Reggelre tették a műtétet, furcsa izgatottság lett rajtam úrrá. Én most konkrétan meg fogok menteni egy életet, amit számomra fontosnak lehet mondani. TaeMin és MinHo nem jelentkeztek, amit furcsálltam, de gondolom, nem tudtak altatás közben is beleturkálni a fejembe. Hála a jó égnek.
- Készen állsz, KiBum? - készítette elő a maszkot az orvos.
- Persze. - vontam vállat, majd nem tudom, miért, de egy hordágyon toltak be a műtőbe. Mintha nem tudtam volna magamtól besétálni, de komolyan... mozgássérült azért még nem voltam.
- Számolj el tízig. Észre se fogod venni, olyan gyorsan alszol el. - mosolygott rám a nővérke, mire azt tettem, amit mondott. Valóban észrevétlenül került rám az álom.
~~~
Teljesen zavarodottan tápászkodtam fel.
- Hol a kurva életben vagyok?! - néztem körbe. Hát igen, ilyenkor szokásommá vált káromkodni...
- Hihetetlen, hogy ilyen mocskos szájjal felküldtek hozzánk. - röhögött valaki mögöttem.
- Aish, kussolj már, Kim JongHyun, nem most kéne kiokta... várjunk. Kim JongHyun, te mit keresel itt? - teljesen elképedtem. Ez az idióta meghalt! A másikkal együtt, aki megjelent mellette. - JinKi, te is? - na rendben, ideje lesz meglátogatni egy dilidokit...
- Tipikus Key. - kuncogott az idősebb. - Hadd magyarázzuk el, kérlek. Te most az altató hatása alatt vagy.
- Hát mindjárt gondoltam... - forgattam meg a szemeimet.
- Most kérlek fogd be. Szóval ott tartottam, hogy átesel egy csontvelő átültetésen. Normális esetben csak annak jelennek meg a halott szerettei, akik életmentő műtéten esnek át, de most fontos üzenettel jöttünk. Tudnod kell, hogy a tragikus estén, mikor a balesetünk volt, EunMi testvére és párja ültek a másik autóban.
- Tessék?
- Jól hallottad. Ezért kerültünk kapcsolatba a lánnyal.
- Ti EunMivel voltatok idáig?
- Igen.
- Akkor én pedig ezért találkoztam TaeMinnel és MinHoval.
- Jé, találkoztál a kisfiúval, meg az izomaggyal? - kerekedtek ki JongHyun szemei.
- Honnan ismeritek őket?
- Ja, mikor Gábriel elbírálta, melyikünk is volt a hibás az autóbalesetben, mind a négyen ott voltunk. Rendes srácok ezek, végül mindannyian megúsztuk és ide kerültünk a Pokol helyett. Meg kell mondjam, jobb is idefent, mint lent. - borzongott meg. - Jaj, ne nézz már így, KiBum! - nevetett. - Tudnod kéne, hogy itt mindenki ismer mindenkit. Nem olyan tág ez a hely, mint a földi városok.
- Hihetetlen. Megbolondultam. Annyira... hiányoztatok. - böktem ki.
- Ezért találkoztatok mindketten velünk és a másik két sráccal. Ez volt az a kapcsolat, amiért ti találkoztatok. De mi már ezek után nem leszünk számotokra láthatóak. Ott tartózkodunk mellettetek, ha arra van szükség, de nektek a valós életben van a helyetek, ezért nem kellünk mi oda. EunMit pedig most választás elé állítják, hogy élni akar-e a műtét után, vagy most megfutamodik.
- Lehet ilyet?
- Igen. Mint mondtam, aki ilyen életet mentő műtéten esik át, kap ilyen lehetőséget. Vagy a könnyebb út és megszabadul mindentől, vagy a nehezebb, amiben egyáltalán nem tudható biztosra, hogy felépül-e, vagy mi lesz a sorsa.
- És mi van, ha ő az elsőt választja?
- Nem fogja, Key. Hát még nem jöttél rá? - kérdezte Onew.
- Mire?
- Akkor tényleg ennyire vak vagy. De mi nem mondhatunk semmit, azon kívül, hogy hagyj fel a bulizással, a droggal meg minden ilyennel. Az életed pedig alakítani fogja önmagát.
- Ennyi hülyeséget soha nem tömtek még a fejembe...
- Önmagadat adod, mint mindig. - veregetett hátba JongHyun. - Mi mindig itt leszünk, Kim KiBum. - ölelt át hirtelen, majd Onew megerősítette a csoportos ölelés fogalmát.
- Nem is tudjátok, mikről maradtatok le... - motyogtam.
- Ó, dehogynem. Viszont menned kéne.
- Megyek már. - sóhajtottam, most először potyogó könnyekkel. - Ti lesztek a legjobb barátaim. - kacsintottam és már el is tűnt az egész illúzió. Vagy talán valóság az álmomban?
***EunMi POV***
- Ébredezik. - suttogta mellettem egy férfihang, amihez társult egy nagyon ismerős nyöszörgés is.
- Úgy látom, a fiatalúr is magához tért.
- És sikeres volt a műtét, doktor úr? - ez biztosan anyám volt.
- Úgy gondolom, igen. A kisasszony meg fog gyógyulni. Egy év múlva már egészséges nő lesz belőle.
- Hála a jó Istennek.
- Hagyjuk őket pihenni. Ráérünk látogatni őket. - azzal a hangok lassan elhalkultak és csend honolt a szobában. Nyitogatni kezdtem a szemeimet, ami elég nehezen sikerült, de amint megtörtént, óvatosan mozgatni kezdtem a fejemet.
- Nem kéne még ezt csinálnod. Maradj egy helyben.
- Key?
- Mert kit látsz?
- Csak nem... te voltál...
- Nem is a jóisten...
- Hülye. - nevettem fel. - Szóval ennyire fontos lennék számodra?
- Ezt most úgy kérdezted, mint egy rossz feleség...
- Ne legyél már ilyenkor is bunkó...
- Te meg fogadd el, hogy ilyen vagyok. - nem is beszéltünk ezután többet.
Keyt egy héttel később hazaengedték, én pedig további egy hét múlva szintén olyan állapotba kerültem, hogy megkezdhessem a terápiát. Nem volt olyan nap, hogy ne kérdeztem volna a fiúról, aki megmentette az életem néhány hét leforgása alatt.
- Pedig szerettem volna neki köszönetet mondani mindenért. - sápítozott anya. - De mondd csak, tán szerelmes vagy abba a férfiba?
- Anya, őt jóindulattal se lehet férfinak nevezni. A pasi vagy a fiú, vagy mondjuk a seggarc jobban illik rá... - kétséget kizárólag utáltam. Utálni akartam, mert elment és itt hagyott. Bevallottam magamnak, hogy hiányozni kezdett az akadékoskodó természete, a "Mindenbe Belekötök Mert Kim KiBumnak Hívnak" álláspontja meg a szőke hülye feje.
- Gondoljon valakire, aki erőt adhat önnek. - mosolygott a nővér. - Fizikailag nagyon legyengült és erősödnie kell.
- Az is jó, ha olyanra gondolok akit agyon tudnék verni ezzel a medicinnel? - morogtam a labdával a kezemben.
- Hát ez is egy megoldás... - ijedt meg.
- Ó, akkor menni fog. - hát persze, hogy Kim Paraszt KiBumra összpontosítottam. Az a róka...
Hogyne sikerült volna eldobni a labdát. Tényleg jó ez a módszer...
Miután hazakerültem a klinikáról, elámultan. Kerek egy évtized telt el és szinte remény nélkül haldokoltam.
Nagyon gyorsan kezdett pörögni az idő és már anyával vittük tovább apa cégét.
- Nem is nehéz ez a munka. Azt hittem, több lesz a papír. - dőltem bele a fotelba.
- EunMi, nem kéne vizsgálatra menned?
- Ja, de, tényleg. Egész nap azon agyaltam, mit felejtettem el. - pattantam is rögtön, majd átöltöztem és szaladtam is. Valamivel hosszabb ideje élvezhetem a szabadságot, de nem tudom megszokni. A kórházban soha nem mozdulhattam ki, néha a gyengeségtől csak feküdtem, így csodálatos volt érezni a csípős szelet az arcomban.
Anya megígérte, hogy a nyarat a tenger partján töltjük, ami csak jobban felcsigázta a fantáziám. Felszálltam az éppen jövő buszra és érdeklődve pásztáztam a többi embert, vagy a buszablakon kívül történő dolgokat.
Majdnem elfelejtettem leszállni a járműről is, de ez sem szegte kedvemet.
- Szép jó napot! - köszöntem illedelmesen.
- Szia, Eun! - becézett mosolyogva a recepciós. - Várnod kell egy kicsit, a doktor úr egy beteget kezel le. Megemlített téged is.
- Engem?
- Igen. Azt mondta, idézem: " Nem hiszlek el, megint mibe keverted magad? Pedig EunMi jó hatással volt rád." Tudsz erről?
- Hogyne tudnék. - szűkültek össze a szemeim és rekordgyorsasággal téptem fel a vizsgáló ajtaját.
- Kim! - mennydörögtem, de a belépés pillanatában elakadt a lélegzetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése