Paradise - III. Ütem

***EunMi POV***

KiBum nem volt valami beszédes a második találkozásunk alkalmával, amit érdekesnek is gondoltam, tekintve, hogy tök társasági figurának tűnt.
- Na, találkoztál vele? Megtaláltad a kórtermét? - érdeklődött Onew, mire bólintottam.
- Persze, hogy megtaláltam. Évek óta itt élek, csukott szemmel is sikerülne. - vontam vállat.
- És? Mi volt? - kíváncsiskodott JongHyun is.
- Elég fura egy gyerek, mikor megláttam, éppen egy párnát hajigált. - morfondíroztam.
- Pedig ilyesmi nem vall rá. - nevette el magát az idősebb. - Bár, ahogy elgondolom, szokott magában balhézni, mikor nincs senki a közelében. Rend szerint mindig egyedül van. - nézett maga elé szomorúan. - Amíg mi éltünk Jjonggal, már akkor is kezdett letérni a helyes útról, de mi visszarángattuk. Nélkülünk viszont...semmi és senki.
- Ezt hogy értitek? - pislogtam.
- Keyt... kidobták a szülei otthonról, miután a fiuk már túl sok botrányt okozott és gyakorlatilag soha nem csinált semmit, amit bárki hasznosnak találna, az érettségijén kívül. Aztán mi Onew hyunggal a szárnyaink alá vettük és elkísértük bulizni, helyette is vigyáztunk, nehogy baja essen, de még így is becsúszott pár verekedés meg balhé. Aztán egy nap hármasban autóval jöttünk és mi ketten meghaltunk. Ennyit mondtak nekünk a halálunkról odafent. - mesélte JongHyun.
- Ez szomorú. - hajtottam le a fejem. De hirtelen felemeltem és a két szellemre néztem. - De mi lenne, ha Key egy kicsit megváltozna?
- Ezt nem értjük. Hogy történhetne ez meg, mikor senki...
- Úgy értem, ha én lennék a barátja? - csillantak fel a szemeim. - Figyeljetek, tudom, hogy én is el fogom hagyni őt egyszer, hiszen haldoklom... de ha az életem hátralévő részét azzal tölteném, hogy vele barátkozok... mindketten jól járunk. Ő nyíltabb lesz az emberekkel, én pedig szerzek pár boldog emléket, mielőtt...
- Ezt értjük, EunMi, de gondolj bele. Minket elveszített. A szüleit nem érdekli, és ha te elmész? Akkor szerinted hogy érez majd?
- Igaz.... de egy esélyt érhet az ötletem, nem? - próbálkoztam, mire mindketten tanácstalanul összenéztek. Meguntam már ezt. Mintha a közelgő halálom miatt már mindenben korlátozva lettem volna. Gyűlöltem ilyen kiszolgáltatottnak lenni. Élni akartam még egy kicsit. Felpattantam és kirohantam a szobából, megkeresve Keyt. A kórtermében ücsörgött, egyedül. Sajnálni kezdtem. Az én édesanyám hamarosan meglátogat, legalább ő itt van nekem. Neki viszont... még ennyi sem adatott.
- Szia! - köszöntem neki tétován. Nem tudtam, hogy fog reagálni, de meglepetésemre csak összerezzent és felém kapta a tekintetét.
- Szia. - mormogott.
- Hogy vagy? - kezdeményeztem tovább.
- Miért is érdekel téged a hogylétem? - kérdezett vissza.
- Talán nem lehetek kíváncsi a megmentőmre? - mosolyodtam el, mire felvonta a szemöldökét.
- Figyelj, én nem csináltam semmit. Én csak...
- De nagyon is csináltál. Volt kint rengeteg ember és te voltál az egyetlen, aki nem hagyta, hogy meghaljak, pedig dühösnek kéne lennem. Hiszen semmi kedvem nem volt élni.
- Csak éppen nekem jöttél. Ha mással történt volna, akkor ő segít.
- De te voltál ott és te segítettél, úgyhogy te mentettél meg! - ellenkeztem. - Ne akadékoskodj már!
- Miért nem volt kedved élni? - váltott témát hirtelen.
- Mert leukémiás vagyok. - nevettem fel értetlen arckifejezésén. - Így is úgy is pár napom, ha van még, vagy tán annyi sem. Tök mindegy lett volna, hogy akkor vagy máskor. - kacsintottam. Teljesen ledöbbent.

***Key POV***

- Bunkó vagy. - jelentette ki TaeMin az ágyamon ülve.
- Ki kérte, hogy jöjjön fel? Nem kötelességem megnyílni előtte, csak azért mert a hugicád! - vágtam vissza.
- Kim, ha nem lennék kísértet, letépném a... - vágott volna vissza, de MinHo megelőzte.
- Ne veszekedjetek már. KiBum bunkó, TaeMin meg gyerekes.
- Nem is értelek, Choi MinHo. Neked a volt barátnődről van szó, nem is érdekel? - értetlenkedtem. Ha az én csajomat fikázná valaki a szellemem előtt, én minimum megtalálnám a módját, hogy a halálba kísértsem.
 - De érdekel, mert nagyon szeretem őt. De mit tudnék tenni? Hidd el, mikor bejött ide, legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megcsókoljam, de nem lehet. Lenne értelme, ha cirkuszolnék veled? - mosolygott szomorúan. Elakadt a szavam. EunMinak...ennyire érett és megfontolt férfi volt a párja? Akkor én a fasorba sem vagyok... na várjunk, mit érdekel engem az a csaj?
- Szia! - jött a hang az ajtóból, mire összerezzentem és a tétován ácsorgó EunMi alakját láttam meg, picit mosolyogva. Lopott pillantást vetettem a két szellemre, akiknek esze ágában sem volt eltűnni.
- Szia. - motyogtam vissza.
- Hogy vagy? - faggatott.
- Miért is érdekel téged a hogylétem?- TaeMin szúrós pillantást küldött felém.
- Talán nem lehetek kíváncsi a megmentőmre? - mosolyodott el, mire a szemöldököm kezdtem ráncolni.
- Figyelj, én nem csináltam semmit. Én csak...
- De nagyon is csináltál. Volt kint rengeteg ember és te voltál az egyetlen, aki nem hagyta, hogy meghaljak, pedig dühösnek kéne lennem. Hiszen semmi kedvem nem volt élni.
- Csak éppen nekem jöttél. Ha mással történt volna, akkor ő segített volna rajtad.
- De te voltál ott és te segítettél, úgyhogy te mentettél meg! - kötötte az ebet a karóhoz. - Ne akadékoskodj már! - harcias viselkedésére a két láthatatlan személy nevetni kezdett.
- Miért nem volt kedved élni? - váltottam témát.
- Mert leukémiás vagyok. - nevette. - Így is, úgy is pár napom, ha van még, vagy tán annyi sem. Tök mindegy lett volna, hogy akkor vagy máskor. - kacsintott. Az élet is belém fagyott.

 ****

Na itt volna a következő fejezet, nagyon rövid lett, mianhae^^"

Paradise - II. Ütem

***EunMi POV***

Mióta ez a kis eset megtörtént, három nap telt el. Kerestem a srácot, aki segített, de nem találtam. Pedig ez egy kórház, már nem azért! Lehetetlen, hogy elnyelje a föld!.
Bár, nem kell feltétlenül mindenkinek sokáig itt maradnia csak azért, mert én a halálomon vagyok...
Nem volt sok kedvem a kórtermem uncsi falait bámulni, eleget tehettem így is, tehát gondoltam, anya látogatásáig van még idő, körbenézek még egyszer az épületben, hátha összefutok a fiúval. De még mielőtt kimehettem volna, valaki hozzám szólt.
- Key most a földszinten van innivalóért. Jobb lesz, ha sietsz.
- Köszi. - intettem, majd rohantam volna ki, de félúton megálltam, hogy ijedten hátranézzek. Az ágyam szélén két másik pasas állt, de nem is akárhogy: áttetszően és vidáman. - Jézusom! - sikkantottam.
- Ne kiabálj, felébreszted a halottakat! - tette a mutatóujját a szája elé egyikük.
- Ti meg kik...Úristen... - kaptam a fejemhez.
- Ahelyett, hogy mindjárt elájulsz, mehetnél KiBumhoz.
- Már felesleges, hyung, nincs ott. - sóhajtott a másik. - De a válasz a kérdésedre, az én nevem Kim JongHyun, ez a vigyori meg Lee JinKi, de nyugodtan szólítsd csak Onewnak.
- És még beszélnek is... - motyogtam megsemmisülten.
- Khm, hadd magyarázzam el a dolgokat. - vakargatta az az Onew a fejét. - Mi a te hogy is mondjam... segítőid volnánk.
- A mijeim? - ráncoltam a szemöldököm.
- Segítőid. Tudunk a betegségedről és azért küldtek minket, hogy megtaláld az utolsó feladatodat. Ez ilyen túlvilági valami.
- Aha. Ugye tisztában vagytok vele, hogy én ezt mennyire hiszem el?
- Ne hülyéskedj már! Átlátszó szellemek vagyunk, tudunk arról, ki vagy és miért élsz a kórházban. És még kételkedsz?
- De az emberek segítői nem olyanok, akiknek valami köze van hozzájuk? Én pedig titeket még csak hírből sem ismerlek.
- Elméletileg nekünk is meg kell találnunk, mi ez a kötelék köztünk és közted, de mi sem vagyunk sokkal okosabbak nálad.
- Értem. - fújtam ki a levegőt. Ez ígérkezett életem leghülyébb napjának.
- Egyébként Key barátai voltunk életünkben. - kapta fel a fejét Onew. - Most jutott eszembe.
- Akkor miért nem őt boldogítjátok?
- Ha tudnánk, itt lennénk? - vonta fel a fél szemöldökét JongHyun. De jó...

***Key POV***

Az elmúlt napok nem is voltak olyan rosszak, leszámítva a kórházi kaját, ami valami okádék volt. Miközben a földszintről tartottam a kórtermembe egy doboz kólával, elgondolkodtam. Azzal a csajjal vajon mi lehet? Nem hallottam felőle semmit, amióta elváltak útjaink.
- Ki a fene az a lány? - gondolkodtam hangosan.
- A húgom, úgyhogy leszel szíves megtartani tőle akkora távolságot, amekkorát csak lehet. - válaszolt a kérdésemre egy bosszús hang. De hát itt nincs senki rajtam kívül.
- Ki volt ez? - kiabáltam.
- Igazság szerint ketten vagyunk, és kérlek ne ordibálj, mert rajtad kívül senki nem tud rólunk és idiótának fognak nézni. - hangzott egy másik, sokkal mélyebb és nyugodtabb tónus.
- Eh? - nyögtem, és ebben a pillanatban ketten jelentek meg előttem. Egy nagyon magas és egy rendkívül lányos arcú fiú. Sokkhatás alá kerültem és elájultam.

***

- Él ez még?
- TaeMin! Hogyne élne?
- Bocs, hyung, de nem volt más kérdésem.
- Szerinted egy egyszerű ájulástól meghalna?
- Történhetnek tragikus dolgok...
- Nem hinném, hogy mi még itt lennénk, ha beadta volna a kulcsot....
- Én is itt vagyok. - nyöszörögtem fejemet fogva, mire a fölöttem veszekedő alakok elhallgattak. - Kik vagytok és mi a francot akartok tőlem?
- Én Lee TaeMin vagyok, a "Ki a fene az a lány" bátyja. Ő pedig Choi MinHo... a volt pasija. - magyarázta  lányosabbik. Ekkor kitört belőlem a röhögés.
- Most higgyem el, hogy két átlátszó lepedő annak a csajnak a hozzátartozói?
- Kit neveztél te lepedőnek, hajas baba? - vágott vissza TaeMin. Jogos, jogos. - Mi sem jókedvünkből vagyunk itt, nem is értettük, miért nem EunMihez küldtek minket.
- Tényleg, miért nem?
- Azért, mert valószínűleg veled van összeköttetésünk valamilyen módon. Azt a feladatot kaptuk, hogy segítsünk neked megtalálni a helyes utat. - kezdte MinHo.
- A helyes utat? - ismételtem.
- Pontosan. Bár nem is csodálom, egy olyan csődtömegnek, mint te, kell is a segítség.
- Tolerálnám, ha nem tennétek rám hülye megjegyzéseket! - ordítottam rá.
- Mondtuk, hogy ne ordíts! Rajtad kívül senki nem lát minket! - csendesített TaemOut. Haha, TaemOut. Ezt meg kell jegyeznem, oltári poén.
- Meséljetek még! - tettem a kezeimre a fejemet, és pislogva néztem rájuk. Hát tudják, mikor veszem én ezt be!
- Hyung, ez hülye. - meredt rám a kis taknyos.
- TaeMin, te mennyire hinnél nekem, ha veled történne? KiBum nem hülye, csak sokkos... azt hiszem.
- Yah! Most már aztán tényleg kuss legyen! - hajítottam feléjük a párnám, ami átment rajtuk. Ész megáll.
- Öhm... zavarok? - kopogtattak az ajtófélfán. A két bohóc eltűnt, a múltkori lány pedig kételkedve meredt rám. Bizonyára látott pár dolgot, amit az ő szemével egyedül csináltam... csak jöjjön vissza TaemOut és az a nagyszemű békaképű... - Te vagy KiBum....ugye? - összerezzentem és ránéztem.
- Ja. De csak Key. - mormoltam.
- Key? Mint kulcs? - nézett értetlenül.
- Ja. - ugyanaz a tömör válasz. Fog még velem történni valami ebben a rohadt életben?

***EunMi POV***

Fél órán keresztül beszéltem Onewval és JongHyunnal, és egészen megkedveltem őket.
- Akkor ti nem is emlékeztek, hogyan haltatok meg? - szomorodtam el.
- Nem. Mindenki elveszíti ezt az emléket.
- Ez azért durva. - csóváltam a fejem. - És mondjátok csak, a halálom után én is elvesztem a kínlódás emlékeit? Vagy egyáltalán fájni fog? - merengtem el. A két srác összenézett.
- KiBum a kétszázkettes szobában van, eggyel fölötted. - terelte Onew a témát. - Jobb, ha te mész fel hozzá, mert ha emlékeim nem csalnak, ő nem fog keresni. - sóhajtva bólintottam és feladva a halállal kapcsolatos további érdeklődést, felcaplattam a másodikra, majd megkerestem az adott szobát. Hát ami ott fogadott, ráncokat csalt a homlokomra. KiBum ugyanis épp egy párnát dobált.
- Öhm... zavarok? - kopogtam a félfán halkan, mire idekapta a fejét, végül maga elé meredve nézett. Mi a fene? - Te vagy KiBum....ugye? - tettem még egy próbálkozást, végül megrezdült és kurtán válaszolt.
- Ja. De csak Key. - ez aztán bőbeszédű.
- Key? Mint kulcs? - pislogtam. Kicsit megemelkedett az ágyon, ahová időközben leült és megint megszólalt. Ilyenkor az ember arra számítana, hogy majd elkezdi megmagyarázni, miért ez a beceneve, de neeem. Neki még a válaszait is fogóval kell kihúzni.
- Ja. - micsoda hős megmentőm van nekem...