HÁROMEZER! :')

Hát megint itt volnék egy ilyen "még-egy-ezres"

oldalmegjelenítős bejegyzéssel.

Már harmadjára van szerencsém egy ilyet kiírni, és rendkívül megtisztelve érzem 

magam, ahogy egyre csak nő és nő a látogatottság, ^^

Ilyenkor tudom, hogy nem kell abbahagynom az írást, mert igenis képes vagyok

arra, hogy fejlődjek, hogy minél igényesebb munkát adjak ki a kezeim közül, ami

nagy álmommá nőtte ki magát. :)

Hálás vagyok mindenkinek, akik elolvassák, akik kommentelnek,vagy valamilyen más
formában jelzik tetszésüket illetve nemtetszésüket.
Tényleg köszönöm, hogy eljuthattam a bűvös háromezerig, ami az olvasók nélkül nem
sikerült volna, még ha csak véletlenül tévedtek is ide. :D
Igyekezni fogok az írással, nem szándékozom abbahagyni, fejlődni szeretnék. :)

Hwaiting~! <3

Istenem, ezek a fejek! ^^ Hogy örülnek már :D Imádnivalóak^^

I don't like you (MinHo) 3/3

***Gigi POV***

Ez a barom komolyan képes volt lesmárolni? Hát az agyam eldobom. Bár nem mintha nem csinálta volna jól... Sőt, lassan azt vettem észre, hogy visszacsókolok. A nyelve lágyan térképezte fel a számat, az én nyelvem pedig elég rendesen behódolt neki... Azonban muszáj volt ezt abbahagyni, így ellöktem magamtól.
Zihálva töröltem meg a számat, majd ránéztem. Az arca elégedettséggel volt tele.
Nem tehettem róla, irdatlan nagy pofonnal jutalmaztam. Akkorát csattant a kezem, hogy szerintem ilyet a tanya összes lova nem pipált. Meg is lepődött rendesen.
- Mi a francot képzelsz te magadról, heh?!
- Nem úgy tűnt, hogy ellenedre volt. - vont vállat. - Meg amúgy sem akartad befogni, ez volt az egyetlen megoldás.
- Hogy az Isten csapja rád a temetőajtót... - morogtam bekönnyezve. Borzalmasan rossz érzés volt, de mi? Az, hogy megcsókolt?Vagy inkább az, hogy nem a szeretet miatt csinálta? Ezt verd ki a fejedből, Gigi!
- Egyszer megtörténik az is. Mindenki meghal. De ha megbocsájtasz, nem akarok még, főleg nem a jelenlétedben, mert úgy rossz élmény lenne. - azzal kikerült és tovább foglalkozott Haengbokkal. Mintha én ott sem lettem volna.
- Ez csúnya volt... - motyogtam magam elé, letörölve egy alattomos könnycseppet. Szó nélkül elsétáltam valamerre, még a lépéseim sem hagytak neszt maguk után. Egy, a farm melletti kis erdős területre indultam. Egyik nap fedeztem fel még ott egy kisebb patakot meg egy fát, aminek az árnyékában jól lehet gondolkozni. Negyedóra sétálás után meg is találtam és helyet foglaltam.  - Rohadj meg, MinHo. Elloptad az első csókom... - suttogtam, végigsimítva a számon. Tényleg igaz, amiket mondott? Valóban ilyenek a magamfajták? Én is beképzelt liba vagyok, aki nem lát tovább a pénznél?
Ha belegondolok, nem mondott hülyeséget. És a szüleimnek is igaza volt. Bulikat rendeztem, én is mentem másokhoz, ha hívtak, tíz percig volt barátom azért, hogy megírja a matek házim, aztán lerendeztem annyival, hogy bocs. Vásárlásokat vásárlások követték, vagy ami akkor még jobbnak tűnt: egész bevásárló körutak. Lefizettem embereket, hogy tegyenek meg valamit nekem, parancsolgattam a cselédeknek otthon, vagy éppen még betegen is bementem a suliba egy napra, csak mert új cuccom volt. Annyira hülye vagyok...

***MinHo POV***

- Nem mondom, kemény szavakkal illettem, de egyszerűen elegem volt belőle. Valahányszor normális voltam, kiprovokálta, hogy eldurvuljon. Megőrülök tőle. Minden nő ilyen hisztis, vagy csak ez az egy? Mindenesetre, élveztem azt a csókot.  - magyaráztam a kedvenc lovamnak.
- Mit élveztél? - jelent meg hirtelen a bátyám mellettem.
- Hyung! Hagyjál már lógva. - csattantam fel. - Egyébként is megmondtam, hogy ne settenkedj, pláne nem akkor, mikor...
- "... lovak közelében vagyok, mert nagyon bizalmatlan állatok". Tudom, kiskorunk óta ismételgeted.
- Akkor hogy nem jegyezted még meg? - vágtam oda.
- Csigavér, öcsi. Merre van Gigi? - nézett körbe.
- Mit tudom én.
- Fogadjunk, összevesztetek. - tette karba a kezeit.
- Na álljon meg a menet. Ő a beképzelt, nem én. - nem szólt semmit. Egyszerűen megrázta a fejét és ott hagyott. - Most mi van? - pislogtam.

~~~

A tűzokádó sárkány nem sokkal vacsora előtt ért haza. Anya kérdezgette, hogy hogyan telt a napja, amire csak annyit felelt, hogy jól. A kajában csak turkált, ráadásul teljesen elkalandoztak a gondolatai. Most vagy ennyire megbántottam, vagy kvantumfizikai egyenleteket old meg fejben. Inkább az első.
- Köszönöm a vacsorát, ahjumma. Jóéjt.
- De hát alig ettél! - kiáltott utána MinSeok, de mintha a falnak mondaná, hogy mossa le a vakolatot. - Mi ütött belé? - bátyám lassan rám sandított. Igen, persze, hogy nekem címezte a kérdést.
- Honnan tudjam? - morogtam.
- Megint veszekedtetek? - kérdezett rá apám is. - Megmondtam, hogy próbáljatok normálisan viselkedni egymással. Gigi még egy hónapig a mi vendégünk, és ha megfojtjátok egymást, az még csak hagyján, hogy én mit kapok az édesapjától, de te se teszed ki az ablakba, amit adok. - mindezt olyan higgadtan mondta, mintha az időjárásról beszélnénk. Ijesztő...
- Nekem is elment az étvágyam. Holnap reggel találkozunk. - azzal kitoltam a székemet magam alól és felmentem a saját vackomba. Már az egész családom Süsüt védi. Eszem megáll.
Ilyen gondolatok között aludtam el.

***Gigi POV***

Nagyon untam magam, ugyanis nem sikerült elaludni, ahogy eredetileg elterveztem. Csak forgolódtam, mégsem sikerült, bezzeg MinHo... ide hallottam, hogy horkolt.
Aztán gondoltam egy jót. Ha már a közelében esélyem sincs a lovakkal normálisan kommunikálni, akkor megteszem egyedül. Kimásztam az ágyból, magamra vettem egy hosszú ujjú pólót, egy csőfarmert, a tarkómnál copfba kötöttem a hajam és lesettenkedtem a lépcsőn. A lehető leghalkabban húztam fel a sportcipőmet, de a bejárati ajtó kinyitása előtt azonban eszembe jutott, hogy az nyikorog. Mást kellett kitalálni, különben felverem az egész házat. A hátsó ajtó viszont megfelelt, így azt próbáltam meg kinyitni. Amint ezt sikerült és kint voltam, a lehető leggyorsabban, ahogy csak tudtam, rohantam az istállóhoz.
Most vagy soha. Ha tényleg annyira nem bíznak bennem a lovak, ahogy azt MinHo állítja, akkor nekem lőttek. Viszont ha lesz akár egy is, aki hajlandó velem tenni egy próbát, nyert ügyem van.
- Oké, Gigi, tudsz te, csak óvatosan... - motyogtam magamnak. Beléptem. A szívem a torkomban dobogott, mikor végignéztem az állatokon. Ahogyan a sötétben láttam, Haengbok rögtön az elsőben volt, érkezésemre kidugta a fejét és folyamatosan nézett. Úgy döntöttem, őt békén hagyom. A mellette lévő ló Csillagfény volt, majd Jázmin, Herceg és Bolyhos.
Hirtelen minden eddig összeszedett bátorságom elszállt. Mégis melyikhez kéne mennem?


" - Hogy lehet neked lovad? Vagy egyáltalán hogy képes téged elviselni?
- Ötéves korom óta megvan, és jobban ismer, mint te.
- Ja... vagy csak rajta kívül már nem volt másik ló, ezért szerencsétlen hozzád került.
- Te hülye vagy. Haengbok nem valami elcseszett hörcsög, hogy más híján őt hoztam haza! Több lovat is megnéztünk, de a végén ő volt az, aki jött.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, hogy a lovasok nem uralkodók. A lovak pedig nem kutyák, hogy alárendeljék magukat a lovas akaratának. Ló és lovasa társak. Az nem elég, ha te választod őt. Neki is választania kell téged..."

Villámcsapásként ért ez az emlék. Itt is én voltam először bunkó MinHoval, ráadásul azt támadtam, ami neki a legérzékenyebb: a lovát. És most, hogy ez eszembe jutott, rájöttem valamire: hogy nem csak rajtam múlik most minden, hanem a lovon is.
Azonban hiába mentem oda bármelyikükhöz, nem sikerült. Mégis hogy értette az a tuskó, hogy a ló választ lovast?
- Ez sokkal nehezebb és idegesítőbb, mint hittem. - nyöszörögtem. - Mégis miért nem jön össze?
- Megszoktad, hogy minden sikerül?
- Olyasmi... - hajtottam le a fejem, de rögtön fel is kaptam. - Min... MinSeok?
- Nyugi, az öcsém sose kel fel semmire. Én viszont néha kijövök.
- Olyan hülyén érzem magam...
- Miért? Mert szeretnél elérni valamit? Ez nem hülyeség. Csak türelem kell hozzá, és nem mintha meg akarnálak bántani, de a te esetedben ez duplán olyan nehéz.
- Tudom. - fintorogtam.
- Nem választasz elég figyelmesen. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot,beszélgess el velük olyan dolgokról, amik bizalmasabbak, mint bármi, amit eddig valakire rá mertél bízni.
- És utána? - kíváncsiskodtam.
- Azt én nem tudom. Sosem értettem a lovakhoz. Ezt is MinHo mondta. - röhögött. - Na jóéjt! - azzal fogta magát és nemes egyszerűséggel elindult vissza.
- Nagyszerű. Hát mégis mit mondhatnék... - ültem le a földre törökülésben, hátamat az egyik box ajtajának támasztva. - Tudjátok, MinHotól kaptam az első csókom. És... jó érzés volt. Nagyon is. Annyira hihetetlen ez az egész... az elmúlt egy hónapban közelebb kerültem hozzá. Jó vele lenni, hiába szívja a véremet. Erre akkor jöttem rá, mikor a fa alatt gondolkoztam. Igaza van mindenben. Beképzelt liba vagyok. Annyira... annyira... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert elsírtam magam. Felálltam, hogy letöröljem a könnyeimet és mozogjak egy kicsit egy helyben, mert ha tovább ültem volna, még jobban rám jön, magamat ismerve. Egy lökést éreztem meg a vállamon, és mikor megfordultam, Csillagfénnyel találtam magam szemben. Hatalmas szemeiben el lehetett veszni, pont, mint MinHoéban. Olyan volt, mintha a ló megértette volna, amit mondok. - Szabad? - emeltem fel a bal kezem és óvatosan a feje felé közelítettem. Meglepetésemre, engedte, és még bele is dörzsölte a kezembe az orrát. Elnevettem magam és felbátorodva átöleltem a fejét.
Megnyugtatott Csillagfény jelenléte, és ekkor jöttem rá, hogy miről beszélt a tuskó.  - Köszönöm, Csillagfény. Köszönöm...
Aztán hirtelen újra hozzám ért valaki, de ez nem ló volt...
Megfordulva a szemeim kikerekedtek.
- Min... - ahogy kiejtettem nevének első szótagját, az ajkaimra tapadt. De most eszemben sem volt őt ellökni. Átfogtam a nyakát mindkét kezemmel és olyan közel húztam magamhoz, ahogy csak tudtam.





***MinHo POV***

- Yah, ébredj! - lökdösött valaki.
- Mi a faszt akarsz tőlem az éjszaka közepén, te elvetemült állat?! - emeltem fel a hangom. Nem szerettem, ha keltegetnek...
- Vegyél vissza. Gigi kint van az istállóban a lovakkal.
- Mi? - döbbentem le. -  Hyung, hajnali kettő van. Álmodtad. Az a nőszemély soha nem menne a közelükbe.
- Jaj, ne tettesd már magad. Láttam, ahogy smároltatok, és azóta le se veszed a szemed róla. Menjél kifelé!
- Jól van már, megyek. - kezdtem öltözködni. Ha az az idióta kint van a lovaimmal és bármi történik...
Gepárdokat megszégyenítően csörtettem az istállóba, de egy mondat. Az az egy megállított.
-  Tudjátok, MinHotól kaptam az első csókom. És... jó érzés volt. Nagyon is. Annyira hihetetlen ez az egész... az elmúlt egy hónapban közelebb kerültem hozzá. Jó vele lenni, hiába szívja a véremet. Erre akkor jöttem rá, mikor a fa alatt gondolkoztam. Igaza van mindenben. Beképzelt liba vagyok. Annyira... annyira... -
El se hittem, amit látok. Sírni kezdett, de Csillagfény magától vigasztalta. Megbízott benne.
Fura érzésem támadt. Óvatosan közelebb mentem és megfogtam a vállát. Összerezzent, de nem akartam pazarolni a szavakat. Magamhoz húztam és megcsókoltam. Ha Csillagfény megbízik benne, nekem sincs már okom semmit feltételezni róla. Öleltem, egyre szorosabban, amíg nem voltam biztos benne, hogy nem megy sehová...

***EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB***

- Vigyázz magadra, Gigi-yah és gyere, amint tudsz! - pityergett anya. Apa és MinSeok is elbúcsúztak tőle, majd jöttem én.
- Mikor láthatlak újra? - fürkésztem a tekintetét.
- Nem tudom. De amint lehet.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz összejönni valami kigyúrt, macsó, gazdag gyerekkel. - húztam magamhoz.
- Az kéne még. Elég volt a JongIn-félékből egy életre.
- A szüleiden is múlik a kapcsolatunk, ugye tudod? - döntöttem a homlokom az övének.
- Ki mondta, hogy nem szöknék el veled. Ott van Haengbok és Csillagfény. - nézett huncutul a szemembe. Hiába, a személyiségének egy része nem változott semmit. Még mindig képes lenne a legnagyobb őrültségekre is.
- Jól van, idióta nőszemély. - vigyorogtam. Nem szólt semmit, de a csókjától hála Istennek, nem fosztott meg a beszólásomért.
- Találkozunk még.
- Tudom. Hamarabb is, mint azt mindketten hinnénk.
- Biztos?
-  Egészen biztos. - bólintottam, azzal nagy nehezen elengedtem a kezét, mert már felszólították az utasokat a beszállásra.

Felsóhajtva bámultam az eget. Tudom, hogy találkozunk még. Ő viszont még nem is sejt semmit. Gonoszul vigyorogva folytattam a gondolataimat.



***

Dongsaeng, az általad kért fanfic mini befejeződött^^
Remélem, elnyerte a tetszésedet, igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni ebből. :)
Viszont úgy tűnhet, hogy mégsem befejezett, ez pedig azért van, mert érkezik egy extra belőle, ami már 
egy kicsit más lesz, ezért sem soroltam be negyedik résznek.
Szóval a meglepetésre készüljön fel minden egyes olvasó! :D
Hwaiting! ^^

i don't like you (MinHo) 2/3

***Gigi POV***

Ahogy reggel csapzott hajjal vágtam földhöz a telefonomat, hogy végre abbahagyja a szirénázást, majd belenéztem a tükörbe, nem sok kellett, hogy elsírjam magam.
Nem arról volt itt szó, hogy kényelmetlenül aludtam volna, ó, nem. Sőt, kifejezetten el tudtam mondani, hogy talán még az otthoni ágy sem ilyen kényelmes. A probléma a "mikornál" kezdődött. Szóval reggel - mit reggel, inkább hajnalban - azt hittem, sosem sikerül ilyen kómásan felkaparni magam, de végül összejött.
Hatalmas ásításoktól kísérve kicsoszogtam az étkezőbe.
- Jó reggelt, Gigi-yah. Ugye szereted a tojást? - mosolygott Choi asszony, ami engem felderített egy kicsit.
- Ritkán eszek, de szeretem. - bólintottam.
- Tükörtojás, vagy rántotta? Esetleg omlett? Lágy tojás?
- Bármelyik jó, asszonyom. Nem kell feleslegesen fáradnia értem. - szabadkoztam, leülve arra a székre, amit udvariasan húzott ki nekem - mint utólag megtudtam - az idősebbik testvér, MinSeok. Hálásan pislogtam rá, eltátogva egy "köszönöm"-öt.
- Yah, tegezz csak nyugodtan, nem kell itt hivatalosan beszélni. Csak egyszerűen MinAh. - kacsintott. Most volt egy kis időm jobban végignézni a bent lévőkön. MinAh asszony apró termetű volt, hosszú, fekete haja egy laza kontyba fogva. Emellett rendkívül barátságos teremtés, ami meg is látszott rajta. MinSeok magasabb és erősebb testalkatú, rövid, fekete hajjal, picit elálló fülekkel és keskeny szemekkel. Egyáltalán nem volt rossz megjelenésű, kifejezetten sármosnak mondanám. Majd hirtelen nyílt az ajtó és Choi YunKyeum lépett be rajta. Mint minden Dél-koreai családfőt, őt is tiszteletet parancsoló külsővel áldotta meg a sors, és rengeteg hasonlóságot lehetett felfedezni közte, és a nagyobbik fia között. Már csak egy ember hiányzott. A tegnapi srác, akinek a nevét egyáltalán nem tudtam.
- Ülj le, yeobo. Reggelizz velünk, a dolgodat ráérsz fél óra múlva is elvégezni. - nyomta le a felesége szelíden a székre, majd elé pakolta az első adag ételt, végül mi is megkaptuk az ínycsiklandozó reggelit, ezután pedig hozzáfogtunk enni.
- Na és hogy van a kedves JinHyuk? - intézte felém a kérdést, mire összerezzentem.
- Hát...jól, bár eléggé viharos kapcsolatban váltam el tőle tegnap hajnalban. - motyogtam.
- Szóval egy kis apa-lánya vita? - kuncogott MinSeok.
- Milyen "kis"? - nevettem én is. - Inkább tornádónak mondanám.
- Minden szülő veszekszik néha a gyermekével, nekünk is meggyűlik a bajunk olykor. - paskolta meg MinAh asszony a fia fejét. - Erről jut eszembe, merre kószál MinHo?
- Már kint van a lovaknál. Akkor fejezte be az evést egyedül, mikor mi egyáltalán kitaláltunk a konyhába. Pedig általában tovább alszik, mint mi. - ecsetelte a rangidős. Szóval MinHonak hívják azt a pasast.
- Megkérdezhetem, hogy nekem mi lesz a feladatom? - érdeklődtem.
- Ó, neked pont a lovakkal lesz dolgod. MinHo akármennyire is bizonygatja, nem tudja egyedül gondozni őket. Szeptembertől már kell valaki, aki segít. Reggeli után nyugodtan kimehetsz megnézni. - MinAh asszony újra biztatóan rám mosolygott. Valamiért ezen információk után lassabban kezdtem enni, de aztán rájöttem, hogy egyszer minden bűnözőt elkapnak, így én is befejeztem az evést, megköszöntem, majd elkóvályogtam az istállókhoz. Bent már hangokat hallottam, óvatosan bepillantottam hát.
Odabent egy magas fiú állt, talán még a bátyjánál is magasabb lehetett egy-két centivel, fekete haja valamivel hosszabbra nőtt, és ahogy elnéztem, hatalmas, külföldiekre hasonlító szemei teljesen leblokkolták az embert. Különleges dolog lengte körül, mintha egy mangából lépett volna ki.
- Jól aludtál, Haengbok? - boldogságnak nevezte el a lovat?
Kezdtem fázni a hajnali hűvösben, ezért befejeztem a leskelődést és végre megszólítottam.
- Izé... te vagy MinHo?

***MinHo POV***

Korán keltem. Túlontúl korán. De nem tudtam már visszaaludni, így összeszedtem valami ruhát és kilépkedtem ennivalót keresni.Csináltam is négy pirítóst, amit megkentem egy kis dzsemmel. Nem volt az a királyi reggeli, mint amit anya készít, de nem akartam kivárni, míg mindenki felébred.
Pontban akkor tettem a mosogatóba a tányéromat, mikor megszólalt az első ébresztő: a szüleimé. Ezután pár másodperccel a bátyámé, és ettől fogva már egyre zajosabb volt a ház. Hirtelen megszólalt egy másik... valami, ami talán valamelyik, mostanában nagyon felkapott zenekartól származott. Ezt is onnan tudtam, hogy a lányok még egy vidéki suliban is odavannak az ilyesmikért, hála a jó égnek, hogy már két éve leérettségiztem.
Ez tuti ahhoz a lányhoz tartozott, aki tegnap érkezett. Viszont az ő vendégszobája felől ezen kívül egy árva hangot sem hallottam. Biztos visszaaludt. Na nem mintha én nem csinálnám ezt, de az ő esetében kiváltképp idegesítő volt.
Nem foglalkozva hát ezzel a dologgal tovább, kiléptem a friss levegőre. Azonnal a lovaimhoz vettem az irányt. Öt ló volt, ami eléggé soknak számított, mivel én voltam az egyetlen, aki néha ráért gondozni őket, és még én sem mindig. Fájt, hogy anyáék fel akarnak venni valakit, aki mindig foglalkozik velük, de bele kellett törődnöm, hogy nincs más megoldás. Rögtön Haengbokhoz léptem, megfogtam az eszközöket és szépen takarítani kezdtem a helyét. Ezek után lecsutakoltam, mert imádta, ha ezt reggel rögtön megtettem, ki tudja, miért. Mielőtt azonban a rendes reggelijét adtam volna oda, gondoltam egyet és lovaknak szánt jutalmaknak fenntartott helyről előkapartam pár szem kockacukrot.
- Jól aludtál, Haengbok? - adtam a szájába az édességet. Éreztem, mennyire hálás a gondoskodásért, nem hiába, vele nőttem fel.
- Izé... te vagy MinHo? - hirtelen szólítottak meg, kicsit össze is rezzentem.
- Mert lakik itt valaki más is a családunkon kívül? A többieket nyilván ismered, már csak én maradtam...
- Yah, most miért vagy ilyen nagyon bunkó? - emelte meg a hangját, mire Haengbok nyugtalanul beleszusszant a tenyerembe.
- Ne emeld fel a hangod, légyszíves, megijeszted a lovakat. - fordultam felé lángoló szemekkel.
- Hogy lehet, hogy rajtad kívül mindenki normális?
- Ne aggódj, ők is csak udvariasságból. Mert az apád az enyémnek a barátja. - vontam vállat. - Én viszont tudom, milyenek a magadfajták. Kényesek, arrogánsak, hisztisek... soroljam még?
- Mondja ezt egy olyan ember, aki az első benyomás alapján ítél. Azt hittem, a kinézeted alapján több eszed van, de Jézus is tévedhet... - halkult el.
- Minek jöttél? - kérdeztem.
- Mivel ide küldtek...
- Nem. Azt kérdeztem, minek jöttél el a kis palotádból?
- Süket vagy? Én meg válaszoltam. Ide küldtek. - nézett dacosan a szemembe. Nocsak, nem is lenne csúnya. Ha kicsit kevésbé lenne kényes csitri, megkockáztatom, hogy kedvelném.
- És mégis mi a frászt szándézozol ITT csinálni? - tártam szét a karjaimat, direkt megnyomva az "itt" szót.
- Nem tudom. Abban bíztam, hogy talán normális ember leszel és segítesz, de mint mondtam, Jézus is tévedhet.
- Most, hogy kellőképpen "megismertél", hozd azt ide. - böktem a fejemmel a vödör és a kefe felé.
- De hisz' ott van előtted. - értetlenkedett.
- És? Segíteni küldtek ide, akkor tedd hasznossá magad.
- Rohadj meg... - motyogta, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Ennek ellenére megfogta az említett tárgyakat és levágta a lábam elé a földre. - Megfelel?
- Hát szebben is lerakhattad volna, de kezdetnek jó.
- Te meg szebben is kérhetted volna, de eltekintek a modortalanságod felett. - villantott rám egy sunyi vigyort. Okos... - Akkor?
- Mit akkor?
- Hát mi az Istent csináljak?! - toppantott.
- Hát én nem tudom, találd ki.
- Direkt szívatsz, nem igaz?
- Nem. De most, hogy belegondolok, nem rossz nézni az idegbajod.
- Fulladj bele a... aish! - magamban jót röhögtem ezen az egészen. Viszont még mindig bosszantóan idegesített legbelül a tudat, hogy egy elkényeztetett csitrit sóztak a nyakamba...

~~~Három héttel később~~~
 
- És most csatold be, de könyörgöm, a lovat ne öld meg. - magyaráztam.
- Nem a lovat fogom... - morogta, majd szépen beállította a nyereg csatját.
- Még kicsit laza, de sokkal jobb, mint a múlt héten. - bólogattam.
- Nem bírod ki, igaz?
- Mit? - lepődtem meg.
- Hogy ne köss belém. Semmi nem jó, amit csinálok, jól mondom? Eddig nem volt jó, ahogy megetettem Bolyhost, és az sem tetszett, ahogy megpróbáltam beszélgetni Csillagfénnyel. Ja, meg sem említettem még Jázmint és Herceget.- hát igen. Bolyhos egy póniló volt, aki azért kapta a nevet, mert jobban hasonlított birkára, mint lóra. Részletkérdés. Csillagfény pedig egy gyönyörű lipicai volt, és egyszerűen az ember képtelen volt levenni a szemét róla. Herceg és Jázmin együtt kerültek hozzánk, nagyjából egyidősek, mindkettő csodálatos félvér, imádattal gondoztam őket.
Haengbok közelébe nem engedtem a lányt. Amíg az egyik ló nem bízik meg benne, én sem fogok. Sőt, talán még azután sem. - Valld be, hogy legszívesebben hazavágnál a francba.
- Nem tagadom. De nem tehetünk ellene semmit, itt kell lenned, ennyi, kész.
- Egy szemétláda vagy, remélem, tisztában vagy vele.
- Mindenki a saját háza táján söprögessen! Ha lesz kedvem, majd normálisabb leszek, de mi lenne, ha mindketten rendesen túlélnénk a hátralévő két hónapot és mindenki menne a dolgára? - vesztettem el a türelmemet.
- Kettőnk közül te vagy az, aki... - egyre jobban éreztem a lovak nyugtalanságát, de ezt a nőszemélyt képtelenség lenne most leállítani, pláne, hogy ennyire belelovalta magát a veszekedés témába. Egyszerűen odaléptem hozzá, egyik kezemmel átfontam a derekát, másikkal a pofonra emelt kezét állítottam meg, majd ledugtam a nyelvem a torkán.
Most mondja valaki azt, hogy ez a módszer nem hatásos.
Viszont azt se árt kihagyni eme lefegyverző módszer jellemzéséből, hogy az illető, aki csinálja, irdatlan nagy fülest tud kapni érte...

Vasárnapok (Onew, +18)

 Először is leszögezem, hogy a +18 nem azért van itt feltüntetve, mert ez egy fúúú de durva szextörténet, hanem mert érzelmi fontossága van, de mégis biztonságosabbnak láttam kirakni egy jelzést, hogy mindenki tudja, mi várható><
Jó olvasást!:)


 ***SoMin POV***

Az érintései, az illata, a lágy hangja, a szemei... egyszóval; mindene elvarázsolt.
A barátainkon keresztül ismertük meg egymást. Én JongHyunnal és KiBummal mentem egy közeli klubba szórakozni, de JinKi, TaeMin és MinHo szintén arra tévedtek.
Vicces volt ma már belegondolni, hogy mindkettőnknek pár kellett.

- Jó reggelt. - puszilt arcon, majd átölelt és próbált keltegetni.
- Csak még egy kicsit... - motyogtam. Felnevetett.
- Tudod, hogy nem lehet. Neked ma szabadnapod van, de nekem dolgoznom kell.
- Nem tud helyetted bemenni valaki? Mondjuk MinHo?
- Ez nem így működik. - kuncogott. - De amíg hazaérek, hívj át valakit. TaeMin most épp otthon van, a többiekről nem tudom, de nagy a valószínűsége, hogy szabadok, hiszen vasárnap van.
- Hát ez az. Vasárnap. Senki nem dolgozik, rajtad kívül. De mindig ez van... elmész dolgozni, aztán hazaérsz későn és már semmihez nincs kedved. Megszoktam, hogy még az egyetlen napon sem vagy itt, mikor együtt lehetnénk egy kicsit. - morogtam.
- Édesem, tudod, hogy milyen fontos nekem a családi vállalkozás. - próbált békíteni.
- Tudom. - bólintottam. - Még nálam is fontosabb. - nem szólt semmit, csak sóhajtva felkelt és öltözködni kezdett, majd a takaróba bújva hagytam, hogy elmenjen. Annyira szerettem őt...
Viszont már kezdett furcsa lenni ez az egész. Több, mint másfél éve jártunk, de ő még mindig ideges volt a közelemben, folyton azt ismételgette, hogy biztos elég jó-e nekem, hiába bizonygattam, hogy nekem csakis ő kell. Egyre kevesebb lett az önbizalma.
Kelletlenül beágyaztam és kimentem reggelit készíteni. A mai napom is elcseszetten indult.
Az amúgy finom étel keserűnek tűnt JinKi nélkül.

Úgy délelőtt tizenegy körül már csak a tévé kapcsolgatásához volt kedvem, amit a csengő szakított meg.
- Noona! - jelent meg TaeMin sugárzó arca az ajtóban, mikor kinyitottam.
- TaeMin, idősebb vagy nálam. - nevettem.
- Csak öt hónappal születtem hamarabb, és te olyan vagy, mintha a nővérem lennél. - jelentette ki és nem is zavartatva tovább magát, folytatta a mondandóját. - Remélem, nem zavar, hogy hívtam a többieket. És JongHyung amúgy sem tud otthon ülni, ha rólad van szó. - vakargatta a tarkóját. Abban a pillanatban három másik személyt pillantottam meg.
- Rosszkor jöttünk, Egérke? - furakodott be JongHyun és megborzolta a hajamat. Annak idején, ha ő nem lett volna, már nem élnék. Igazi bátyus szerepet töltött be az életemben.
- Oppa, tudod, hogy ezt utálom. Huszonkét éves múltam. És mikor szoksz már le erről a becenévről? Ennyi erővel én is nevezhetnélek Bodrinak, vagy tudom is én. - egyengettem tincseimet oda, ahol voltak.
- Ugyan, SooMin, neki te mindig ugyanaz a kislány maradsz, akivel felnőtt. - rontott be KiBum is, mindkét kezében - ahogy láttam - egy rakás kaját tartott.
Sejtésem beigazolódott, mert egy nagy ölelés után az önjelölt anyukám elindult a konyhába.
- Sokat főztem, kipakolok. Remélem, rendes kaján éltek ti ketten! - kiabált ki a helyiségből, de már nem tudtam válaszolni, mert MinHo szorított magához.
- JinKi beszélt TaeMinnel, hogy egyedül vagy, úgyhogy megérkezett a felmentősereg. - magyarázta. Bevonultunk a nappaliba, ott folytatva a beszélgetést. - Mi újság?
- Semmi. - vontam vállat.
- Ajjaj. Ez nem jelent jót. Ki bántott? Megverjem? - aggodalmaskodott Jjong, de csak megráztam a fejem és hozzábújtam. - Akkor?
- Mi van, ha JinKi és én nem egymásnak lettünk kitalálva? - tört ki belőlem.
- Mégis mi történt? - értetlenkedett TaeMin szemöldökráncolva. - Veszekedtek?.
- Egyszerűen csak úgy érzem, minden más fontosabb neki nálam. Mi ketten teljesen más világban élünk. Ő egyre többet hajszolja a munkát, én pedig egyre távolabb kerülök tőle.
- Az nem létezik. Ez is biztosan csak egy egyszerű hullámvölgy. - jelentette ki Key.
- Ez már szakadék, nem völgy. - morogtam az orrom alatt.
- Beszélj vele. Ezt csak úgy oldhatjátok meg, ha őszintén leültök. Sajnálom, Egérke, de csak ennyit tudok tanácsolni. - szorította meg a vállam elsőszámú bátyám.
Ezután nem beszéltünk többet a témáról, a többiek igyekeztek elterelni a figyelmem.
Este kilenc körül azonban mindannyian elhallgattunk, mikor egy ajtó csapódásának zaja érkezett az előszobából, majd a hanghoz tartozó ember is megjelent előttünk.
- Sziasztok. - mosolygott fáradtan. Hát persze, megint...
- Okosan, Minnie Egér. - puszilt meg JongHyun és a fiúkkal együtt libasorban, csendesen eltávoztak.
Hát kösz...
- Eszel valamit? Süsü elég sok kaját csinált, hogy ne haljanak éhen a gyermekei. - Keyre gondolva mosolyodtam el erőltetetten, de választ természetesen nem vártam. Rögtön a konyhába siettem, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Pár másodperccel később már az egyik széken ült, kussban.
- Ki az a Süsü? - szólalt meg végre.
- Hosszú lenne elmagyarázni. Csak szívattuk egymást a becenevekkel.
- Ráérek. - kötötte az ebet a karóhoz.
- Mint mindig. - gúnyolódva tettem le elé a megmelegített vacsorát.
- Te nem eszel?
- Nem. Dolgom van. - azzal faképnél hagytam.
Magamhoz vettem a fürdésre használatos dolgaimat és bevágtattam a fürdőbe.
Ott kellően meleg vizet állítottam be és nekifogtam a tusolásnak. A hajmosással kezdtem. Jólesően masszíroztam a hajamba a sampont. Pár percig éreztem a kellemes nyugalmat, de ez nem tartott valami sokáig, ugyanis két kéz siklott a vállamra, majd egy száj kereste az enyémet.
- Te meg mit...
- Csss... most ne veszekedjünk. - suttogta és azzal a lendülettel maga felé fordított, hogy elkezdje leöblíteni a hajamról a sampont. Mikor ezzel végzett, megfogta a tusfürdőt, amiből nyomott a saját kezébe, így én sem bírtam ki, hogy ne kövessem a "példáját". Nem tudtam, mi ütött belé, de nem is róttam fel, csak élveztem, amit tesz velem.
Egymást mostuk csendben, kezünk egyre gyakrabban kalandozott intimebb helyekre.
- JinKi... - bújtam a forró testéhez, picit zavarba is jöttem, hogy teljesen meztelenül préselődtünk egymáshoz.
- Hm?
- Csak a vasárnapokat. Kérlek. Annyira szeretném... - csordultak ki az első könnycseppek, amik keveredtek a vízzel. Elzárta a zuhanyt és mindkettőnkre törölközőt terített. Nem szólt semmit. A kérdésemre sem adott választ.

***

Puhán landoltam a franciaágyon, közben szakadatlanul öleltem JinKit. Mindenhol apró puszikkal halmozott el, kezdve az arcommal, ahonnan érzékien haladt lefelé nyakamon, hasamon, combjaim belső felén. Halkan szuszogtam, míg újra fel nem hajolt hozzám egy újabb csókra. Azonnal engedtem a nyelvének, mámorító volt érezni az ízét. A testünk újra összesimult, mintha egymáshoz illettünk volna. Egymásba...

Halkan nyögtem fel, mikor végre megérezhettem magamban Őt. Óvatosan lökte magát egyre mélyebbre, úgy vigyázott rám, mintha most tennénk meg először. Szakadozva nyögött, hol mély nyelves csókkal, hol a vállamba fúrt fejjel fojtva el a hangját. Mikor eltalált egy bizonyos pontot, a vállába haraptam, mire felszisszent. Rácsókoltam a fognyommal tarkított felületre engesztelésül, de végül mégiscsak megszívtam még egyszer, hogy jelezzem: sokáig tartok igényt a szerelemre, amit irántam érez.
Egyre gyorsabb iramot diktált, aminek következtében vörösre karmolásztam a hátát, amit ő nem is nagyon bánt, már a morgásokból ítélve...
Nem sok hiányzott már a vég közeledtéhez, ami engem el is ért hamarosan, őt pedig én rántottam magammal az édes gyönyörbe.
Remegve húzódott ki a testemből, ami még mindig érzékenyen reagált az érintéseire.
Megfordult velem és én kerültem az izzadt mellkasára, melyre ráhajtottam a fejem, úgy hallgattam a szívének rendezetlen dobogását.
- Vasárnap. - jelentette ki hirtelen, kezei a hátamat cirógatták ismét.
- Tessék? - emeltem a tekintetébe az enyémet, értetlenül. Lágyan elmosolyodott, és az ugyanolyan lágy, dallamos hangján megszólalt.
- Túl sokat dolgoztam az utóbbi időben és képtelen voltam elszakadni a munkától. Bár ennek oka is van.
- Mi az ok?
- Te.
- Én?
- Ne gondolj rosszra. Egyszerűen nem tudtam, hogyan szeresselek. Meg voltam ijedve, hogy a szerelmünk nem tart örökké...
- Nem is tarthat. - vontam meg a vállamat. Kíváncsian csillogó szemekkel vizslatott engem. - A halál után tényleg vége lesz, de addig még van idő. Addig szeretném, ha szeretnél. - böktem a vállán lévő lilás-vöröses foltra, amin óvatosan végig is húztam a kezem. Kuncogni kezdett, de újra megkomolyodott.
- Túl hamar keveredtem bele a családi vállalatba. Túl korán nevelték belém a felelősséget, és már most kezdek olyan lenni, mint az apám.
- Akkor változtass ezen. Senkinek nem ment tönkre azért az üzlet, mert létezik a magánélet. Kérlek, JinKi... kérlek. - puszikat nyomtam a mellkasára.
- Nem akarok minden vasárnapot veled tölteni.
- De...
- Megpróbálok minél többet melletted lenni. Fiatalok vagyunk még. Gondtalanul akarok sétálni veled, elmenni kipróbálni mindenfélét, ja, és sokat enni. Azt se felejtsük ám el. - vigyorodott el, amit én sem tettem másképp. - Azt még nem is említettem, hogy el akarok menni nyaralni Thaiföldre, mert már régóta tervezgettem.
- Nahát, jó hatással volt rád a veszekedés. - kacsintottam.
- Nem csak az. Hanem Te is. Ráébresztettél, hogy azzal, ha megállás nélkül magadra és JongHyunékra hagylak, elveszítelek.
- Akkor ez azt jelenti, hogy többet leszünk együtt? - csillant fel a szemem.
- Azt. - szorított magához. - Te pedig ugye megbocsátasz?
- Kéne valamiért?
- Te is tudod nagyon jól, hogy mire céloztam. Hogy lepasszoltalak a barátainknak, mint valami béna szülő a gyerekét, hogy elhanyagoltalak...
- Nem számít, yeobo. Ha évek óta ez lenne, már komolyan elgondolkodnék, de időben megbeszéltük és változtatunk rajta. Ha te megígéred, hogy több önbizalmad lesz.
- Nem kell sokat győzködnöd. - nevetett. - De mi lenne, ha minden vasárnap ilyen lenne?
- Valaki perverzebb, mint gondolnám? - hajoltam felé egy csókra.
- A te perverzed.
- Szeretlek.
- Én is téged.

***

Hát izé... ez egy óriási hülyeségnek indult tőlem ^^"
Nem is az életem műve, csak ilyen unalmas pillanatomban készült, de ettől függetlenül remélem, nem lett olyan iszonytató, hogy még a Világból is el kívánjatok tüntetni a bénaságomért :"D
Szóval ha tetszett, tetszett, ha nem, az se baj, unaloműzőként egynek elmegy :D
Szép estét mindenkinek, és hamarosan hozom a trilógiám második harmadát!^.^