Mézeskalács (Onew)

- Miért sírsz? - guggolt le egy elsős forma kisfiú egy nála kicsivel fiatalabb lánykához. Szüleik jól ismerték egymást; szomszédok voltak, méghozzá remek viszonyt is ápoltak egymással, de a két gyerek ritkán találkozott, ezért is történt, hogy egyikük sem ismerte még a másikat.
- K-kiszakadta a ha-harisnyám. - hüppögte, mire a fiúcska nevetni kezdett. - Ne nevess! Biztos te is szoktál sírni!
- Én ugyan nem! - védekezett rögtön. - Már elmúltam hétéves, öt fogam is kiesett már! Férfi vagyok!
- Nem is! Akkor leszel férfi, ha te is hordasz olyan táskát, mint az apukám! Ő azt mondta, hogy akkor lesz valaki igazi férfi, hogy ha lesz olyan táskája. - a kislány büszkén darálta az általa tökéletesen megjegyzett információkat. 
- Nekem is van táskám!
- De nem olyan, mint apukámé! 
Ezen veszekedhettek volna egész nap, azonban az idősebbnek eszébe jutottak az édesanyja szavai, amik arra késztették, hogy engedjen.
"- Fiam, mikor egy lány sír, nevettesd meg. Ne bántsd őt, majd megtanulod egyszer, hogy miért. Egy fiút arra teremtett az Isten, hogy megvédje a lányt. Mindig. Soha ne okozz fájdalmat egy lánynak."
- Tudod, mit? Gyere el hozzánk. Anya mindig csinál mézeskalácsot. 
- D-de azt nem karácsonykor szokás? - pislogott a megszólított hatalmas, barna szemekkel.
- Ez igaz, de én annyira szeretem, hogy az én anyukám mindig csinál nekem, mert attól mindig jobban érzem magam. Meglátod, hogy a te szomorúságod is elmúlik! Amúgy Jinki vagyok. - nyújtotta piszkos mancsát. Ha az anyukája látná, kitérne a hitéből.
- Az én nevem Haneul. 
- Hány éves vagy?
- Izé... - Haneul apró kezeivel számolgatni kezdett, amin partnere jót derült. - Hat éves vagyok!
- Akkor bizony oppának kell szólítanod!
- De azt csak a nagyok szokták!
- Akkor majd ha nagyok leszünk, annyiszor szólíthatsz oppának, akárhányszor én kérem! És olyan táskám is lesz, mint az apukádnak!

***

- Rohadjon már meg! - szitkozódtam jó hangosan.
- Mi baj? - pillantott ki a konyhából párom egy nagy adag ismeretlen eredetű süteménnyel a szájában.
- Elszakadt a harisnyám...
- Ó. Kérsz mézeskalácsot? - vigyorgott rám, felém tartva a tálat. Megforgattam a szemeimet egy régi emlékre gondolva.
- Jinki, inkább a munkával kéne foglalkoznod...
- Igaz is! Elkésem. - felém szaladt, hogy derekamnál átöleljen és egy szenvedélyes csókot nyomjon ajkaimra. - Te meg varrd meg azt a harisnyát, a végén te is késni fogsz.
- Még van fél órám, majd cserélek. - húztam fel az orrom, de ezzel a mozdulattal újabb csókot is érdemeltem.
- Megyek, mert tényleg itt ragadok. Légy jó, édes!
- Te is.
- Te is... micsoda?
- Aish... oppa...
- Nem hallottam. - kuncogott.
- Oppa! - vágtam a képébe, de csak nevetett.
Magához kapta a táskáját - ami mellesleg pontosan ugyanolyan volt, mintha csak az édesapám aktatáskáját láttam volna -, majd egy vigyor kíséretében elhagyta a lakást.
Én pedig gondoltam egyet, és mielőtt a szobába vettem volna az irányt, még elvettem egy mézeskalácsot az asztalon hagyott tálból.