Mióta ez a kis eset megtörtént, három nap telt el. Kerestem a srácot, aki segített, de nem találtam. Pedig ez egy kórház, már nem azért! Lehetetlen, hogy elnyelje a föld!.
Bár, nem kell feltétlenül mindenkinek sokáig itt maradnia csak azért, mert én a halálomon vagyok...
Nem volt sok kedvem a kórtermem uncsi falait bámulni, eleget tehettem így is, tehát gondoltam, anya látogatásáig van még idő, körbenézek még egyszer az épületben, hátha összefutok a fiúval. De még mielőtt kimehettem volna, valaki hozzám szólt.
- Key most a földszinten van innivalóért. Jobb lesz, ha sietsz.
- Köszi. - intettem, majd rohantam volna ki, de félúton megálltam, hogy ijedten hátranézzek. Az ágyam szélén két másik pasas állt, de nem is akárhogy: áttetszően és vidáman. - Jézusom! - sikkantottam.
- Ne kiabálj, felébreszted a halottakat! - tette a mutatóujját a szája elé egyikük.
- Ti meg kik...Úristen... - kaptam a fejemhez.
- Ahelyett, hogy mindjárt elájulsz, mehetnél KiBumhoz.
- Már felesleges, hyung, nincs ott. - sóhajtott a másik. - De a válasz a kérdésedre, az én nevem Kim JongHyun, ez a vigyori meg Lee JinKi, de nyugodtan szólítsd csak Onewnak.
- És még beszélnek is... - motyogtam megsemmisülten.
- Khm, hadd magyarázzam el a dolgokat. - vakargatta az az Onew a fejét. - Mi a te hogy is mondjam... segítőid volnánk.
- A mijeim? - ráncoltam a szemöldököm.
- Segítőid. Tudunk a betegségedről és azért küldtek minket, hogy megtaláld az utolsó feladatodat. Ez ilyen túlvilági valami.
- Aha. Ugye tisztában vagytok vele, hogy én ezt mennyire hiszem el?
- Ne hülyéskedj már! Átlátszó szellemek vagyunk, tudunk arról, ki vagy és miért élsz a kórházban. És még kételkedsz?
- De az emberek segítői nem olyanok, akiknek valami köze van hozzájuk? Én pedig titeket még csak hírből sem ismerlek.
- Elméletileg nekünk is meg kell találnunk, mi ez a kötelék köztünk és közted, de mi sem vagyunk sokkal okosabbak nálad.
- Értem. - fújtam ki a levegőt. Ez ígérkezett életem leghülyébb napjának.
- Egyébként Key barátai voltunk életünkben. - kapta fel a fejét Onew. - Most jutott eszembe.
- Akkor miért nem őt boldogítjátok?
- Ha tudnánk, itt lennénk? - vonta fel a fél szemöldökét JongHyun. De jó...
***Key POV***
Az elmúlt napok nem is voltak olyan rosszak, leszámítva a kórházi kaját, ami valami okádék volt. Miközben a földszintről tartottam a kórtermembe egy doboz kólával, elgondolkodtam. Azzal a csajjal vajon mi lehet? Nem hallottam felőle semmit, amióta elváltak útjaink.
- Ki a fene az a lány? - gondolkodtam hangosan.
- A húgom, úgyhogy leszel szíves megtartani tőle akkora távolságot, amekkorát csak lehet. - válaszolt a kérdésemre egy bosszús hang. De hát itt nincs senki rajtam kívül.
- Ki volt ez? - kiabáltam.
- Igazság szerint ketten vagyunk, és kérlek ne ordibálj, mert rajtad kívül senki nem tud rólunk és idiótának fognak nézni. - hangzott egy másik, sokkal mélyebb és nyugodtabb tónus.
- Eh? - nyögtem, és ebben a pillanatban ketten jelentek meg előttem. Egy nagyon magas és egy rendkívül lányos arcú fiú. Sokkhatás alá kerültem és elájultam.
***
- Él ez még?
- TaeMin! Hogyne élne?
- Bocs, hyung, de nem volt más kérdésem.
- Szerinted egy egyszerű ájulástól meghalna?
- Történhetnek tragikus dolgok...
- Nem hinném, hogy mi még itt lennénk, ha beadta volna a kulcsot....
- Én is itt vagyok. - nyöszörögtem fejemet fogva, mire a fölöttem veszekedő alakok elhallgattak. - Kik vagytok és mi a francot akartok tőlem?
- Én Lee TaeMin vagyok, a "Ki a fene az a lány" bátyja. Ő pedig Choi MinHo... a volt pasija. - magyarázta lányosabbik. Ekkor kitört belőlem a röhögés.
- Most higgyem el, hogy két átlátszó lepedő annak a csajnak a hozzátartozói?
- Kit neveztél te lepedőnek, hajas baba? - vágott vissza TaeMin. Jogos, jogos. - Mi sem jókedvünkből vagyunk itt, nem is értettük, miért nem EunMihez küldtek minket.
- Tényleg, miért nem?
- Azért, mert valószínűleg veled van összeköttetésünk valamilyen módon. Azt a feladatot kaptuk, hogy segítsünk neked megtalálni a helyes utat. - kezdte MinHo.
- A helyes utat? - ismételtem.
- Pontosan. Bár nem is csodálom, egy olyan csődtömegnek, mint te, kell is a segítség.
- Tolerálnám, ha nem tennétek rám hülye megjegyzéseket! - ordítottam rá.
- Mondtuk, hogy ne ordíts! Rajtad kívül senki nem lát minket! - csendesített TaemOut. Haha, TaemOut. Ezt meg kell jegyeznem, oltári poén.
- Meséljetek még! - tettem a kezeimre a fejemet, és pislogva néztem rájuk. Hát tudják, mikor veszem én ezt be!
- Hyung, ez hülye. - meredt rám a kis taknyos.
- TaeMin, te mennyire hinnél nekem, ha veled történne? KiBum nem hülye, csak sokkos... azt hiszem.
- Yah! Most már aztán tényleg kuss legyen! - hajítottam feléjük a párnám, ami átment rajtuk. Ész megáll.
- Öhm... zavarok? - kopogtattak az ajtófélfán. A két bohóc eltűnt, a múltkori lány pedig kételkedve meredt rám. Bizonyára látott pár dolgot, amit az ő szemével egyedül csináltam... csak jöjjön vissza TaemOut és az a nagyszemű békaképű... - Te vagy KiBum....ugye? - összerezzentem és ránéztem.
- Ja. De csak Key. - mormoltam.
- Key? Mint kulcs? - nézett értetlenül.
- Ja. - ugyanaz a tömör válasz. Fog még velem történni valami ebben a rohadt életben?
***EunMi POV***
Fél órán keresztül beszéltem Onewval és JongHyunnal, és egészen megkedveltem őket.
- Akkor ti nem is emlékeztek, hogyan haltatok meg? - szomorodtam el.
- Nem. Mindenki elveszíti ezt az emléket.
- Ez azért durva. - csóváltam a fejem. - És mondjátok csak, a halálom után én is elvesztem a kínlódás emlékeit? Vagy egyáltalán fájni fog? - merengtem el. A két srác összenézett.
- KiBum a kétszázkettes szobában van, eggyel fölötted. - terelte Onew a témát. - Jobb, ha te mész fel hozzá, mert ha emlékeim nem csalnak, ő nem fog keresni. - sóhajtva bólintottam és feladva a halállal kapcsolatos további érdeklődést, felcaplattam a másodikra, majd megkerestem az adott szobát. Hát ami ott fogadott, ráncokat csalt a homlokomra. KiBum ugyanis épp egy párnát dobált.
- Öhm... zavarok? - kopogtam a félfán halkan, mire idekapta a fejét, végül maga elé meredve nézett. Mi a fene? - Te vagy KiBum....ugye? - tettem még egy próbálkozást, végül megrezdült és kurtán válaszolt.
- Ja. De csak Key. - ez aztán bőbeszédű.
- Key? Mint kulcs? - pislogtam. Kicsit megemelkedett az ágyon, ahová időközben leült és megint megszólalt. Ilyenkor az ember arra számítana, hogy majd elkezdi megmagyarázni, miért ez a beceneve, de neeem. Neki még a válaszait is fogóval kell kihúzni.
- Ja. - micsoda hős megmentőm van nekem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése