Paradise - VII. (UTOLSÓ) Ütem

***Key POV***

Amint lehetőségem akadt rá, leléptem a kórházból. Soha többé nem találkoztam TaeMinnel és MinHoval, és bár nagyon az idegeimre mentek, nem bántam volna, ha a bolondító csendet ők töltik be. Újra egyedül maradtam. Egyedül... milyen egyszerű szó, mégis mennyire bántja az embert.
Nem is tudom, miért hagytam ott EunMit. Talán azért, mert tudtam, sokat kezdett jelenteni nekem az elmúlt pár hétben. Talán megijedtem ettől. Talán nem akartam bevallani, hogy az, amit érzek, lassan a "kedvelem" kategóriába esett át. Mégis mit tehetnék egy olyan lányért, mint ő? Nincs munkám, a szüleim küldenek néha egy bizonyos összeget, csak magamban kuksolok otthon, vagy éjjelente a bárokat járom. Nem érdemlem meg, hogy egyáltalán szóba álljon velem... jobb lesz neki így.

Ilyeneken és hasonlókon elmélkedtem megint, a szokásos otthoni programomat művelve: mindenféle ruhák ötleteit alkottam meg, különböző, saját stílusomhoz illő kollekciókkal variáltam. Mindig imádtam ilyesmikkel szórakozni, lekötötték a figyelmem. De még a legdepressziósabb emberek is vágynak a szabadba, így felöltöztem és kimentem az utcára szellőztetni a fejem.
A friss levegő megcsapta az orromat, csípte az arcomat és könnyeket csalt a szemembe, de rettenetesen örültem neki. A kórház után valódi felüdülés lett ez számomra.
Gondolkoztam. A műtét után egy tiszta oldal nyílt nekem. Újra fogok kezdeni mindent, jelentkezem divattervezőnek, majd szépen lassan talpra állok és társaságot keresek magamnak. Ezt azonban nehezebb volt megvalósítani, ebben biztos lehettem.
Az elmélkedésem közepette viszont kiment a fejemből valami. A piros lámpa. Épp, hogy el tudtam ugrani a közeledő kocsi elől, de még így is óriásit tanyáltam.
Éljek én...

~~~

- Már megint valami értelmetlen verekedésbe kerültél, vagy ez kivételesen másnak könyvelhető el? - hunyorgott kedvenc orvosom.
- Elmélkedtem. - sóhajtottam hangosan.
- Áh, értem. A gondolkodás megviseli az embert. - bólintott gúnyosan.
- Nem érti. - morogtam. - Elméláztam és leléptem a piros lámpánál.
- Gratulálok. Ez már haladás. - veregette meg a vállam. - Mi van veled, KiBum? Le merném fogadni, hogy teljes mértékben elhagyod magad.
- Semmi köze hozzá...
- Nem hiszlek el, megint mibe keverted magad? Pedig EunMi jó hatással volt rád.
- Mondom, hogy nem kevertem semmibe!
- Tudod, hogy ezt másra értettem... - nem tudta befejezni a mondatot, mert az ajtó kivágódott és egy erőteljes női ordítás hangzott a hátam mögül.
- Kim! - ezer közül is felismertem a hangját. Megfordultam. Egy feldúlt, de döbbent lánnyal találtam magam szemben. Sokkal gyönyörűbb volt, mint valaha láttam őt.

***EunMi POV***

Előttem egy igazi férfi állt. A haja megváltozott, picit megnőtt és sötétbarna árnyalatot kapott, az arca hosszabbnak és különlegesebbnek tűnt, a sötét, bokavillantós vászonnadrág és a fekete, könyékig feltűrt ing teljesen ellenállhatatlanná tette. Végignéztem rajta, közben mélyen elpirultam.
- K-Key? Te meg m-mit keresel itt? - nem tudtam levenni a szemem róla.
- Én csak... volt egy kis balesetem...
- Ugye nem verekedtél megint? - sebes szája mosolyra húzódott. Az orvos közben kisomfordált és már csak az ajtó hangos csapódása után jöttünk rá, hogy kettesben maradtunk.
- Nem. Csak figyelmetlen voltam. - közelebb lépett egy kicsit, majd még egyet és még egyet, míg el nem tűnt a távolság közöttünk. Észre sem vettem.
- KiBum, mit csi... - egyszerűen megcsókolt. Mélyen, szerelmesen. Ösztönösen visszacsókoltam, karjaimmal átfogtam a nyakát, ő pedig a csípőmet ölelte, úgy araszoltunk a falig, ahol nekinyomott és úgy csókolt tovább, míg el nem fogyott a levegőnk.
- Hiányoztál. - zihálta. - Nem volt perc, hogy ne gondoltam volna rád.

***Key POV***

Nem tudtam mit tenni, EunMi látványától teljesen elgyengültem. Erről beszélt JinKi és JongHyun. Ezért mondták, hogy vak vagyok. Mert tudat alatt megszerettem ezt a szépséget. Lee EunMi...
Úgy faltam a szépen ívelt ajkait, mint még soha senkiét. Ezzel a lánnyal akartam lenni, és soha el nem engedni őt.
Mikor visszacsókolt, összeszűkült a gyomrom. Nekinyomtam a falnak és öleltem tovább, teljesen kisajátítva magamnak őt.
- Hiányoztál. Nem volt perc, hogy ne gondoltam volna rád. - lihegtem az ajkaira.
- De itt hagytál a francba. Elmentél. - lett könnyes a szeme, amit ijedten törölgettem le.
- Tudom, tudom, tudom. - már én is majdnem bőgtem. - De fogalmad sincs róla, milyen érzés volt nekem, mikor pontosan tudtam, hogy egy senki vagyok.
- Nem igaz! - kiabált rám. - Nem vagy senki, csak letértél helyes útról.
- Milyen bölcs vagy. - mosolyodtam el. Elpirult. Újra megcsókoltam hát.

~~~

- Újra fogom kezdeni. Divattervező akarok lenni. - közöltem vele, miközben kézenfogva sétáltunk haza. Hála Istennek nem lett semmi bajom, ahogy EunMi is végzett a rutinvizsgálattal. Mostantól minden kezelésére én leszek az, aki elkíséri...
- De jó! Biztosan sikerülni fog. - szorította erősebben a kezemet.
- Remélem...

***EunMi POV***

***Két évvel később***

Hihetetlen, hogy két év letelt, Key pedig még mindig velem van.
Miután sikerült rendezni magunkat azon a bizonyos újra találkozáson, randizni kezdtünk, mígnem összejöttünk. Minden héten együtt megyünk el a temetőbe a testvéremékhez és JongHyunékhoz, beszélgetni.
Anyám azonnal elfogadta őt, és támogatni kezdte az egyéni vállalkozásában divattervezőként, ami kezdetben nagyon nehezen ment, de nem adta fel. Komolyan gondolta, hogy új életbe fog. Azóta sikerült üzletet nyitnia itt, Koreában, és Angliában is, ami szépen virágzik. Mi pedig összeköltöztünk. Természetesen állandóan csipkelődtünk egymással, de a lényeg sosem változik. Tényleg igaz a mondás, hogy a közös dolgok összehozzák az embereket.

- EunMi... ébren vagy? - ölelt át az éjszaka közepén.
- Hm? - motyogtam félálomban.
- Hozzám jössz?
- Mi?
- Mondom lennél a feleségem?
- És ezt miért az éjszaka közepén kell? - pislogtam, felkapcsolva az éjjeli lámpát.
- Én Kim KiBum vagyok. Tudod, csak stílusosan. - vigyorgott rám, majd elkezdett kotorászni a fiókjában.
- Te sosem szeretted a szokványos dolgokat, jól gondolom?
- Pontosan. Akkor hozzám jössz, vagy tárgyaljuk meg holnap reggel?
- Hülye kérdésre mondjak hülye választ?
- Inkább kímélj meg tőle.
- Ez esetben hozzád megyek. - ugrottam rá, ő pedig nyögve hagyta, hogy elnyeljen minket a párnák rengetege.
- Oda adhatnám a gyűrűdet? -  dünnyögte.
- Még gyűrű is van?
- Igen... makktetőből csináltam délután...
- Tényleg?
- Nem. - sóhajtott. - Fogd már be és hatódj meg. - húzta az ölébe a kezem, hogy szépen feltornázza rám a kis karikát.
- Ez gyönyörű. - fátyolosodott el a szemem. - Szeretlek, Key.
- Én is téged. - motyogta, lágy csatába keveredve az ajkaimmal.

Azt hiszem, köszönetet kénem mondanom a betegségemnek. Hiszen nélküle nem találkoztam volna Vele.
Köszönetet kéne mondanom anyának, amiért mindig azzal piszkált, hogy ne adjam fel.
Onewnak és JongHyunnak, akik terelgettek, hogy ne tegyem tönkre magam.
MinHonak, amiért szeretett és napossá varázsolta a szürke hétköznapokat. TaeMinnienek, aki a világ legjobb bátyusa volt, aki őszintén megmondta a véleményét és nem hagyott elkanászodni. És az apukámnak, aki nélkül nem lennék.
Köszönöm. Mindenkinek. Innentől már fog menni egyedül is.

***

Na, elértünk ennek is a végére, köszönöm az olvasóknak, hogy olvasták, és köszönöm azoknak, akik jeleztek is valamilyen formában. Hamarosan megjelenik egy új trilógia a blogon, addig legyetek türelemmel és mégegyszer köszönöm. ^-^

Paradise - VI. Ütem

***Key POV***

Reggelre tették a műtétet, furcsa izgatottság lett rajtam úrrá. Én most konkrétan meg fogok menteni egy életet, amit számomra fontosnak lehet mondani. TaeMin és MinHo nem jelentkeztek, amit furcsálltam, de gondolom, nem tudtak altatás közben is beleturkálni a fejembe. Hála a jó égnek.
- Készen állsz, KiBum? - készítette elő a maszkot az orvos.
- Persze. - vontam vállat, majd nem tudom, miért, de egy hordágyon toltak be a műtőbe. Mintha nem tudtam volna magamtól besétálni, de komolyan... mozgássérült azért még nem voltam.
- Számolj el tízig. Észre se fogod venni, olyan gyorsan alszol el. - mosolygott rám a nővérke, mire azt tettem, amit mondott. Valóban észrevétlenül került rám az álom.

~~~

Teljesen zavarodottan tápászkodtam fel.
- Hol a kurva életben vagyok?! - néztem körbe. Hát igen, ilyenkor szokásommá vált káromkodni...
- Hihetetlen, hogy ilyen mocskos szájjal felküldtek hozzánk. - röhögött valaki mögöttem.
- Aish, kussolj már, Kim JongHyun, nem most kéne kiokta... várjunk. Kim JongHyun, te mit keresel itt? - teljesen elképedtem. Ez az idióta meghalt! A másikkal együtt, aki megjelent mellette. - JinKi, te is? - na rendben, ideje lesz meglátogatni egy dilidokit...
- Tipikus Key. - kuncogott az idősebb. - Hadd magyarázzuk el, kérlek. Te most az altató hatása alatt vagy.
- Hát mindjárt gondoltam... - forgattam meg a szemeimet.
- Most kérlek fogd be. Szóval ott tartottam, hogy átesel egy csontvelő átültetésen. Normális esetben csak annak jelennek meg a halott szerettei, akik életmentő műtéten esnek át, de most fontos üzenettel jöttünk. Tudnod kell, hogy a tragikus estén, mikor a balesetünk volt, EunMi testvére és párja ültek a másik autóban.
- Tessék?
- Jól hallottad. Ezért kerültünk kapcsolatba a lánnyal.
- Ti EunMivel voltatok idáig?
- Igen.
- Akkor én pedig ezért találkoztam TaeMinnel és MinHoval.
- Jé, találkoztál a kisfiúval, meg az izomaggyal? - kerekedtek ki JongHyun szemei.
- Honnan ismeritek őket?
- Ja, mikor Gábriel elbírálta, melyikünk is volt a hibás az autóbalesetben, mind a négyen ott voltunk. Rendes srácok ezek, végül mindannyian megúsztuk és ide kerültünk a Pokol helyett. Meg kell mondjam, jobb is idefent, mint lent. - borzongott meg. - Jaj, ne nézz már így, KiBum! - nevetett. - Tudnod kéne, hogy itt mindenki ismer mindenkit. Nem olyan tág ez a hely, mint a földi városok.
- Hihetetlen. Megbolondultam. Annyira... hiányoztatok. - böktem ki.
- Ezért találkoztatok mindketten velünk és a másik két sráccal. Ez volt az a kapcsolat, amiért ti találkoztatok. De mi már ezek után nem leszünk számotokra láthatóak. Ott tartózkodunk mellettetek, ha arra van szükség, de nektek a valós életben van a helyetek, ezért nem kellünk mi oda. EunMit pedig most választás elé állítják, hogy élni akar-e a műtét után, vagy most megfutamodik.
- Lehet ilyet?
- Igen. Mint mondtam, aki ilyen életet mentő műtéten esik át, kap ilyen lehetőséget. Vagy a könnyebb út és megszabadul mindentől, vagy a nehezebb, amiben egyáltalán nem tudható biztosra, hogy felépül-e, vagy mi lesz a sorsa.
- És mi van, ha ő az elsőt választja?
- Nem fogja, Key. Hát még nem jöttél rá? - kérdezte Onew.
- Mire?
- Akkor tényleg ennyire vak vagy. De mi nem mondhatunk semmit, azon kívül, hogy hagyj fel a bulizással, a droggal meg minden ilyennel. Az életed pedig alakítani fogja önmagát.
- Ennyi hülyeséget soha nem tömtek még a fejembe...
- Önmagadat adod, mint mindig. - veregetett hátba JongHyun. - Mi mindig itt leszünk, Kim KiBum. - ölelt át hirtelen, majd Onew megerősítette a csoportos ölelés fogalmát.
- Nem is tudjátok, mikről maradtatok le... - motyogtam.
- Ó, dehogynem. Viszont menned kéne.
- Megyek már. - sóhajtottam, most először potyogó könnyekkel. - Ti lesztek a legjobb barátaim. - kacsintottam és már el is tűnt az egész illúzió. Vagy talán valóság az álmomban?

***EunMi POV***

- Ébredezik. - suttogta mellettem egy férfihang, amihez társult egy nagyon ismerős nyöszörgés is.
- Úgy látom, a fiatalúr is magához tért.
- És sikeres volt a műtét, doktor úr? - ez biztosan anyám volt.
- Úgy gondolom, igen. A kisasszony meg fog gyógyulni. Egy év múlva már egészséges nő lesz belőle.
- Hála a jó Istennek.
- Hagyjuk őket pihenni. Ráérünk látogatni őket. - azzal a hangok lassan elhalkultak és csend honolt a szobában. Nyitogatni kezdtem a szemeimet, ami elég nehezen sikerült, de amint megtörtént, óvatosan mozgatni kezdtem a fejemet.
- Nem kéne még ezt csinálnod. Maradj egy helyben.
- Key?
- Mert kit látsz?
- Csak nem... te voltál...
- Nem is a jóisten...
- Hülye. - nevettem fel. - Szóval ennyire fontos lennék számodra?
- Ezt most úgy kérdezted, mint egy rossz feleség...
- Ne legyél már ilyenkor is bunkó...
- Te meg fogadd el, hogy ilyen vagyok. - nem is beszéltünk ezután többet.

Keyt egy héttel később hazaengedték, én pedig további egy hét múlva szintén olyan állapotba kerültem, hogy megkezdhessem a terápiát. Nem volt olyan nap, hogy ne kérdeztem volna a fiúról, aki megmentette az életem néhány hét leforgása alatt.
- Pedig szerettem volna neki köszönetet mondani mindenért. - sápítozott anya. - De mondd csak, tán szerelmes vagy abba a férfiba?
- Anya, őt jóindulattal se lehet férfinak nevezni. A pasi vagy a fiú, vagy mondjuk a seggarc jobban illik rá... - kétséget kizárólag utáltam. Utálni akartam, mert elment és itt hagyott. Bevallottam magamnak, hogy hiányozni kezdett az akadékoskodó természete, a "Mindenbe Belekötök Mert Kim KiBumnak Hívnak" álláspontja meg a szőke hülye feje.
- Gondoljon valakire, aki erőt adhat önnek. - mosolygott a nővér. - Fizikailag nagyon legyengült és erősödnie kell.
- Az is jó, ha olyanra gondolok akit agyon tudnék verni ezzel a medicinnel? - morogtam a labdával a kezemben.
- Hát ez is egy megoldás... - ijedt meg.
- Ó, akkor menni fog. - hát persze, hogy Kim Paraszt KiBumra összpontosítottam. Az a róka...
Hogyne sikerült volna eldobni a labdát. Tényleg jó ez a módszer...

Miután hazakerültem a klinikáról, elámultan. Kerek egy évtized telt el és szinte remény nélkül haldokoltam.
Nagyon gyorsan kezdett pörögni az idő és már anyával vittük tovább apa cégét.
- Nem is nehéz ez a munka. Azt hittem, több lesz a papír. - dőltem bele a fotelba.
- EunMi, nem kéne vizsgálatra menned?
- Ja, de, tényleg. Egész nap azon agyaltam, mit felejtettem el. - pattantam is rögtön, majd átöltöztem és szaladtam is. Valamivel hosszabb ideje élvezhetem a szabadságot, de nem tudom megszokni. A kórházban soha nem mozdulhattam ki, néha a gyengeségtől csak feküdtem, így csodálatos volt érezni a csípős szelet az arcomban.
Anya megígérte, hogy a nyarat a tenger partján töltjük, ami csak jobban felcsigázta a fantáziám. Felszálltam az éppen jövő buszra és érdeklődve pásztáztam a többi embert, vagy a buszablakon kívül történő dolgokat.
Majdnem elfelejtettem leszállni a járműről is, de ez sem szegte kedvemet.
- Szép jó napot! - köszöntem illedelmesen.
- Szia, Eun! - becézett mosolyogva a recepciós. - Várnod kell egy kicsit, a doktor úr egy beteget kezel le. Megemlített téged is.
- Engem?
- Igen. Azt mondta, idézem: " Nem hiszlek el, megint mibe keverted magad? Pedig EunMi jó hatással volt rád." Tudsz erről?
- Hogyne tudnék. - szűkültek össze a szemeim és rekordgyorsasággal téptem fel a vizsgáló ajtaját.
- Kim! - mennydörögtem, de a belépés pillanatában elakadt a lélegzetem.

KÉTEZER *3*

Annyeonghaseyo! :)

Itt is megérkezett a kétezres nézettség, és megintcsak

elmondom, hogy nagyon hálás vagyok nektek! :')

Még akkor is, ha csak ritkán kerül fel friss bejegyzés (márpedig

elég gyakran előfordul, szégyenlem is magam><").

Tényleg köszönöm mindenkinek, mert még így, kommentelés nélkül is nagyon

boldoggá tettetek.

Még azoknak is hálás vagyok, akik teljesen véletlenül tévedtek ide, aztán már mentek is. xD

Szóval ennyi lett volna, igyekszem a Paradise folytatásával, és utána már dongsaengemnek 

beígértem egy trilógiát, ami egyelőre titkosított, de azzal is haladni fogok.

További szép napot kívánok minden kedves olvasónak és írónak!^-^ 

(Ezen a dívás röhögésen mindig elkezdek mosolyogni én is, mert annyira 

tipikus Key! :"D)

Paradise - V. Ütem

***EunMi POV***

Teljesen lesokkoltam Key szavaitól, igaza volt. Ennyire önzővé váltam volna a betegség miatt? Nem csodálom, hogy ennyien elhagytak. És ha KiBum ezek után nem is lesz rám kíváncsi?
Két napig ezen agyaltam, és minduntalan bebizonyosodott, hogy a srácot valóban nem érdekeltem többet. De mit vagyok úgy oda? Ő csak egy szétzüllött srác, akit alig pár napja ismertem, nem több. Miért idegesített akkor ennyire, hogy nincs itt?
- Menj át hozzá. - ült le JongHyun az ágyam szélére. - Biztosan el van keseredve, amiért ilyen ocsmányul veszekedtetek. KiBum nem szeret túl sokáig rosszban lenni az emberekkel, de a büszkesége nem engedi őt kezdeményezni.
- Látni se akar, ebben biztos vagyok. - morogtam.
- Én pedig abban vagyok biztos, hogy ti ketten nagyon ostobák vagytok. - sóhajtott Onew. - Szépen kérlek, hogy menj oda hozzá és beszélj vele. - meglepődtem. Még sosem kértek engem így, nagyon fontos lehetett nekik Key.
- De ha... - mondatom egy köhintés zavarta meg.
- Tessék? - fordultam az orvos felé.
- Zavarok, kisasszony?
- Nem, dehogy, csak éppen... megfogalmaztam, mit is szeretnék mondani anyának. - hazudtam, ami először az eszembe jutott. Látszólag el is hitte, mert bólintott és folytatta a mondandóját.
- Lenne esély rá, hogy egy műtéttel megpróbáljuk helyrehozni az állapotát. Találtunk csontvelődonort.
- Tessék? - kerekedtek el a szemeim.
- Ahogy hallotta. - mosolygott. - Viszont... Még a héten kell elvégezni a műtétet.
- De miért? - bámultam.
- Mert jelen pillanatban önnek folyamatosan romlik az állapota, minél korábban, annál jobb. Ehhez viszont kell az ön beleegyezése, nagykorú lévén. - eszembe jutott anya, apa, TaeMin és MinHo. Biztos voltam benne, hogy ők azt akarnák, hogy igent mondjak. És ott volt Key. Akit alig pár hete ismertem és olyan hatással volt rám a kisugárzása, amit eddig csak MinHonál tapasztaltam.
- Még egy kis időt kérnék. Lenne egy elintéznivalóm... - motyogtam, amit az orvos meglepett bólintással vett tudomásul. - Beszélnem kell valakivel, de mindenképpen szólok holnap reggel.
- Természetesen megértem. Akkor nem is zavarnám tovább, jó pihenést. - azzal már ki is ment. Most nem kellett a két szellemnek győzködnie, hogy keressem meg Keyt, magamtól pattantam fel, hogy minél hamarabb elmondjam neki ezt az egészet.

Pár lépéssel elhagytam a lépcsőket, majd a szemem előtt minden szobaszám elmosódott, az ő termére koncentrálva. Rövidesen meg is találtam, és kopogás nélkül rontottam rá a szerencsétlen, nekem háttal almát pucoló fiúra.
- Key! - ordítottam rá, mire megrezzent, elejtette a gyümölcsöt és egy lányos sikítás kíséretében a szívéhez kapott.
- Mi a büdös francot csinálsz? - esett nekem.
- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire megijesztelek! - szabadkoztam. - De beszélni szerettem volna veled, és...
- Úgy tudom, már megbeszéltük. - jelentette ki méregetve, mire sírni támadt volna kedvem. KiBum közben igyekezett elfoglalni magát, hogy ne nézzen a szemembe, ezért rendbe rakta az ágyneműjét.
- Figyelnél rám egy percre? - fogyott el a türelmem. - Elmondanám, hogy igazad volt és sajnálom! - a végére már üvöltöttem neki.
- Ne kiabálj velem. - villantak meg a szemei. - Amúgy tudom, hogy igazam volt. Nekem mindig igazam van és azzal is tisztában vagyok, hogy sajnálod. Mestere vagyok annak, hogyan ébresszek bűntudatot az emberekben. - vigyorodott el.
- Direkt csináltad? - képedtem el. - Direkt nem kerestél napokig, mert tudtad, hogy én kezdeményezek?
- Azért ezt pontosítanám. Nem kerestelek, mert büszke vagyok és eszem ágában sincs nekem bocsánatot kérnem másoktól. - éreztem, hogy van még e mögött más is, de már nem mertem rákérdezni.
- Ha megműtenek, életben maradhatok. - váltottam rögtön a második témára. Erre kicsit érdeklődően villant a szeme.
- És elfogadtad?
- Még nem egészen. Kértem időt holnapig, mert mindenképp el akartam mondani neked. - suttogtam.
- Hát persze. Mert én vagyok az egyetlen. - ciccegett.
- Hülye. Csak szívod a vérem. - böktem meg nevetve. Még egy darabig beszélgettünk, és sosem éreztem magam ilyen jól, mint akkor... Vele...

***Key POV***

- Te tapló állat. - ez volt TaeMin első kijelentése, mikor közöltem velük, hogy összekaptam EunMivel.
- Köszönöm, én is kedvellek. - gúnyolódtam.
- Nem tudtál volna vele csak egy kicsit kedvesebb lenni? Belehalsz, ha normális vagy az emberekkel? - szekírozott tovább.
- Te meg nem tudnál bekussolni? - morogtam.
- Mindenkinek csigavér. - sóhajtott MinHo. - Ha még élnék, mindkettőtöknek lekevernék egy akkorát, hogy elájul. Most azt mondd el, miért viselkedtél szegénnyel ilyen durván.
- Hogy észhez térjen. - morogtam. - Ha folytatja a küzdelmet, több esélye lenne élni és támaszt nyújtani az édesanyjának. Akkor ők ketten megmaradnának egymásnak. - mindkét partnerem csendben hallgatta az érveimet, majd megszólaltak volna, de berontott a kedvenc orvosom.
- KiBum, segítenie kell. - lihegte, valószínűleg futott idáig.
- Mégis miben?
- EunMi kisasszonynak csontvelőre van szüksége, mivel leukémiás. Ha maga adna, tökéletesen megfelelne neki és esélyt kapna a gyógyulásra. - magyarázta lelkesen, én pedig lefagytam.
- Valóban? - bólintás volt a válasz. Öt perc gondolkodás után aztán elhatároztam magam. - Csináljuk!

~~~

Az elmúlt két napban meglepően nem kaptam rossz beszólásokat TaeMintől és kezdtem megkedvelni a kis vakarcsot, MinHoval egyetemben.
EunMit nem kerestem fel, ha beszéltem volna vele, olyan dolgokat vallottam volna be magamnak, amiktől túlságosan is féltem.
- Key... köszönöm... - motyogta a kissrác. - Nem is tudod, mennyit jelent nekem, hogy megmented őt...
- Ne köszöngesd, csak fogadd el. - eresztettem egy halvány félmosolyt. Én sem tudtam, mitől lettem hirtelen ilyen jótékony, de a lány valamiért sokat jelentett nekem. Talán, mert hosszú ideje ő volt az első, aki színt vitt az unalmas életembe. Hihetetlen, milyen jó értelemben hatott rám néhány hét leforgása alatt.
Ezek után éhes lettem, úgyhogy nekiálltam megpucolni egy zöldalmát.
Nem sokkal később azonban mindent eldobtam, mert a lány beviharzott a szobámba, kiugrasztva a szívemet a helyéről.
- Mi a büdös francot csinálsz? - süvöltöttem.
- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire megijesztelek! - pislogott. - De beszélni szerettem volna veled, és...
- Úgy tudom, már megbeszéltük. - elkezdtem az ágyamat piszkálni.
- Figyelnél rám egy percre? Elmondanám, hogy igazad volt és sajnálom!
- Ne kiabálj velem. - figyelmeztettem. - Amúgy tudom, hogy igazam volt. Nekem mindig igazam van. És azzal is tisztában vagyok, hogy sajnálod. Mestere vagyok annak, hogyan ébresszek bűntudatot az emberekben. - vihogtam nagyképűen.
- Direkt csináltad? Direkt nem kerestél napokig, mert tudtad, hogy én kezdeményezek?
- Azért ezt pontosítanám. Nem kerestelek, mert büszke vagyok és eszem ágában sincs nekem bocsánatot kérnem másoktól. - vontam vállat, mintha csak magától értetődne a dolog. A másik okot inkább nem említettem. Az kéne még, hogy megromoljon minden.
- Ha megműtenek, életben maradhatok.
- És elfogadtad? - remélem, hogy elfogadtad, idétlen nőszemély...
- Még nem egészen. Kértem időt holnapig, mert mindenképp el akartam mondani neked.
- Hát persze. Mert én vagyok az egyetlen. - hőbörögtem.
- Hülye. Csak szívod a vérem. - kuncogott. Még elbeszélgettük az időt, majd EunMi elment, én meg egyedül maradtam. Illetve majdnem.


- Most mi van?  - tártam ki a karjaimat, mikor a két áttetsző lény felhúzott szemöldökkel méregetett.
- Úgy látom, valaki szemet vetett a húgomra. - mászott TaemOut a pofámba egész közelre.
- Kuss. - ezzel le is zártam a témát és aludni mentem.


***EunMi POV***

Végül reggel aláírtam a papírokat, amiért anya hálásan zokogva szorongatott egész nap. A műtétet még mára tették, néhány percem volt a kezdésig. Volt egy olyan érzésem, hogy az orvosok már régóta készülhettek erre...
Ha most sikerül, meggyógyulok egy kis rásegítéssel, de ha nem, akkor perec. Ezzel a kockázattal tisztában voltam és eljutottam a sorsom elfogadásáig is, akárhogy történjen.
- Nagyon büszke vagyok rád, kincsem. - puszilt meg anya. - Ma túl leszel rajta és aztán terápiákra járunk és meggyógyulsz és...
- Yah, ne menj még ennyire előre. Át kell esnem a csontvelő átültetésen és utána beszélünk a  továbbiakról. De addig is próbálj nem előre örülni, az rossz dolgokat is eredményezhet. És ezerszer elmondtam már, hogy készülj fel a csalódásokra is.
- Nem lesz csalódás. - komolyodott el a hangja ellentmondást nem tűrően. - Apádékat követni ráérsz évtizedek múlva. Életed viszont egyetlen egy van, amit nem fogok elengedni. Állj te is pozitívan a dologhoz.
- Anya, én pozitívan állok hozzá, csupán veled ellentétben reálisabban gondolkodom. - morogtam.
- Jól van, nem most van itt az ideje a veszekedésnek.
- EunMi? Mehetünk? - lépett be egy kórlappal a doktor.
- De még Keytől nem...
- Biztos találkozol még azzal a fiúval, de most igyekezzünk. - tapsolt.

~~~

Számolj el tízig, amíg az arcodon van az altatómaszk. - utasított az asszisztens, én pedig engedelmeskedtem neki. Ötig sem jutottam el, de már elsötétült minden.

Legközelebb valami fehérségben ébredtem, de biztosan nem a kórház falai közt.
- Csakhogy felébredtél. - jött az ismerős hang egy megkönnyebbült sóhajtól kísérve.
- Oppa? - a szemem veszélyesen égni kezdett, mikor megláttam.
- Noona. - vigyorgott. Hát igen, mivel ikrek vagyunk és nem akartunk összekapni, hogy ki az idősebb, logikusan az egyikünk noona, másikunk oppa lett.
- Meghaltam? - tettem fel az első eszembe jutó kérdést. TaeMin megrázta a fejét.
- Nem. Csak most dönti el a tested, hogy befogadja-e a donort vagy sem. De az emberek naivak... mikor életmentő műtéten mennek át, mindig találkoznak a szeretteikkel a másvilágon, akik választás elé állítják őket. Sokan önfejűen a halált választják, hogy megszabaduljanak mindentől. Vannak, akik szintén ezt akarják, de az utolsó pillanatban visszatáncolnak és még menthetőek.
- És aki végleg úgy dönt, hogy visszamegy, az sikeresen túllép a műtéten és meggyógyul. - fejeztem be, mire a bátyám bólintott. - De mi a garancia rá, hogy teljesen meggyógyulok? - motyogtam.
- Erre már te is tudod a választ. - megpördültem a tengelyem körül. MinHo és az apukám lépkedtek felém. Most komolyan arra játszanak, hogy bőgjek?
- Tévedtek. Nem tudok semmit. - ráztam a fejem lefolyó könnyekkel. MinHo óvatosan átkarolt és megcsókolt.
- De igen. Tudod. És ne sírj, kérlek.
- Nem megy. - szorítottam a derekát.
- Hamarosan menned kell. - simogatta a hátam apa. - szeretnél visszamenni vagy maradsz?
- Én... - ha önző lettem volna, itt maradok. De volt még olyan személy, akiért még odalent kellett maradnom. - Egyszer majd találkozunk még. - mosolyogtam. - Talán tíz, húsz, vagy akár száz év múlva. Addig is várjatok rám.
- Mondd meg anyának, hogy ne haragudjon, amiért ott hagytam. - szorított magához TaeMin. - Mindig melletted leszek.
- Szerettem anyátokat a világon mindennél jobban, ezt add át neki. - borzolta meg a hajam appa.
MinHo következett.
- Ha lesz valakid, soha ne hasonlítsd hozzám, ezt ígérd meg nekem.
- Ígérem. De mindig szeretni foglak, remélem, tudod.
- Ez hízelgő. - kuncogott, majd megcsókolt. - De most már menj. Van még, aki vár rád.
Bólintva kezdtem el szaladni, még utoljára visszanézve a három integető alakra. Én is integettem, míg újra el nem nyelt a tudatlanság.