Nem kellett volna neki elmondanom. Úgy nézett rám, mintha valami sajnálatra méltó beteg lennék.
- Yah! Ne nézz így rám! - morogtam. - Ettől nem leszek különb ember. Csak gondoltam, jobb, ha tudsz róla.
- Ki mondta, hogy megsajnállak? Ch. - tette karba a kezeit, mire felvontam a szemöldököm. - Nem is tudom, minek mondtad el. Nem fogok rád máshogy tekinteni.
- Valóban? - kérdeztem még mindig hitetlenül. Bólintott. - Akkor jó. Fogalmad nincs, milyen rossz, mikor éreztetik veled, hogy beteg vagy. - sóhajtottam.
- Nem is vagyok rá kíváncsi. - vont vállat. - De gondolom, nem fogsz egyhamar békén hagyni, nem igaz? - vigyorogva bólogattam. Az égnek emelte a tekintetét, látszólag gondolkodott picit, végül megszólalt. - Akkor jobb, ha megismerkedünk.
- Tényleg? - döbbentem le. Kisgyerekesen elnevettem magam. - Akkor szia, Lee EunMi. - nyújtottam a kezem, mire szemét forgatva megrázta azt.
- Kim KiBum, de nem arra gondoltam, hogy kezdjük elölről.
- De így jobb. Ez olyan, mintha most találkoznánk először. - mosolyogtam. Egy picit az ő szája is felfelé görbült.
- Nagyon hülye vagy, ugye tudod?
- Bocsi. - kuncogtam. - A...
- Kisasszony? Már mindenhol kerestük! Megérkezett az édesanyja! - kiáltott az egyik nővér.
- Megyek! - pattantam fel. - Akkor majd találkozunk, Key. - integettem, ő pedig pislogva visszaintegetett, majd számomra érthetetlen okokból a falhoz sandított.
***Key POV***
Ez a lány nagyon furcsa volt, de talán ettől érdekes. Meglepőnek tartottam, hogy a betegsége ellenére is ilyen hiperaktív volt.
- Kisasszony? Már mindenhol kerestük! Megérkezett az édesanyja! - egy ott dolgozó nővér szólt be a kórterembe, mire EunMi integetve kiszaladt. Óvatosan a mellettem álló TaeMinre pillantottam, aki még fehérebbnek tűnt az eredeti színe.
- Izé... minden rendben? - próbáltam oldani a hangulatot.
- Ja, aha. - motyogta. - El sem hiszem, hogy anya itt van tőlem pár méterre... - motyogta.
- Menj te is. - biccentettem az ajtó felé, de ő csak a fejét rázta.
- Nem lehet. Nem gyengülhetek el.
- Ahogy gondolod. - húztam el a számat.
- EunMi... soha nem volt még ilyen vidám. - szólalt meg MinHo hirtelen. - Még éltünk TaeMinnel, mikor bekerült ide, én is úgy ismertem meg, hogy egy kartöréssel hoztak be, ő pedig szó szerint belém botlott. - kuncogott. - Aztán elkezdtem hozzá bejárni, megkedveltem, végül szerelmes is lettem belé. Azután mondta el a betegségét, miután bevallottam, mit érzek. Azt hitte, elmenekülök, de nem tettem. Megismertem TaeMint is, aki először utált, később bezzeg együtt videojátékoztunk. - fájdalmas fintorba torzult az arca az emléktől, gondolom, hiányzott ez neki.
- A húgom azóta nem volt valami boldog, mióta bekerült. MinHo valamelyest örömet csempészett az életébe, de akkor sem teljesen. A betegség még a legvidámabb emberekből is kiszív valamennyi életkedvet. - vette át a szót TaeMin is. Csendben voltam, nem tudtam mit mondani erre. Aztán eszembe jutott valami.
- És mondjátok csak, van még esély rá, hogy életben maradjon?
- Tessék?
- Tudjátok, hogy miről beszélek. Van még lehetőség arra, hogy meggyógyuljon?
- Nem túl sok. Ez nem csak a szervezetén múlik, hanem azon is, mennyire küzd. Ő pedig nem harcol az életéért, hanem beletörődött. - szűrte a legfiatalabb a fogai között. Nekem pedig életemben először lett egy célom. Fogalmam sem volt, mégis mi a fene ütött belém, de meg akartam menteni EunMit.
***EunMi POV***
- Kislányom! - szorongatott magához édesanyám. - Ne haragudj, hogy ilyen régen nem jöttem!
- Semmi baj, omma. - suttogtam. - Tudom, hogy apa miatt sok dolgot kellett intézned.
- Apád örülne, ha tudná, hogy ilyen lánya van. Aki küzd az egészségéért. - nézett rám szúrós szemekkel.
- Anya, erről már beszéltünk. - morogtam a nem létező bajszom alatt.
- Igen, beszéltünk róla. - bólintott. - De azt hiszed, hogy apád, a bátyád, vagy MinHo ezt jó szemmel nézné? Boldogok lennének, ha te feladnád az életed? - simogatta a karomat.
- Omma, légy szíves. - ültem le az ágyra. - Azt hiszed, nem volt már egy időszakom, amikor próbáltam? Mégsem jött össze. Csak rosszabb lett az állapotom. Már felesleges ez az egész. Jaj, anya, ne sírj! - öleltem át, miközben ő zokogott a karjaimban. Ez volt a legrosszabb. Szembesíteni őt azzal, hogy a férje és a fia után a lánya is itt hagyja egyedül.
- Szeretlek, kicsim.
- Én is téged. - fúrtam a vállába a fejem.
- Hoztam neked néhány dolgot, sütöttem a kedvenc sütidből, meg néhány könyvet is vettem, hogy ne und nagyon magad idebent. - törölgette meg a szemét. - Haza kell mennem lepihenni egy kicsit, lefárasztottak az utóbbi napok. - mosolygott. - Majd még jövök. Ha kell valami, csak hívj fel.
- Rendben, omma. Vigyázz magadra. - köszöntem el tőle. Anya nagyon erős nő volt, de már meglátszott rajta a sok gyötrődés, ami nekem még jobban fájt. És még én is rátettem két lapáttal...
- Anyukádnak igaza van. Próbálkoznod kéne. - jelent meg mellettem JongHyun és Onew.
- Már ti is kezditek? - förmedtem rájuk. - És ne nézzetek már rám így! - az egyik kiskutyaszemekkel próbált meg meggyőzni, a másik meg fejét csóválva és megrovón. - Rám ezek nem hatnak. - motyogtam.
- De akkor sem kéne ilyen makacsnak lenned. Egyedül hagynád édesanyádat? - tette fel a kérdést az idősebb.
- Ezt már neki is megmondtam az előbb, hogy próbáltam már felépülni eleget, mégsem sikerült, csak rosszabb az egész. A szervezetem tehet róla, nem én!
- De igen. - ez már nem a két szellemtől jött, hanem egy másik, ajtóban álló alaktól.
- Key? - kerekedtek ki a szemeim. - Mióta állsz itt?
- Ebben a pillanatban léptem be. Már a folyosón hallottam, ahogy azt kiabálod, hogy a tested tehet erről.
- Már csak ez hiányzott. Mondd el a hegyi beszédet még te is. - duzzogtam, mire ő felnevetett. De nem akárhogyan. Olyan tipikus dívásan. Onew és JongHyun mellettem megdermedve bámultak. Hát, nem nagyon lehet kellemes halottként látni a legjobb barátomat...
- Ne légy barom. Van még esélyed élni.
- Nem, nincs. - vágtam vissza. Egy ideig csend volt, végül sóhajtva megszólalt.
- Engem kipateroltak otthonról, és állandóan bulizni meg inni jártam. Semmi olyat nem tettem, ami ne lett volna illegális. Aztán találkoztam Jjong és Onew hyungokkal. - mosolyodott el halványan. A mellettem lévők érdeklődni kezdtek. - Soha nem voltak olyan barátaim, mint ők. De erre későn jöttem rá. Észre sem vettem, hogy lassanként kihúztak a bajból. Mire magamba néztem, már egy kórházban feküdtem, és közölték velem, hogy egyedül én maradtam életben az autóbaleset után. De éltem, nem akartam megölni magam, és még jobban belesüllyedve a romlásba, de éltem. Nem volt senkim! - kelt ki magából. - Neked meg még itt van az anyád, aki arra kér, hogy élj, és te megtagadod! - ordította. Mélyen ledöbbentem.
- Key... - ez a srác... sírt. Itt sírt előttem. És tudtam, hogy igaza volt.
- Ha... ha a saját anyádra nem vagy tekintettel, legalább azt vedd figyelembe, hogy... - elharapta a mondatot.
- Mit? Mégis mit kéne figyelembe vennem?
- ... semmit. Csak maradj életben. - állt fel és azzal a lendülettel ki is ment. Mélyen elgondolkoztattak a szavai. A két szellem mellettem egy mozdulatot nem tudott tenni a meglepettségtől, én pedig letargiába estem. De hát hogy élhetnék, ha minden nappal egyre rosszabb? Mit akart mondani KiBum?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése