért hívtuk át a fiúkat. Mert SoYung elment, de nem jött vissza és már lassan nyolc óra. - sírt fel anya. Gondolkodás nélkül kaptam fel a cuccomat, majd szó nélkül rontottam ki az éjszakába megkeresni.


***

- SoYung! - ordibáltam sokadjára, de nem érkezett válasz. Már kezdtem feladni a reményt, mikor hangos sikításra lettem figyelmes. Egy pillanatra ledermedtem, hátha hallom még, de már nem jött több hang. Nem számított, ennyi is bőven elég volt, hogy meginduljak a sikoltás irányába. Kétségbeesetten szaladtam, végül egy sikátorból mocorgást hallottam, amit egy dühös morranás kísért.
- Ne ficánkolj, nem fog fájni!
- Engedj el, kérlek! - a női könyörgést azonnal felismertem.
- SoYung! - üvöltve trappoltam be, mint az őrült, ki eltépte láncát.
A látvány letaglózott.

***SoYung POV***

- Ne ficánkolj, nem fog fájni! - mordult rám. Már ott tartott, hogy letépi rólam az utolsó, fehérneműt takaró ruhadarabot is. Egy szál melltartóra és bugyira vetkőztetett.
- Engedj el, kérlek! - nyöszörögtem félve. Ekkor azonban egy nagyon ismerős hang közeledett felénk, mire bántalmazóm is felkapta a fejét.
- SoYung! - TaeMin szaladt be, majd mikor meglátott, földbe gyökerezett a lába, azonban nem sokáig bambult el, a harag erőt vett rajta. Őrült módjára esett neki TOP-nak. - Te rohadék! Hogy mertél egy ujjal is hozzá nyúlni?! - exem ott ütötte, ahol csak érte, de látszott rajta, hogy ellenfele le fogja ütni. Őszintén szólva, TaeMin nem volt egy buldózer. Nem tudom, meddig gyepálták egymást, de a rendőrök szirénája rávette őket, hogy abbahagyják.

~~~

A kórházban, ahová vitték az ájultra vert TaeMint, engem is megvizsgáltak. Mikor felhívtam anyát, hangosan kezdett sírni, hiába próbáltam lenyugtatni. Sikerült rávennem őket, hogy csak reggel jöjjenek be. Gondoltam, mivel nincs jobb dolgom, megnézem azt az idiótát, ha már miattam vagyunk itt. Bekopogtam, de mivel nem kaptam választ, be is léptem a kórterembe. TaeMin aludt. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Túl édes volt ilyenkor, imádtam, mikor alszik.
Leültem az ágya mellé és csak néztem őt. Észre sem vettem, de elaludtam a székemen.

***

Arra ébredtem, hogy valaki simogat. Felkaptam a fejem, pontosan a volt párom tekintetével összefonva az enyémet.
- Min-minden rendben? - kérdeztem, kihátrálva a keze alól. Majdnem azt mondtam, hogy Minnie, de időben észbe kaptam.
- Persze. - válaszolta rekedten.
- Sajnálom, hogy miattam most itt vagy. - suttogtam őszintén.
- Nem a te hibád. Ha nem teszem azt, akkor este akkor te és én még most is...
- Azt hiszem, mennem kell. - álltam fel, mikor meghallottam, miről akar beszélni.
- Várj! - kiáltott utánam, mikor épp mentem volna. - Nincs már semmi esély, hogy mi ketten...
- Hagyjuk ezt. Nem bízom meg benned. Sajnálom. - lehajtott fejjel kullogtam ki. Annyira szeretem őt, de mi lenne a garancia, hogy nem csalna meg megint, legyen részeg, vagy józan.

A szüleink és Onewék másnap jöttek be a kórházba, hogy elvigyenek minket. TaeMinnek sem volt már szüksége több kezelésre, az orvos csak annyi kikötést tett, hogy figyeljük, nehogy valami baja legyen.
A mi kapcsolatunk pedig örökre megromlott...

***Egy hónappal később***

Fáradtan estem haza a cukrászdából, ahol elkezdtem dolgozni. Nagyon hangulatos kis hely volt, és a legjobb benne az, hogy kicsi alatt tényleg kicsit értettem. Öten dolgoztunk ott, olyanok vagyunk, mint egy család.

Szóval TaeMin mostani szokásához híven a tévé előtt ült.
Hát igen. Az elmúlt időszakban magába zuhant és Onewék próbálták kihúzni a depresszióból, ugyanakkor mindenki egyetértett abban, hogy ezt ő cseszte el.
Kicsit bűntudatom volt, amiért miattam volt ilyen, én meg a múltkor már randiztam egy nagyon helyes fiúval.
- Szia! - köszöntem, mire kaptam vissza egy száraz köhögést. Ez nem tetszett nekem. - Hé, minden rendben? - ültem le mellé. Nem válaszolt, kitartóan bámulta tovább a képernyőt. Elég rosszul nézett ki, ráadásul fal fehér volt, így a tenyeremet a homlokára csaptam, mire összerezzent. - Lee TaeMin, te tűzforró vagy. Húzzál fel a szobádba!
- Semmi közöd hozzá, egészséges vagyok-e vagy sem. - húzta össze magán a pokrócot.
- De igenis van, mivel aggódom érted. - jelentettem ki, majd meg sem várva a reakcióját, felfelé kezdtem húzni az emeletre, majd szó szerint belevágtam az ágyba. Ha annyira egészséges lett volna, könnyűszerrel leszorít, de nem volt az. A lázmérőt bele erőszakoltam a szájába. - 38,7. Gratulálok, hogy képtelen vagy magadra vigyázni. - fújtattam. Meg sem szólalt. Vittem a homlokára vizes borogatást és megint csak erőszakkal megitattam vele egy liter folyadékot. - Bármire szükséged van, szólj. - indultam el kifelé, de megragadta a karomat.
- Ne menj el. - szólt rekedten. Megsajnáltam őt és még én is meglepődtem, milyen természetesen feküdtem be az ágyba, vele szemben. - Mostanában nem szoktam bulizni járni. - szólalt meg. Tudtam, miért mondta.
- TaeMin...
- Nem. Kérlek, hallgass meg. Emlékszel, mikor azt mondtam, taníts meg igazán szeretni? - kérdésére bólintottam. - Komolyan gondoltam. Komolyabban, mint eddig bármit a világon.
- Akkor nem csaltál volna meg. - érveltem.
- Tudom, és nagyon sajnálom, amit tettem. De nem akartam, mert... mert szeretlek, SoYung. És ha az kell, soha többé nem teszem be a lábam egy ilyen buliba sem, csak hogy megbocsáss. - összeszorult a szívem. Éreztem, hogy most igazat mond, de ugyanakkor kételkedtem is benne.
- Nézd, Tae, én megadtam neked az esélyt és elhittem, hogy.... - nem tudtam befejezni, mert hirtelen odahajolt és megcsókolt. Ajkai a láztól szinte égtek, de ugyanolyan édesek voltak, mint amikor először csókolt meg. Mikor elváltunk, csak néztünk egymás szemébe.
- Csak próbáljuk meg még egyszer. Kérlek. - könyörgött. Képtelen voltam őt újra elutasítani.
- De akkor utoljára. - döntöttem el és most én kezdtem a csókunkat.
- Szeretlek, Park SoYung.
- Én is téged, Lee TaeMin. - motyogtam, aztán már csak egyenletes szuszogását hallottam meg.
Megadtam neki az esélyt, már csak rajta múlt, mennyire él majd vele.
De egy biztos. Ha meggyógyul, esküszöm, egy jó darabig nem fogja használni a tökeit, ha rajtam múlik.
Tartozom neki eggyel.
Ezekkel a gondolatokkal aludtam el én is az Ő karjaiban, mosolyogva.

VÉGE

----------------------
Azt hiszem, ezt is befejeztem :)
Talán túl gyorsnak íródott, de én pont ezt akartam. Nem lehet mindent a végtelenségig húzni. :P
Ami már azonban biztos, hogy elkezdem a Paradise című sztorit, ami kicsit több részen keresztül fog futni.
Remélem, tetszett a minific a SHINee örök baba maknaejával, aki talán már nem is olyan baba, mint régen. :) A következő történet első fejezetéig mindenkinek jó olvasást kívánok! :)
Ó, majdnem elfelejtettem a plusz képet! Mian^-^"

Paradise (Key) - Bevezető

Lee EunMi. Egy húszéves lány, akinek alig pár napja van az életéből.
Kim KiBum. Egy huszonnégy éves fiú, aki világ életében kereste a szerelmet és soha nem voltak barátai különc kinézete és még különcebb természete miatt.

Mindketten reménytelennek tartják, hogy helyre rázódjanak, legyen az a magány fájdalmas tudata, vagy a gyógyíthatatlan betegség.

EunMi az élete végének közeledtével már nem is reménykedik, KiBum pedig egyre mélyebbre süllyed.
Viszont mikor már mindketten feladják, érdekes dolgok sorozata veszi kezdetét.
Egyikük sem sejti, hogy minden egyszerre történik velük. De hogyan találkoznak? Mi lesz a sorsuk? Boldog vagy csúfos véget ér a kettejük története? Egyáltalán... szerelmesek lesznek egymásba?
**************
A történet tíz és tizenöt fejezet között mozog és akkor teszem ki az első fejezetet, mikor a Teaching-et befejezem, ergo addig nem is foglalkozok vele.
A Teaching befejező epizódja a nagyjából a hét folyamán várható.
És megjegyzem: ez egy MINIFICTION, szóval, gyorsabban halad minden a megszokottnál, de próbáltam olyan témát választani, amihez nem szükséges nyolcezer rész.
A leírásból ítélve lehetne ez nagy sorozat is, de majd meglátjátok, miért nem azt írok belőle :)
Remélem, érthetően fogalmaztam xD
 
 Szereplők:

Lee EunMi

Kim KiBum (Key)

Lee JinKi (Onew)

Kim JongHyun

Lee TaeMin

 Choi MinHo