Amint lehetőségem akadt rá, leléptem a kórházból. Soha többé nem találkoztam TaeMinnel és MinHoval, és bár nagyon az idegeimre mentek, nem bántam volna, ha a bolondító csendet ők töltik be. Újra egyedül maradtam. Egyedül... milyen egyszerű szó, mégis mennyire bántja az embert.
Nem is tudom, miért hagytam ott EunMit. Talán azért, mert tudtam, sokat kezdett jelenteni nekem az elmúlt pár hétben. Talán megijedtem ettől. Talán nem akartam bevallani, hogy az, amit érzek, lassan a "kedvelem" kategóriába esett át. Mégis mit tehetnék egy olyan lányért, mint ő? Nincs munkám, a szüleim küldenek néha egy bizonyos összeget, csak magamban kuksolok otthon, vagy éjjelente a bárokat járom. Nem érdemlem meg, hogy egyáltalán szóba álljon velem... jobb lesz neki így.
Ilyeneken és hasonlókon elmélkedtem megint, a szokásos otthoni programomat művelve: mindenféle ruhák ötleteit alkottam meg, különböző, saját stílusomhoz illő kollekciókkal variáltam. Mindig imádtam ilyesmikkel szórakozni, lekötötték a figyelmem. De még a legdepressziósabb emberek is vágynak a szabadba, így felöltöztem és kimentem az utcára szellőztetni a fejem.
A friss levegő megcsapta az orromat, csípte az arcomat és könnyeket csalt a szemembe, de rettenetesen örültem neki. A kórház után valódi felüdülés lett ez számomra.
Gondolkoztam. A műtét után egy tiszta oldal nyílt nekem. Újra fogok kezdeni mindent, jelentkezem divattervezőnek, majd szépen lassan talpra állok és társaságot keresek magamnak. Ezt azonban nehezebb volt megvalósítani, ebben biztos lehettem.
Az elmélkedésem közepette viszont kiment a fejemből valami. A piros lámpa. Épp, hogy el tudtam ugrani a közeledő kocsi elől, de még így is óriásit tanyáltam.
Éljek én...
~~~
- Már megint valami értelmetlen verekedésbe kerültél, vagy ez kivételesen másnak könyvelhető el? - hunyorgott kedvenc orvosom.
- Elmélkedtem. - sóhajtottam hangosan.
- Áh, értem. A gondolkodás megviseli az embert. - bólintott gúnyosan.
- Nem érti. - morogtam. - Elméláztam és leléptem a piros lámpánál.
- Gratulálok. Ez már haladás. - veregette meg a vállam. - Mi van veled, KiBum? Le merném fogadni, hogy teljes mértékben elhagyod magad.
- Semmi köze hozzá...
- Nem hiszlek el, megint mibe keverted magad? Pedig EunMi jó hatással volt rád.
- Mondom, hogy nem kevertem semmibe!
- Tudod, hogy ezt másra értettem... - nem tudta befejezni a mondatot, mert az ajtó kivágódott és egy erőteljes női ordítás hangzott a hátam mögül.
- Kim! - ezer közül is felismertem a hangját. Megfordultam. Egy feldúlt, de döbbent lánnyal találtam magam szemben. Sokkal gyönyörűbb volt, mint valaha láttam őt.
***EunMi POV***
Előttem egy igazi férfi állt. A haja megváltozott, picit megnőtt és sötétbarna árnyalatot kapott, az arca hosszabbnak és különlegesebbnek tűnt, a sötét, bokavillantós vászonnadrág és a fekete, könyékig feltűrt ing teljesen ellenállhatatlanná tette. Végignéztem rajta, közben mélyen elpirultam.
- K-Key? Te meg m-mit keresel itt? - nem tudtam levenni a szemem róla.
- Én csak... volt egy kis balesetem...
- Ugye nem verekedtél megint? - sebes szája mosolyra húzódott. Az orvos közben kisomfordált és már csak az ajtó hangos csapódása után jöttünk rá, hogy kettesben maradtunk.
- Nem. Csak figyelmetlen voltam. - közelebb lépett egy kicsit, majd még egyet és még egyet, míg el nem tűnt a távolság közöttünk. Észre sem vettem.
- KiBum, mit csi... - egyszerűen megcsókolt. Mélyen, szerelmesen. Ösztönösen visszacsókoltam, karjaimmal átfogtam a nyakát, ő pedig a csípőmet ölelte, úgy araszoltunk a falig, ahol nekinyomott és úgy csókolt tovább, míg el nem fogyott a levegőnk.
- Hiányoztál. - zihálta. - Nem volt perc, hogy ne gondoltam volna rád.
***Key POV***
Nem tudtam mit tenni, EunMi látványától teljesen elgyengültem. Erről beszélt JinKi és JongHyun. Ezért mondták, hogy vak vagyok. Mert tudat alatt megszerettem ezt a szépséget. Lee EunMi...
Úgy faltam a szépen ívelt ajkait, mint még soha senkiét. Ezzel a lánnyal akartam lenni, és soha el nem engedni őt.
Mikor visszacsókolt, összeszűkült a gyomrom. Nekinyomtam a falnak és öleltem tovább, teljesen kisajátítva magamnak őt.
- Hiányoztál. Nem volt perc, hogy ne gondoltam volna rád. - lihegtem az ajkaira.
- De itt hagytál a francba. Elmentél. - lett könnyes a szeme, amit ijedten törölgettem le.
- Tudom, tudom, tudom. - már én is majdnem bőgtem. - De fogalmad sincs róla, milyen érzés volt nekem, mikor pontosan tudtam, hogy egy senki vagyok.
- Nem igaz! - kiabált rám. - Nem vagy senki, csak letértél helyes útról.
- Milyen bölcs vagy. - mosolyodtam el. Elpirult. Újra megcsókoltam hát.
~~~
- Újra fogom kezdeni. Divattervező akarok lenni. - közöltem vele, miközben kézenfogva sétáltunk haza. Hála Istennek nem lett semmi bajom, ahogy EunMi is végzett a rutinvizsgálattal. Mostantól minden kezelésére én leszek az, aki elkíséri...
- De jó! Biztosan sikerülni fog. - szorította erősebben a kezemet.
- Remélem...
***EunMi POV***
***Két évvel később***
Hihetetlen, hogy két év letelt, Key pedig még mindig velem van.
Miután sikerült rendezni magunkat azon a bizonyos újra találkozáson, randizni kezdtünk, mígnem összejöttünk. Minden héten együtt megyünk el a temetőbe a testvéremékhez és JongHyunékhoz, beszélgetni.
Anyám azonnal elfogadta őt, és támogatni kezdte az egyéni vállalkozásában divattervezőként, ami kezdetben nagyon nehezen ment, de nem adta fel. Komolyan gondolta, hogy új életbe fog. Azóta sikerült üzletet nyitnia itt, Koreában, és Angliában is, ami szépen virágzik. Mi pedig összeköltöztünk. Természetesen állandóan csipkelődtünk egymással, de a lényeg sosem változik. Tényleg igaz a mondás, hogy a közös dolgok összehozzák az embereket.
- EunMi... ébren vagy? - ölelt át az éjszaka közepén.
- Hm? - motyogtam félálomban.
- Hozzám jössz?
- Mi?
- Mondom lennél a feleségem?
- És ezt miért az éjszaka közepén kell? - pislogtam, felkapcsolva az éjjeli lámpát.
- Én Kim KiBum vagyok. Tudod, csak stílusosan. - vigyorgott rám, majd elkezdett kotorászni a fiókjában.
- Te sosem szeretted a szokványos dolgokat, jól gondolom?
- Pontosan. Akkor hozzám jössz, vagy tárgyaljuk meg holnap reggel?
- Hülye kérdésre mondjak hülye választ?
- Inkább kímélj meg tőle.
- Ez esetben hozzád megyek. - ugrottam rá, ő pedig nyögve hagyta, hogy elnyeljen minket a párnák rengetege.
- Oda adhatnám a gyűrűdet? - dünnyögte.
- Még gyűrű is van?
- Igen... makktetőből csináltam délután...
- Tényleg?
- Nem. - sóhajtott. - Fogd már be és hatódj meg. - húzta az ölébe a kezem, hogy szépen feltornázza rám a kis karikát.
- Ez gyönyörű. - fátyolosodott el a szemem. - Szeretlek, Key.
- Én is téged. - motyogta, lágy csatába keveredve az ajkaimmal.
Azt hiszem, köszönetet kénem mondanom a betegségemnek. Hiszen nélküle nem találkoztam volna Vele.
Köszönetet kéne mondanom anyának, amiért mindig azzal piszkált, hogy ne adjam fel.
Onewnak és JongHyunnak, akik terelgettek, hogy ne tegyem tönkre magam.
MinHonak, amiért szeretett és napossá varázsolta a szürke hétköznapokat. TaeMinnienek, aki a világ legjobb bátyusa volt, aki őszintén megmondta a véleményét és nem hagyott elkanászodni. És az apukámnak, aki nélkül nem lennék.
Köszönöm. Mindenkinek. Innentől már fog menni egyedül is.
***
Na, elértünk ennek is a végére, köszönöm az olvasóknak, hogy olvasták, és köszönöm azoknak, akik jeleztek is valamilyen formában. Hamarosan megjelenik egy új trilógia a blogon, addig legyetek türelemmel és mégegyszer köszönöm. ^-^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése