Kislány voltam, mikor először jelentkezett nálam a betegségem, a leukémia. Egészen pontosan tízéves koromban. A szüleim próbáltak harcolni értem, különböző gyógyszeres kezelésekre vittek, többet túlóráztak, hogy bekerülhessek abba a különleges kórházi intézetbe, ahol jelenleg is vagyok. Eleinte volt remény, de egy idő után feladták. Mindenki feladta.
Mostanában azzal hitegettek, hogy próbálkozzak, ne beszéljem be magamnak a biztos halált, de már én nevettem rajtuk a legjobban.
- Kisasszony, hoztam a gyógyszereit. - lépkedett be vidáman a nővér. - Vegye be, kérem. - szólított meg, mikor nem reagáltam rá. Mostanában szokásommá vált csak nézni kifelé az ablakon.
- Köszönöm. - szólaltam meg hosszas gondolkodás után.
- Az édesanyja azt üzeni, ma nem tud bejönni, az édesapja temetését intézi. - motyogta szomorúan. Hát igen. Azt nem is mondtam, hogy apa egy hete repülőszerencsétlenséget szenvedett egy üzleti út során. Ironikus, mert az ikerbátyám és a párom is életét vesztette valami autóbalesetben. Senki nem maradt meg mellettem.
- Nem számít. De azért anya a történtekhez képest jól van? - érdeklődtem.
- Igen, a telefonban sokkal jobb volt már a hangja.
- Biztosan kezd megnyugodni, hogy elengedi apát. - gondolkodtam hangosan. - Ma kapok még valamilyen gyógyszert vagy kezelést? - vettem mutató és hüvelykujjam közé a kapszulát, amit majd le kell nyelnem.
- Már nem. A következőre holnap kell menni. - válaszolt kedvesen. - De most már tényleg vegye be. Este jön a doktor ellenőrzésre. További szép napot. - búcsúzott, majd kilépett a kórterem ajtaján.
Felsóhajtottam. A reménytelenség minden nappal egyre jobban eluralkodott rajtam. Kéne valami kedély javító. Mondjuk egy ásó hangja, ami beterít földdel.
Már én magam vágytam rá, hogy végre vége legyen ennek az egésznek, de a szervezetem nem volt hajlandó feladni. Mintha valami halaszthatatlan, sürgős dolgom lett még, amit nem fejeztem be.
Ahogy így elfilozofálgattam, már a Nap is nyugaton járt és épp lebukni készült a horizontról, hogy átadja helyét a Holdnak. Nyár lévén, ilyenkor nyolc körül még később sötétedett.
Csendben néztem valami műsort a kórházi tévén, mikor hangos szirénázás ütötte meg a fülem. Kikászálódtam az ágyból, hogy rálátást biztosítsak magamnak a következő beteg érkezésének figyelemmel kísérésére.
Szerencsésnek mondhattam magam, amiért a szobám a kórház bejárata felé nézett. Sok információt tudhattam meg előbb, mint néhány itt dolgozó.
Nem tűnt olyan súlyosnak, akit behoztak, szerintem csak túl sokat ivott, ahogy láttam.
***Key POV***
Este nyolckor én már javában az aktuálisan kiválasztott klubban kerestem az éjszakai áldozataimat.
Üdv, Kim KiBum vagyok, egy totális semmirekellő, aki elcseszte az életét és senkije nincs.
Nem túl szép élet, nem igaz? Én sem tudom, mikor rontottam el ennyire. A gimiben sem szerettek már sokan, talán a stílusom miatt, vagy azért, ahogyan viselkedem. Két barátom volt, mindketten meghaltak egy autóbalesetben, azzal a másik két emberrel együtt, akivel ütköztek. Teljesen magamra voltam utalva mindig.
De valamiért sosem változtam meg, pedig volt elég figyelmeztető jel.
A mai nap azonban úgy alakult, hogy talán véget vethettem volna ennek a lézengő életnek.
Újabb adag whiskey-t gurítottam le a torkomon, ami még jobban eltompította amúgy sem topon lévő érzékeimet.
- Szia. - csúsztam oda az első csajhoz, akit ilyen állapotomban megláttam. Eddig csak a szokásos történt, mint minden átkozott este.
- Sz-szia. - köszönt félénken. Hát nem édes?
- Egyedül vagy? - vigyorodtam el. Nem igazán érdekelt a válasza, csak tettem, amit akartam. Közelebb csúsztam hozzá, majd kezdtem eltüntetni ajkaink között az űrt. Ám ekkor megtörtént az, amire még úgy is számítottam, hogy tök részeg voltam.
- Te meg mégis mi a francot képzelsz? - hallottam meg magam mögül egy dühös hangot. Na, a kislány pasija is megtalált. - Veszed le a kezedet a barátnőmről!?
- Nyugi, ha... - bamm. Egy kemény ütés és innen van az a bizonyos se kép, se hang állapot, amit minden ittas megérez, miután más nője körül sündörög.
---
A kórház kellemes fehér plafonjával szemeztem, már sokadjára. Eddig körülbelül ötödször vagyok bent és ez még nem is az átlagos szám.
- A büdös francba. - kaptam a fejemhez.
- Ébredezünk, ébredezünk? - jött a vidám hang kicsivel mellőlem.
- Maga meg ki? - sóhajtottam.
- Dr. Jung vagyok, az orvosa. Ön pedig Kim KiBum, ha nem tévedek. Megint.
- Maga már kezelt engem, nem? - pislogtam. Olyan déjá vu érzésem támadt.
- Természetesen. Mikor is volt a legutóbbi?
- Egy hónapja. - válaszoltam.
- Ó, igen, emlékszem. Gyomormosás. - bólintott. Járatos vagyok már ennél a dokinál...
- A mostani alkalom pedig...felsoroljam?
- Kérem. Tudni akarom, mit műveltem már megint.
- Ittas állapotban verekedés, majd súlyos sérülés. Elrepedt két bordája, ahogy a törött orrával rázuhant a bárszékre, ami egyenesen az üvegszilánkok közé repítette, ez okozta a temérdek vágást, igen, ezért van bekötözve a keze is ilyen vastagon.
- Ezt maga honnan tudja? - ráncoltam a szemöldököm. Értem én, hogy okos az öreg, de ez már durva.
- A lány hívta magára a mentőket, akinek a barátja ide juttatta. Ő részletesen elmondta a mentősöknek, hogyan történt.
- És meddig kell bent maradnom?
- Tekintettel arra, hogy sosem bír nyugton maradni, szépen addig tartom itt, amíg makk egészséges nem lesz. Ami úgy egy...
- Nap?
- Nem.
- Hét?
- Nem.
- Hónap? - már kezdtem nagyon megijedni.
- Pontosan.
- De mi tart ilyen sokáig? - esett le az állam.
- Tudja maga, hogy mivel jár egy bordarepedés? Örüljön, hogy ennyivel megúszta. Egy töréssel duplán ennyi időbe telne, míg felépül. Én pedig megyek, van még betegem, akinél vizitet kell tartanom. Holnap jövök. Ja, és ne csináljon semmi hülyeséget! - figyelmeztetett komolyan.
- Kórházban vagyunk. Mégis mit csinálhatnék? - forgattam a szemem.
- Magától ennyi is kitelik. - kacsintott, majd véglegesen elhagyta a helyiséget. Hatalmasat sóhajtottam. Ennyire kiszámítható ember volnék?
Nem volt már kedvem semmihez, csak kényelembe helyeztem magam és vártam a csodát. Viszonylag korán álom jött a szememre. Nem tudtam, mit fogok álmodni, de szokás szerint nem a legjobbakat.
***EunMi POV***
A nap az arcomra sütött, erre keltem fel. Elég sokat aludtam, amin el is csodálkoztam. Gondoltam, lemegyek az udvarra levegőzni, ahogy elnéztem az órát, így kilenc körül nem is lesznek kevesen. Szívok egy kis friss levegőt, úgyis ritkán járok a kórterem falain kívül.
Összeszedtem magam, felvettem egy vékony pulcsit, és megállapítottam, hogy jobban lötyög rajtam, mint a múlt hónapban. Szóval elkezdtem fogyni...léptem volna egy stádiumot?
Nem hagyhattam, hogy ez elszomorítson. Csak lépkedtem lefelé a lépcsőkön, míg le nem értem a folyosóra és ki nem nyitottam az onnan az udvarra nyíló ajtót.
Amint megéreztem a levegőt az arcomra csapódni, elöntött a boldogság. Túl régen mozdultam ki...
Elkezdtem szaladni, és nem vettem észre, hogy más is van előttem. Meglepetten konstantáltam, hogy bizony én rohadtul nekimentem valakinek. Muszáj volt reflexből megkapaszkodnom valamiben, ami az illető személy volt. Együtt borultunk, ő pedig egyenesen...rajtam landolt.
Éreztem, hogy ez az esés még egy egészséges embernek is sok lenne, nem hogy még nekem...
***KiBum POV***
Amint felkeltem, első dolgom volt kirongyolni a szabadba. Nehogy azt higgyék, hogy én majd itt bent aszalódok az agyonsterilizált kórtermemben.
Ráérősen sétáltam a betonösvénykén, közben azon gondolkoztam, mi legyen, ha kikerülök innen. Munkám nincs, családról inkább szót sem ejtek, barátaim szintén egy szál se, életem... csőd.
Szépséges gondolataimmal foglalkozva csoszogtam tovább, egészen addig, míg valami idióta nekem nem jött.
Ráadásul összetéveszthetett valami korláttal, mert még maga után is rántott.
Gondoltam, egész biztos, hogy minket néznek még az ablakokból is, így gyorsan felálltam, felrántva őt is.
- Yah! Te béna, nem tudsz vi... - amint megláttam, azonnal tudtam, hogy ez az esés neki túlságosan megártott. Szédült, elsápadt, orrából vékony csíkban folydogált a vér. - Omo! Minden rendben? Aish, miért nem tudsz vigyázni... - ültettem le rögtön egy padra, amit megláttam.Vártam vele, amíg nem jött a segítség. Ami pedig nem jött. Még jó, hogy egy kibaszott kórházban vagyunk... Érzitek az iróniát? Annak szántam.
Miközben ültünk, jobban megnéztem őt. Szép, karcsú alak, bár látszik rajta, hogy ennél többet nyomna, valószínűleg beteg. Arca még így is gyönyörű, hát ha még egészséges lenne. Rövid, csokibarna haja most kicsit a szemébe lógott, amiket elkezdett nyitogatni.
- A fenébe is, bocsánat. - lehelte erőtlenül.
- Inkább fogd be és ájulj vissza. - mordultam fel. - Nem tudok segíteni, úgy hogy be kell érned, azzal, hogy fekhetsz.
- Köszönöm. - markolta meg a köntösöm, majd megint lehunyta a szemét. Csodás.
Körülbelül tíz perccel később méltóztatott jönni egy rohadt ápoló, aki kivette a kezemből a lányt, engem meg visszaparancsolt a szobámba. Ez aztán a szeretet a betegek iránt. Mintha én tehetnék róla, hogy kék az ég.
***EunMi POV***
Erős fejfájásom volt, az a pittyegő izé ütemesen pittyegett mellettem, gőzöm nincs, mi a neve.
- Felébredt? Eléggé megijesztett minket. - mosolygott rám az orvos, majd a számba nyomott egy kanál gyógyszert. - Ezt nyelje le. - utasított, én pedig engedelmeskedtem.
- Mi történt? Odáig minden stimmel, hogy kimentem az udvarra és nekirohantam valakinek, de...
- Úgy tűnik, sok volt magának az ütközés. És valószínűleg...
- ...romlott az állapotom. - fejeztem be a doki helyett. Meglepetten nézett rám.
- Honnan tudja?
- Észrevettem, hogy sokat fogytam és meglepően rosszabbul fogadtam az ütközést, mintha mondjuk egy hónappal korábban történt volna.
- Értem. Akkor már nem mondanék semmi újat. - magam elé meredtem. Egyre közelebb van a vége...
- Halványan emlékszem, hogy valaki megmentett. - kaptam fel a fejem hirtelen.
- Úgy van. - bólintott. - A neve KiBum.
- Majd feltétlenül megköszönöm neki. - gondolkoztam el. - És most magamra hagyna? - kértem. Nem szólt, csak kiment, én pedig itt maradtam egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése