KiBum nem volt valami beszédes a második találkozásunk alkalmával, amit érdekesnek is gondoltam, tekintve, hogy tök társasági figurának tűnt.
- Na, találkoztál vele? Megtaláltad a kórtermét? - érdeklődött Onew, mire bólintottam.
- Persze, hogy megtaláltam. Évek óta itt élek, csukott szemmel is sikerülne. - vontam vállat.
- És? Mi volt? - kíváncsiskodott JongHyun is.
- Elég fura egy gyerek, mikor megláttam, éppen egy párnát hajigált. - morfondíroztam.
- Pedig ilyesmi nem vall rá. - nevette el magát az idősebb. - Bár, ahogy elgondolom, szokott magában balhézni, mikor nincs senki a közelében. Rend szerint mindig egyedül van. - nézett maga elé szomorúan. - Amíg mi éltünk Jjonggal, már akkor is kezdett letérni a helyes útról, de mi visszarángattuk. Nélkülünk viszont...semmi és senki.
- Ezt hogy értitek? - pislogtam.
- Keyt... kidobták a szülei otthonról, miután a fiuk már túl sok botrányt okozott és gyakorlatilag soha nem csinált semmit, amit bárki hasznosnak találna, az érettségijén kívül. Aztán mi Onew hyunggal a szárnyaink alá vettük és elkísértük bulizni, helyette is vigyáztunk, nehogy baja essen, de még így is becsúszott pár verekedés meg balhé. Aztán egy nap hármasban autóval jöttünk és mi ketten meghaltunk. Ennyit mondtak nekünk a halálunkról odafent. - mesélte JongHyun.
- Ez szomorú. - hajtottam le a fejem. De hirtelen felemeltem és a két szellemre néztem. - De mi lenne, ha Key egy kicsit megváltozna?
- Ezt nem értjük. Hogy történhetne ez meg, mikor senki...
- Úgy értem, ha én lennék a barátja? - csillantak fel a szemeim. - Figyeljetek, tudom, hogy én is el fogom hagyni őt egyszer, hiszen haldoklom... de ha az életem hátralévő részét azzal tölteném, hogy vele barátkozok... mindketten jól járunk. Ő nyíltabb lesz az emberekkel, én pedig szerzek pár boldog emléket, mielőtt...
- Ezt értjük, EunMi, de gondolj bele. Minket elveszített. A szüleit nem érdekli, és ha te elmész? Akkor szerinted hogy érez majd?
- Igaz.... de egy esélyt érhet az ötletem, nem? - próbálkoztam, mire mindketten tanácstalanul összenéztek. Meguntam már ezt. Mintha a közelgő halálom miatt már mindenben korlátozva lettem volna. Gyűlöltem ilyen kiszolgáltatottnak lenni. Élni akartam még egy kicsit. Felpattantam és kirohantam a szobából, megkeresve Keyt. A kórtermében ücsörgött, egyedül. Sajnálni kezdtem. Az én édesanyám hamarosan meglátogat, legalább ő itt van nekem. Neki viszont... még ennyi sem adatott.
- Szia! - köszöntem neki tétován. Nem tudtam, hogy fog reagálni, de meglepetésemre csak összerezzent és felém kapta a tekintetét.
- Szia. - mormogott.
- Hogy vagy? - kezdeményeztem tovább.
- Miért is érdekel téged a hogylétem? - kérdezett vissza.
- Talán nem lehetek kíváncsi a megmentőmre? - mosolyodtam el, mire felvonta a szemöldökét.
- Figyelj, én nem csináltam semmit. Én csak...
- De nagyon is csináltál. Volt kint rengeteg ember és te voltál az egyetlen, aki nem hagyta, hogy meghaljak, pedig dühösnek kéne lennem. Hiszen semmi kedvem nem volt élni.
- Csak éppen nekem jöttél. Ha mással történt volna, akkor ő segít.
- De te voltál ott és te segítettél, úgyhogy te mentettél meg! - ellenkeztem. - Ne akadékoskodj már!
- Miért nem volt kedved élni? - váltott témát hirtelen.
- Mert leukémiás vagyok. - nevettem fel értetlen arckifejezésén. - Így is úgy is pár napom, ha van még, vagy tán annyi sem. Tök mindegy lett volna, hogy akkor vagy máskor. - kacsintottam. Teljesen ledöbbent.
***Key POV***
- Bunkó vagy. - jelentette ki TaeMin az ágyamon ülve.
- Ki kérte, hogy jöjjön fel? Nem kötelességem megnyílni előtte, csak azért mert a hugicád! - vágtam vissza.
- Kim, ha nem lennék kísértet, letépném a... - vágott volna vissza, de MinHo megelőzte.
- Ne veszekedjetek már. KiBum bunkó, TaeMin meg gyerekes.
- Nem is értelek, Choi MinHo. Neked a volt barátnődről van szó, nem is érdekel? - értetlenkedtem. Ha az én csajomat fikázná valaki a szellemem előtt, én minimum megtalálnám a módját, hogy a halálba kísértsem.
- De érdekel, mert nagyon szeretem őt. De mit tudnék tenni? Hidd el, mikor bejött ide, legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megcsókoljam, de nem lehet. Lenne értelme, ha cirkuszolnék veled? - mosolygott szomorúan. Elakadt a szavam. EunMinak...ennyire érett és megfontolt férfi volt a párja? Akkor én a fasorba sem vagyok... na várjunk, mit érdekel engem az a csaj?
- Szia! - jött a hang az ajtóból, mire összerezzentem és a tétován ácsorgó EunMi alakját láttam meg, picit mosolyogva. Lopott pillantást vetettem a két szellemre, akiknek esze ágában sem volt eltűnni.
- Szia. - motyogtam vissza.
- Hogy vagy? - faggatott.
- Miért is érdekel téged a hogylétem?- TaeMin szúrós pillantást küldött felém.
- Talán nem lehetek kíváncsi a megmentőmre? - mosolyodott el, mire a szemöldököm kezdtem ráncolni.
- Figyelj, én nem csináltam semmit. Én csak...
- De nagyon is csináltál. Volt kint rengeteg ember és te voltál az egyetlen, aki nem hagyta, hogy meghaljak, pedig dühösnek kéne lennem. Hiszen semmi kedvem nem volt élni.
- Csak éppen nekem jöttél. Ha mással történt volna, akkor ő segített volna rajtad.
- De te voltál ott és te segítettél, úgyhogy te mentettél meg! - kötötte az ebet a karóhoz. - Ne akadékoskodj már! - harcias viselkedésére a két láthatatlan személy nevetni kezdett.
- Miért nem volt kedved élni? - váltottam témát.
- Mert leukémiás vagyok. - nevette. - Így is, úgy is pár napom, ha van még, vagy tán annyi sem. Tök mindegy lett volna, hogy akkor vagy máskor. - kacsintott. Az élet is belém fagyott.
****
Na itt volna a következő fejezet, nagyon rövid lett, mianhae^^"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése