HATEZER! *3*

Sziasztok!:)

Megvagyunk hatezren, ami nekem annyira kidüllesztette a szemem, hogy el sem

hiszitek. Egyszerűen én tényleg nem tudom felfogni, hogy ekkora nézettségem van,

és igaz, hogy másokhoz képest ez még semmi, de nekem rettenetesen sokat

jelent és... na!:)

Köszönöm Unnie, itt is sok hálával tartozom neked, bár ezt minden blogon

el tudnám mondani.

A kommentelőknek és a csendes olvasóknak is köszönöm egyaránt, mint mindig, 

hiszen az olvasottságot minden tekintetben az olvasóknak köszönhetem száz

százalékig!^^

Szóval köszönöm. 

Igazából túl kevés szó van ahhoz, hogy az ember elég köszönetet nyilváníthasson, szóval

megint nem tudom eléggé kifejezni magam, pedig az anyanyelvünk nem az a 

szegényes típus. :D

Igyekezni fogok nektek minél kevesebb csalódást okozni, és bár tudom, hogy 

soha nem felelhetek meg mindenkinek, azért megpróbálkozom ezzel a lehetetlen küldetéssel. :')

Még egyszer köszönöm, hálás vagyok, és nem fogom abbahagyni az írást, lehetőleg még 

nagyon sokáig.

Sok író az első pillanatban feladja, ha nem kap elég kommentet, vagy túl béna írónak titulálja magát, és ezért 

nem ír tovább, esetleg nem látja a fától az erdőt és a csendes olvasóit is semmibe veszi.

Annyi befejezetlen blog kering az interneten, amik ráadásul annyira eszméletlen

jól vannak megfogalmazva, és azt látom a legtöbb helyen, hogy az írója legalább egy éve nem frissített egy futó történetet, és legtöbbször még le is szűkítem ezeket a köröket az EXO és SHINee témára.

Tehát mindenkit arra ösztönöznék, hogy ne adjátok fel, küzdjetek az álmaitokért, és ha az írás az az

álom, akkor írjatok!:)

Nincs jobb és felemelőbb érzés annál, mint ha az ember kiírja magából a fájdalmait, az örömét, 

a bánatát, itt ha akarunk, önmagunk felfedése nélkül adhatjuk át az embereknek az érzéseinket, nincsenek korlátok, a fantáziánk szárnyalhat akár az égig is. :)

Az írás legalább olyan barátunk, mint az olvasás.

Sokszor megéri írni csak azért, hogy magunkat boldoggá tegyük, vagy azért, mert van egyetlen egy biztos pontunk, aki mindig bátorít, az egyetlen rendszeres kommentelő olyan csodát képes művelni a lelkünkkel, mint talán a legjobb haverunk sem.

Ugye, Unnie? <3

Én mindenkit erre buzdítanék, nincsenek lehetetlenek, csak tehetetlenek, ezt a magyartanárom annyiszor elmondta, hogy lassan én is felfogom már a jelentését. És a súlyát is néha...

Sok sikert kívánok minden kezdő írónak, minden olyan írónak, akik nálam sokkal tapasztaltabbak, 

és nagyon boldog, mosolygós napokat az olvasóknak! ^^

Hwaiting! *3*

Idő (Key)

2006. január 5.

Épp a kedvenc sorozatom ment a tévében. Egyszerűen nem bírtam meglenni anélkül, hogy akár egyszer is kihagyjam.
De úgy tűnik, ezt valaki másképp gondolta.
Belépett a nappaliba, leült a kanapé másik végére, majd egyszerűen elvette a távirányítót és átkapcsolta. Azt hittem, hülyét kapok.
- Yah!
- Mi van?
- Én azt még néztem volna!
- Én azt még néztem volna!
- Fogd már be!
- Fogd már be!
- Na jó, nekem ebből elegem van. Úgy utállak, Kibum!

***
2006. február 4.

- Noona, kelj fel!
- Mi? Miért?
- Mert nyolc óra van és hétkor kellett volna felkelned...
- Úristen! - rögtön kipattantam az ágyból és a telefonomat kezdtem keresni. - Hová tettem?
- Majd én megkeresem neked, csak siess!
- Thank You! - kiáltottam neki futás közben.
Két perc alatt készültem el, kirohantam a bejárati ajtón, majd a buszmegálló felé vettem az irányt. Illetve vettem volna. Ha nem esik le, hogy itt bizony még nagyon sötét van ahhoz, hogy nyolc óra legyen. A sebtében felkapott karórámra néztem. 4:30...
Visszatrappoltam az ajtóhoz, ami viszont zárva várt.
- Kim Kibuuuum~! Ezért még bosszút állok!

***
 2006. július 5.

Én mondtam, hogy bosszút állok. Alig vártam, hogy ő is észre vegye. Nem sok kellett, kijött a nappaliba és a tervem szerint felvette a kedvenc Miki egeres pulcsiját, azonban volt egy kis probléma.
- Megöllek. - üvöltözött a pulcsi bevarrt nyaka alól, de rá se hederítettem. Megfogtam egy díszpárnát és addig püföltem vele, amíg nem fetrengett a földön.
Aztán elfutottam, elég hangosan röhögve ahhoz, hogy a kertben is hallja.

***
2007. december 12.

- Haneul-ah, milyen volt az iskola?
- Ugyanolyan unalmas, nagyi.
- És neked Kibum-ah? Ugye nem viszed túlzásba a sok edzést?
- Nem kell értem aggódnod, nagyi. Kézben tartom az ügyet. - itt elröhögtem a markomba egy "na persze" mondatot, ő pedig összeszűkítette a szemeit. - Mi olyan vicces? - sziszegte. Vállat vontam és készültem a pálcikámmal kivenni egy darab omlettet a tálból, azonban Ő megfogta az egészet és addig ette, amíg el nem fogyott. Legszívesebben megrugdostam volna. A bulgogin volt a sor, így mielőtt megkaparintotta volna, én tömtem be. A következő tálban valami aszalt dolog volt, ahhoz meg egyszerre nyúltunk.
- Gyerekek, hagyjátok abba! - dörrent ránk nagyapa.
- Be ő keffte! - háborogtunk teli szájjal, azonban nem úgy nézett ki, hogy nagyszüleink ezt módfelett kultiválnák.

***
2008. május 24.

- Aigo, mi ütött belétek?
- Biztos féltékeny, hogy holnap debütálok! - nyújtotta rám a nyelvét.
- Ez nem igaz! Elegem van már abból, hogy az orrom alá dörgölöd! - üvöltöttem.
- Más magyarázat nincs rá, csak a féltékenység!
- Felfognád, hogy nem érdekel az egész?! - óbégattam, majd ott hagytam mindenkit a nappali közepén.

***
2016. május 25.

A debütálás után nem hívott soha többé. Nem is beszélt velem, csak a nagyszüleink temetésén találkoztunk. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, hiszen azért nem gyűlöltük egymást, a gyerekes szívatások pedig sosem voltak igaziak.

A kórházi ágyamon feküdtem, az orromból oxigéncső lógott, karjaimba már csak az infúzió táplálta az életet. Körülbelül két órával ezelőtt szóltam a nővérnek, hogy idehívja az ikerbátyámat, de nem jött. Én pedig próbáltam kitartani, nem akartam úgy meghalni, hogy nem találkoztam minden fontos emberrel. Jelen pillanatban nem nehezteltem rá azért, mert nem találkoztunk, talán nem volt rám ideje. Nem érdekelt, hogy mikor rólam kérdezték a műsorokban, csak annyit mondott, hogy van egy testvére valahol Daegu környékén.
Csak látni akartam őt.
Biztos voltam benne, hogy nem tudok majd nyugodtan pihenni, ha Kibum kihagyja az utolsó lehetőséget, de minden haldokló ideje véges.
Nagyon zsibbadt a karom, de leoperáltam az éjjeliszekrényről a levelemet, amit neki szántam, majd az ölembe ejtettem. Mintha ő lenne itt.
Lehunytam a szemeim, mert annyira elfáradtam, hogy képtelen voltam nyitva tartani.
Tompultak a hangok, kezdtem kiesni a tudatomból. És ebben a pillanatban történt, hogy a nevemet kiáltották. Ennyi pedig nekem bőven elég volt és olyan nyugodtság költözött belém, mint még soha eddigi életemben. Vigyorogtam, mert tudtam, hogy szeret. Én pedig őt.

***
 Drága Oppa! 
Azért hívlak így, mert tudom, hogy utálod, mikor az orrod alá dörgölöm azt a két percet.
Boldog vagyok, amiért te mellettem voltál, még ha csak tizenhét évig is. Mindig nyomon követtelek immár nyolc éve, és meg kell vallani, igazi idióta vagy a televízióban is. Sajnálom, hogy nem kerestelek azóta. Azt hiszem, neked sem lett volna időd rám, kvittek vagyunk.
Amikor utoljára veszekedtünk, nem féltékeny voltam. Csupán már tisztában voltam azzal, ami a levelem írása után néhány nappal be fog következni, te pedig akkor készültél kisétálni az életemből. Istennek biztos dolga van még velem, amiért csak ennyi időt bocsátott a rendelkezésemre.
Apropó, idő! Ha megkérdeznék tőlem, mit bánok azok közül, amiket megtettem az életben, az az idő. Mert nem kaptam belőle eleget ahhoz, hogy kihasználjam veled. Igazi hülye voltam, de mindegy. 
Egyébként előre is boldog évfordulót a bandának! Gőzöm nincs, mikor fogok elmenni, ezért előre bebiztosítom a gratulációmat. Talán ezzel én lettem az első számú ünneplő. 
Köszönöm szépen azt a tizenhét esztendőt, mert igen is jó volt! Szerettelek és szeretni foglak, mindig. És vigyázok majd rád, ne aggódj. 
Sok sikert, Kim Kibum!

Ui.: Most már helyettem is kell élned, úgyhogy lehetőleg ne cseszd el az én részemet, mert seggbe rúglak!

Haneul

Mézeskalács (Onew)

- Miért sírsz? - guggolt le egy elsős forma kisfiú egy nála kicsivel fiatalabb lánykához. Szüleik jól ismerték egymást; szomszédok voltak, méghozzá remek viszonyt is ápoltak egymással, de a két gyerek ritkán találkozott, ezért is történt, hogy egyikük sem ismerte még a másikat.
- K-kiszakadta a ha-harisnyám. - hüppögte, mire a fiúcska nevetni kezdett. - Ne nevess! Biztos te is szoktál sírni!
- Én ugyan nem! - védekezett rögtön. - Már elmúltam hétéves, öt fogam is kiesett már! Férfi vagyok!
- Nem is! Akkor leszel férfi, ha te is hordasz olyan táskát, mint az apukám! Ő azt mondta, hogy akkor lesz valaki igazi férfi, hogy ha lesz olyan táskája. - a kislány büszkén darálta az általa tökéletesen megjegyzett információkat. 
- Nekem is van táskám!
- De nem olyan, mint apukámé! 
Ezen veszekedhettek volna egész nap, azonban az idősebbnek eszébe jutottak az édesanyja szavai, amik arra késztették, hogy engedjen.
"- Fiam, mikor egy lány sír, nevettesd meg. Ne bántsd őt, majd megtanulod egyszer, hogy miért. Egy fiút arra teremtett az Isten, hogy megvédje a lányt. Mindig. Soha ne okozz fájdalmat egy lánynak."
- Tudod, mit? Gyere el hozzánk. Anya mindig csinál mézeskalácsot. 
- D-de azt nem karácsonykor szokás? - pislogott a megszólított hatalmas, barna szemekkel.
- Ez igaz, de én annyira szeretem, hogy az én anyukám mindig csinál nekem, mert attól mindig jobban érzem magam. Meglátod, hogy a te szomorúságod is elmúlik! Amúgy Jinki vagyok. - nyújtotta piszkos mancsát. Ha az anyukája látná, kitérne a hitéből.
- Az én nevem Haneul. 
- Hány éves vagy?
- Izé... - Haneul apró kezeivel számolgatni kezdett, amin partnere jót derült. - Hat éves vagyok!
- Akkor bizony oppának kell szólítanod!
- De azt csak a nagyok szokták!
- Akkor majd ha nagyok leszünk, annyiszor szólíthatsz oppának, akárhányszor én kérem! És olyan táskám is lesz, mint az apukádnak!

***

- Rohadjon már meg! - szitkozódtam jó hangosan.
- Mi baj? - pillantott ki a konyhából párom egy nagy adag ismeretlen eredetű süteménnyel a szájában.
- Elszakadt a harisnyám...
- Ó. Kérsz mézeskalácsot? - vigyorgott rám, felém tartva a tálat. Megforgattam a szemeimet egy régi emlékre gondolva.
- Jinki, inkább a munkával kéne foglalkoznod...
- Igaz is! Elkésem. - felém szaladt, hogy derekamnál átöleljen és egy szenvedélyes csókot nyomjon ajkaimra. - Te meg varrd meg azt a harisnyát, a végén te is késni fogsz.
- Még van fél órám, majd cserélek. - húztam fel az orrom, de ezzel a mozdulattal újabb csókot is érdemeltem.
- Megyek, mert tényleg itt ragadok. Légy jó, édes!
- Te is.
- Te is... micsoda?
- Aish... oppa...
- Nem hallottam. - kuncogott.
- Oppa! - vágtam a képébe, de csak nevetett.
Magához kapta a táskáját - ami mellesleg pontosan ugyanolyan volt, mintha csak az édesapám aktatáskáját láttam volna -, majd egy vigyor kíséretében elhagyta a lakást.
Én pedig gondoltam egyet, és mielőtt a szobába vettem volna az irányt, még elvettem egy mézeskalácsot az asztalon hagyott tálból.

My Dear - 3. Fejezet - END

Nem tudtam ellenállni neki, mégiscsak egy éve fojtom el magamban ezeket a vágyakat Jonghyun iránt. Engedtem, hogy nyelve ismerkedjen az enyémmel, hogy kezei bátran nyúljanak be pólóm alá.
Ekkor eszembe jutott ő és Luna.
- Jonghyun...
- Bízz bennem. - mormolta és újabb szívást ejtett nyakamon.
- De... az Istenért, szállj le rólam! - nyögtem fel. Megállt a tevékenykedésben és kíváncsian, összeráncolt homlokkal meredt rám. - Nem fogok lefeküdni veled.
- Tessék?
- Pontosítok. Úgy nem fogok lefeküdni veled, hogy tudom, mit műveltek a kis nőcskéddel...
- Te azt gondolod, félrelépek? - döbbent le.
- Mi mást gondoljak? - nevettem kesernyésen. - Úgy elvagytok egymással, hogy szét se lehetne titeket szedni!
- Nézz rám. - fogta meg az állam, hogy szelíd erőszakkal maga felé fordítson. - Nem csaltalak meg. Soha. - mindezt a szemembe mondta, én pedig éreztem ahogy szívem felmelegszik.
- Egyszer sem?
- Egyszer sem. - mosolygott reakciómon, majd arcát mellkasomba fúrta, lágy csókot hintve melleim közé.
Átkaroltam a nyakát, lábaimat csípőjén fontam keresztül, Jonghyun pedig úgy emelkedett meg velem, végül elnavigált minket a hálószobáig.

~~~

Mikor felkeltem és kinyitottam a szemeimet, majd kezemmel magam mellett tapogatóztam, rádöbbentem hogy üres az ágy azon oldala, ahol férjem aludt.
Először megijedtem, hogy talán igaz volt amit tegnap feltételeztem, de ekkor megéreztem az étel illatát. Gyorsan magamra kaptam a köntösöm, majd lerobogtam, számra pedig széles mosoly kunkorodott, mikor szemem elé tárult a látvány; Jonghyun egy szál alsóban állt nekem háttal, halkan dúdolgatva, hátán apró karmolásnyomok kaptak helyet.
- Hát te? - kérdeztem, amint megjött a hangom, ő pedig kicsit összerezzent, de ugyanolyan jókedvűen magyarázott.
- Reggelit készítek, gondoltam éhes leszel a tegnapiak után. - vigyorgott. Elvörösödve kapkodtam a fejem jobbra-balra, mindenhová rajta kívül. Halk léptekkel araszolt hozzám, két erős karjával átölelte derekam, fejét vállamba fúrta, úgy dünnyögött. - Tudod, én nem szórakoztam tegnap veled, mielőtt még bármit is feltételeznél.
- Miért csináltad ezt velem? - morogtam. - Amióta hozzád mentem, pokollá tetted az életem, mindenhol eltapostál, erre ott van a tegnapi dolog, ma meg vidáman főzőcskézel a közös házunkban, mintha csak egy tök átlagos házaspár lennénk, pedig ez nem így van. - dőltek belőlem a szavak, amiket hallva ő megfeszült.
- Tudom, hogy amit tettem, nehezen megbocsátható. De képzeld magad az én helyzetembe. Én... felépítettem magamnak egy álmot, keményen dolgoztam, hogy a szüleim áldásukat adják a modellkedéshez. Aztán egy szép napon bejelentették, hogy nősülök és egy pillanat alatt elvesztettem a függetlenségem, a fiatalságom, az egész életem, mert olyan nőt kellett elvennem, akit nem szerettem. Gyűlöltelek, amiért te nem tiltakoztál olyan hevesen mint én, gyűlöltelek, amiért minden hülyeségem ellenére még mindig próbáltad összeszedni a tartást magadban. Főztél, rendben tartottad a háztartást, nekem tényleg csak annyi dolgom volt itthon, hogy egyek és aludjak. Emellett még dolgoztál is és... én tudtam, hogy el fog jönni az, amikor eléred a határaidat. Ezt akartam, mégis... mikor elmentél, akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretlek.
- Jonghyun...
- Azt hiszem, rosszul ítéltem meg az egészet, és ha együttműködtem volna veled, talán nem történt volna minden ilyen rosszul, talán korábban szerelmesek lettünk volna egymásba. De ha te még mindig... ha még így is megtennéd, hogy mellettem maradsz, mindent helyrehozok, ígérem! Van egy szép feleségem, munkám, amit szeretek, házunk, életünk... ha megbocsátasz nekem, mindezt átalakíthatjuk. - nyelt. Egyre hangosabbakat szipogtam, mígnem teljesen átöleltem és beszívtam az illatát.
- Szeretlek.
- Én is téged. Nagyon szeretlek.


***

- Haengbok, Gijeog, nézzetek apára! - tapsikolt Jonghyun, miközben az ikreket próbálta magához édesgetni első születésnapjukon. A kislány Kibum haját rángatta, a kisfiú pedig Arisa ölében gagyogott. Én magam a konyhából pillantgattam feléjük, ugyanis két torta dekorálásával foglalatoskodtam. Jonghyun egy idő után feladta és inkább kiült az egyik konyhaszékre, teljesen magába fordulva.
- Feleslegesen magyarázol, úgysem fognak felhagyni a tevékenységükkel. - nevettem. - Kicsik még, most tágul ki nekik a világ, persze hogy mindenre kíváncsiak.
- Te csak díszítgesd a tortákat. - duzzogott.
- Jaj, csak nem megsértődött valaki? -  fordultam felé és helyet foglaltam az ölében. - Tudod, hálás vagyok neked és annak az éjszakának. Ha nem történik meg, most nem lenne kiket felköszöntenünk ma.
- Nagyon jó lehettem, ha egyszerre két gyereket is csináltam. - fényezte magát, de leütöttem.
- Én szültem meg őket, kétségkívül én vagyok a jobb.
- Abban biztos lehetsz, hogy a világ legjobb nője vagy. - invitált szenvedélyes csókba.
- Ne itt faljátok egymást, kicsik is vannak! - lépkedett be Kibum a kislánnyal a karjában.
- Mondod ezt te, aki a kórházban már a születésükkor Arisa szájában találtad magad és megkérted a kezét.
- ecseteltem enyhe gúnnyal a hangomban.
- Az  boldogság hevességében volt és amúgy is feleségül kértem volna már. - vont vállat.
- Igaz is. Tűztetek már ki pontos napot az esküvőre? - pislogtam.
- Már sikerült leszűkíteni a kört, de nem tudunk dönteni a december és az augusztus között.
- Szerintem az augusztus jobb. - gondolkozott Jjong egy almával szórakozva, amit az asztalról csórt el.
- Majd eldöntitek. - mosolyogtam. - Van még idő, csak legyetek boldogok.
- Igaz. Tudjátok, örülök, hogy ti is azok vagytok. Az unokatesóim jó helyre születtek. Remélem, Arisa és köztem is meglesz ez a boldogság.
- Biztos vagyok benne. - álltam fel, hogy megpaskoljam a vállát és természetesen, hogy átvegyem Haengbokot, aki már nyújtózkodott felém. Időközben valamilyen csoda folytán Jjong is megkaparintotta Gijeog kegyeit, aminek annyira örült, hogy ötéves módjára kezdett vele rohangálni a házban.
Soha nem gondoltam volna, hogy mi ketten ilyen boldog házasok leszünk s még gyerekünk is lesz. Amikor bejelentették a kényszerházasságot, majd az eljegyzésen megláttam Jonghyunt, szinte beleremegett a térdem. Igen; már akkor sejtettem, hogy nekem nem lesz közömbös, de mivel ő úgy viselkedett, próbáltam tartani magam.
Végül mégiscsak megtört a jég. És azt hiszem, jól tettem, hogy akkor mindent megbeszéltünk.

***VÉGE***

(*) Haengbok: boldogság
(*) Gijeog:  csoda

Nos, elérkeztünk a végére. Csak három fejezetet foglalt magába, de én így sem szeretnék több részt neki. Remélem, nektek is legalább annyira tetszett a történet, mint nekem az írása, mert kétségkívül jó volt írni.:)
Nem tervezek mostanában még egy minit, de több OS-re is számíthattok a közeljövőben. 
Köszönöm, hogy olvastatok!
Hwaiting! *3*