***EunMi POV***
Teljesen lesokkoltam Key szavaitól, igaza volt. Ennyire önzővé váltam volna a betegség miatt? Nem csodálom, hogy ennyien elhagytak. És ha KiBum ezek után nem is lesz rám kíváncsi?
Két napig ezen agyaltam, és minduntalan bebizonyosodott, hogy a srácot valóban nem érdekeltem többet. De mit vagyok úgy oda? Ő csak egy szétzüllött srác, akit alig pár napja ismertem, nem több. Miért idegesített akkor ennyire, hogy nincs itt?
- Menj át hozzá. - ült le JongHyun az ágyam szélére. - Biztosan el van keseredve, amiért ilyen ocsmányul veszekedtetek. KiBum nem szeret túl sokáig rosszban lenni az emberekkel, de a büszkesége nem engedi őt kezdeményezni.
- Látni se akar, ebben biztos vagyok. - morogtam.
- Én pedig abban vagyok biztos, hogy ti ketten nagyon ostobák vagytok. - sóhajtott Onew. - Szépen kérlek, hogy menj oda hozzá és beszélj vele. - meglepődtem. Még sosem kértek engem így, nagyon fontos lehetett nekik Key.
- De ha... - mondatom egy köhintés zavarta meg.
- Tessék? - fordultam az orvos felé.
- Zavarok, kisasszony?
- Nem, dehogy, csak éppen... megfogalmaztam, mit is szeretnék mondani anyának. - hazudtam, ami először az eszembe jutott. Látszólag el is hitte, mert bólintott és folytatta a mondandóját.
- Lenne esély rá, hogy egy műtéttel megpróbáljuk helyrehozni az állapotát. Találtunk csontvelődonort.
- Tessék? - kerekedtek el a szemeim.
- Ahogy hallotta. - mosolygott. - Viszont... Még a héten kell elvégezni a műtétet.
- De miért? - bámultam.
- Mert jelen pillanatban önnek folyamatosan romlik az állapota, minél korábban, annál jobb. Ehhez viszont kell az ön beleegyezése, nagykorú lévén. - eszembe jutott anya, apa, TaeMin és MinHo. Biztos voltam benne, hogy ők azt akarnák, hogy igent mondjak. És ott volt Key. Akit alig pár hete ismertem és olyan hatással volt rám a kisugárzása, amit eddig csak MinHonál tapasztaltam.
- Még egy kis időt kérnék. Lenne egy elintéznivalóm... - motyogtam, amit az orvos meglepett bólintással vett tudomásul. - Beszélnem kell valakivel, de mindenképpen szólok holnap reggel.
- Természetesen megértem. Akkor nem is zavarnám tovább, jó pihenést. - azzal már ki is ment. Most nem kellett a két szellemnek győzködnie, hogy keressem meg Keyt, magamtól pattantam fel, hogy minél hamarabb elmondjam neki ezt az egészet.
Pár lépéssel elhagytam a lépcsőket, majd a szemem előtt minden szobaszám elmosódott, az ő termére koncentrálva. Rövidesen meg is találtam, és kopogás nélkül rontottam rá a szerencsétlen, nekem háttal almát pucoló fiúra.
- Key! - ordítottam rá, mire megrezzent, elejtette a gyümölcsöt és egy lányos sikítás kíséretében a szívéhez kapott.
- Mi a büdös francot csinálsz? - esett nekem.
- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire megijesztelek! - szabadkoztam. - De beszélni szerettem volna veled, és...
- Úgy tudom, már megbeszéltük. - jelentette ki méregetve, mire sírni támadt volna kedvem. KiBum közben igyekezett elfoglalni magát, hogy ne nézzen a szemembe, ezért rendbe rakta az ágyneműjét.
- Figyelnél rám egy percre? - fogyott el a türelmem. - Elmondanám, hogy igazad volt és sajnálom! - a végére már üvöltöttem neki.
- Ne kiabálj velem. - villantak meg a szemei. - Amúgy tudom, hogy igazam volt. Nekem mindig igazam van és azzal is tisztában vagyok, hogy sajnálod. Mestere vagyok annak, hogyan ébresszek bűntudatot az emberekben. - vigyorodott el.
- Direkt csináltad? - képedtem el. - Direkt nem kerestél napokig, mert tudtad, hogy én kezdeményezek?
- Azért ezt pontosítanám. Nem kerestelek, mert büszke vagyok és eszem ágában sincs nekem bocsánatot kérnem másoktól. - éreztem, hogy van még e mögött más is, de már nem mertem rákérdezni.
- Ha megműtenek, életben maradhatok. - váltottam rögtön a második témára. Erre kicsit érdeklődően villant a szeme.
- És elfogadtad?
- Még nem egészen. Kértem időt holnapig, mert mindenképp el akartam mondani neked. - suttogtam.
- Hát persze. Mert én vagyok az egyetlen. - ciccegett.
- Hülye. Csak szívod a vérem. - böktem meg nevetve. Még egy darabig beszélgettünk, és sosem éreztem magam ilyen jól, mint akkor... Vele...
***Key POV***
- Te tapló állat. - ez volt TaeMin első kijelentése, mikor közöltem velük, hogy összekaptam EunMivel.
- Köszönöm, én is kedvellek. - gúnyolódtam.
- Nem tudtál volna vele csak egy kicsit kedvesebb lenni? Belehalsz, ha normális vagy az emberekkel? - szekírozott tovább.
- Te meg nem tudnál bekussolni? - morogtam.
- Mindenkinek csigavér. - sóhajtott MinHo. - Ha még élnék, mindkettőtöknek lekevernék egy akkorát, hogy elájul. Most azt mondd el, miért viselkedtél szegénnyel ilyen durván.
- Hogy észhez térjen. - morogtam. - Ha folytatja a küzdelmet, több esélye lenne élni és támaszt nyújtani az édesanyjának. Akkor ők ketten megmaradnának egymásnak. - mindkét partnerem csendben hallgatta az érveimet, majd megszólaltak volna, de berontott a kedvenc orvosom.
- KiBum, segítenie kell. - lihegte, valószínűleg futott idáig.
- Mégis miben?
- EunMi kisasszonynak csontvelőre van szüksége, mivel leukémiás. Ha maga adna, tökéletesen megfelelne neki és esélyt kapna a gyógyulásra. - magyarázta lelkesen, én pedig lefagytam.
- Valóban? - bólintás volt a válasz. Öt perc gondolkodás után aztán elhatároztam magam. - Csináljuk!
~~~
Az elmúlt két napban meglepően nem kaptam rossz beszólásokat TaeMintől és kezdtem megkedvelni a kis vakarcsot, MinHoval egyetemben.
EunMit nem kerestem fel, ha beszéltem volna vele, olyan dolgokat vallottam volna be magamnak, amiktől túlságosan is féltem.
- Key... köszönöm... - motyogta a kissrác. - Nem is tudod, mennyit jelent nekem, hogy megmented őt...
- Ne köszöngesd, csak fogadd el. - eresztettem egy halvány félmosolyt. Én sem tudtam, mitől lettem hirtelen ilyen jótékony, de a lány valamiért sokat jelentett nekem. Talán, mert hosszú ideje ő volt az első, aki színt vitt az unalmas életembe. Hihetetlen, milyen jó értelemben hatott rám néhány hét leforgása alatt.
Ezek után éhes lettem, úgyhogy nekiálltam megpucolni egy zöldalmát.
Nem sokkal később azonban mindent eldobtam, mert a lány beviharzott a szobámba, kiugrasztva a szívemet a helyéről.
- Mi a büdös francot csinálsz? - süvöltöttem.
- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire megijesztelek! - pislogott. - De beszélni szerettem volna veled, és...
-
Úgy tudom, már megbeszéltük. - elkezdtem az ágyamat piszkálni.
- Figyelnél rám egy percre? Elmondanám, hogy igazad volt és sajnálom!
-
Ne kiabálj velem. - figyelmeztettem. - Amúgy tudom, hogy igazam
volt. Nekem mindig igazam van. És azzal is tisztában vagyok, hogy
sajnálod. Mestere vagyok annak, hogyan ébresszek bűntudatot az
emberekben. - vihogtam nagyképűen.
- Direkt csináltad? Direkt nem kerestél napokig, mert tudtad, hogy én kezdeményezek?
- Azért ezt pontosítanám. Nem kerestelek, mert büszke vagyok és eszem ágában sincs nekem bocsánatot kérnem másoktól. - vontam vállat, mintha csak magától értetődne a dolog. A másik okot inkább nem említettem. Az kéne még, hogy megromoljon minden.
- Ha megműtenek, életben maradhatok.
- És elfogadtad? - remélem, hogy elfogadtad, idétlen nőszemély...
-
Még nem egészen. Kértem időt holnapig, mert mindenképp el
akartam mondani neked.
- Hát persze. Mert én vagyok az egyetlen. - hőbörögtem.
- Hülye. Csak szívod a vérem. - kuncogott. Még elbeszélgettük az időt, majd EunMi elment, én meg egyedül maradtam. Illetve majdnem.
- Most mi van? - tártam ki a karjaimat, mikor a két áttetsző lény felhúzott szemöldökkel méregetett.
- Úgy látom, valaki szemet vetett a húgomra. - mászott TaemOut a pofámba egész közelre.
- Kuss. - ezzel le is zártam a témát és aludni mentem.
***EunMi POV***
Végül reggel aláírtam a papírokat, amiért anya hálásan zokogva szorongatott egész nap. A műtétet még mára tették, néhány percem volt a kezdésig. Volt egy olyan érzésem, hogy az orvosok már régóta készülhettek erre...
Ha most sikerül, meggyógyulok egy kis rásegítéssel, de ha nem, akkor perec. Ezzel a kockázattal tisztában voltam és eljutottam a sorsom elfogadásáig is, akárhogy történjen.
- Nagyon büszke vagyok rád, kincsem. - puszilt meg anya. - Ma túl leszel rajta és aztán terápiákra járunk és meggyógyulsz és...
- Yah, ne menj még ennyire előre. Át kell esnem a csontvelő átültetésen és utána beszélünk a továbbiakról. De addig is próbálj nem előre örülni, az rossz dolgokat is eredményezhet. És ezerszer elmondtam már, hogy készülj fel a csalódásokra is.
- Nem lesz csalódás. - komolyodott el a hangja ellentmondást nem tűrően. - Apádékat követni ráérsz évtizedek múlva. Életed viszont egyetlen egy van, amit nem fogok elengedni. Állj te is pozitívan a dologhoz.
- Anya, én pozitívan állok hozzá, csupán veled ellentétben reálisabban gondolkodom. - morogtam.
- Jól van, nem most van itt az ideje a veszekedésnek.
- EunMi? Mehetünk? - lépett be egy kórlappal a doktor.
- De még Keytől nem...
- Biztos találkozol még azzal a fiúval, de most igyekezzünk. - tapsolt.
~~~
Számolj el tízig, amíg az arcodon van az altatómaszk. - utasított az asszisztens, én pedig engedelmeskedtem neki. Ötig sem jutottam el, de már elsötétült minden.
Legközelebb valami fehérségben ébredtem, de biztosan nem a kórház falai közt.
- Csakhogy felébredtél. - jött az ismerős hang egy megkönnyebbült sóhajtól kísérve.
- Oppa? - a szemem veszélyesen égni kezdett, mikor megláttam.
- Noona. - vigyorgott. Hát igen, mivel ikrek vagyunk és nem akartunk összekapni, hogy ki az idősebb, logikusan az egyikünk noona, másikunk oppa lett.
- Meghaltam? - tettem fel az első eszembe jutó kérdést. TaeMin megrázta a fejét.
- Nem. Csak most dönti el a tested, hogy befogadja-e a donort vagy sem. De az emberek naivak... mikor életmentő műtéten mennek át, mindig találkoznak a szeretteikkel a másvilágon, akik választás elé állítják őket. Sokan önfejűen a halált választják, hogy megszabaduljanak mindentől. Vannak, akik szintén ezt akarják, de az utolsó pillanatban visszatáncolnak és még menthetőek.
- És aki végleg úgy dönt, hogy visszamegy, az sikeresen túllép a műtéten és meggyógyul. - fejeztem be, mire a bátyám bólintott. - De mi a garancia rá, hogy teljesen meggyógyulok? - motyogtam.
- Erre már te is tudod a választ. - megpördültem a tengelyem körül. MinHo és az apukám lépkedtek felém. Most komolyan arra játszanak, hogy bőgjek?
- Tévedtek. Nem tudok semmit. - ráztam a fejem lefolyó könnyekkel. MinHo óvatosan átkarolt és megcsókolt.
- De igen. Tudod. És ne sírj, kérlek.
- Nem megy. - szorítottam a derekát.
- Hamarosan menned kell. - simogatta a hátam apa. - szeretnél visszamenni vagy maradsz?
- Én... - ha önző lettem volna, itt maradok. De volt még olyan személy, akiért még odalent kellett maradnom. - Egyszer majd találkozunk még. - mosolyogtam. - Talán tíz, húsz, vagy akár száz év múlva. Addig is várjatok rám.
- Mondd meg anyának, hogy ne haragudjon, amiért ott hagytam. - szorított magához TaeMin. - Mindig melletted leszek.
- Szerettem anyátokat a világon mindennél jobban, ezt add át neki. - borzolta meg a hajam appa.
MinHo következett.
- Ha lesz valakid, soha ne hasonlítsd hozzám, ezt ígérd meg nekem.
- Ígérem. De mindig szeretni foglak, remélem, tudod.
- Ez hízelgő. - kuncogott, majd megcsókolt. - De most már menj. Van még, aki vár rád.
Bólintva kezdtem el szaladni, még utoljára visszanézve a három integető alakra. Én is integettem, míg újra el nem nyelt a tudatlanság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése