One step closer (SHINee - JongHyun)

Drága Unniem! 
Megérkeztem az általad kért One Shot-tal, bár eléggé megkésve ><"
Remélem, elnyeri a tetszésedet, igyekeztem a legjobbat kihozni belőle! ^^
Hwaiting! *3*

A történet vége felé egy zenét szúrtam be, ezt csillaggal fogom jelölni a megfelelő pillanatban (***)! :)

***

- Feladom! - jelentettem ki a laptop asztala alatt fetrengve, miközben megpróbáltam kezdeni valamit a törött csatlakozóval vagy töltővel, vagy mivel. Öcsém ott állt az ajtóban és a fejét csóválta, próbálva visszatartani a nevetést. - Most mi a fenét kezdjek ezzel? Határidőre kell leadnom a jelentést, két napom van rá! Az soha semmire nem elég! És nem vicces!
- Majd dolgozol addig az enyémen, Noona, ne idegesítsd magad tök feleslegesen. Lementetted az eddig megírtakat egy pendrive-ra, nem?
- A gépre mentettem a tegnapi munkám, de annyira hirtelen kapcsolt ki ez a vacak, hogy a mostani talán el is tűnt. Kellett volna máshová is menteni?! - kerekedtek el a szemeim, mire Taemin akkorát csapott a homlokára, hogy talán még Kínában is hallották.
- Nem gond, nem gond, megoldjuk. - ismételgette, de szerintem ez már csak a saját maga nyugtatására szolgált. hogy megőrizze a hidegvérét a közelemben. - Mit szólnál, ha megkérnénk, J-...
- Ki ne ejtsd a nevét! - tudta, hogy mennyire belezúgtam az emlegetettbe, már a gimiben. Nem mellesleg Ő is tisztában volt vele.
Mindennek a tetejébe pedig két évvel ezelőtt újra összesodort minket az élet, mert egy helyen dolgozunk, így lehetősége nyílt ezt az információt ki is használni.
- Most mit vagy úgy oda, Noona? Csak áthívjuk, megnézi hogy lehet-e kezdeni valamit ezzel a vacakkal, ha meg nem, akkor megmondja, hol vehetünk sürgősen másikat.
- De...
- Az istenit, Sungyeonnie, nem dughatod homokba a fejed, valahányszor meglátod! Jonghyun tudja, hogy odavagy érte és javíts ki, ha tévedek, de ő is félreérthető dolgokat művel. Szerény véleményem szerint, ha nem kedvelne, akkor menekülne előled.
- Jó... - motyogtam. Kezdtek meggyőzni Taemin érvei.
- Tehát mit csinálsz holnap? Mi lesz az első dolgod?
- O-odamenni hozzá...
- És még? Mit kell még tenned, Sungyeon noona? Hm?
- Me-megkérni, hogy se... hogy segítsen.
- Ügyes Noona! - kacagott. Még akkor sem hagyta abba, mikor dühösen hozzávágtam a kutyás mamuszom. A szemtelen mindenit neki...

~~~

- Ezt mondta! - motyogtam legjobb barátnőimnek, már-már húgaimnak. Ők csak jót kacagtak a szerencsétlenségemen, majd mikor végre befejezték, Minnie megszólalt.
- Unnie, te is tudod, hogy Taemin csak jót akar.
- Persze, hogy mellé állsz. - húztam fel az orrom. - Elvakít titeket a szerelem!
- Dehogy is! - védekezett másik húgom. - Csak azt mondjuk, hogy tényleg nem ártana neked egy jó kis beszélgetés Jonghyunnal. Ha szeretnéd, szólok Kibumnak az érdekedben, hogy hozzon össze egy ártatlan kis találkát. Akkor talán meghittebb is lenne, mint egy poros irodában csevegni tök értelmetlen dolgokról...
- És ide most hogy is jutottunk? Csak egy csatlakozóval kapcsolatban szeretnék segítséget kérni tőle, mivel laptop nélkül igencsak nehéz bármit is tenni.
- Szerintem meg legbelül te is nagyon jól tudod, hogy ha akartál volna, akkor szereztél volna olyan izét máshonnan. Valld be, hogy a lelked mélyén csak a Szürke Herceg segítségére vársz!
- Nem szürke... múltkor festette át barnára. - hunytam le a szemem, ahogy elém tárult a látvány. Mindkét szín tökéletesen állt neki, de ez az új, sötétbarna árnyalat észveszejtő volt.
- Részletkérdés. - legyintett Minnie. - Szerintem... szerintünk, neked már oly' mindegy, hogy mit csinál magával, ugyanúgy elvesznél benne, mint szürke szamár a ködben. Mikor is mész be dolgozni? Vagyis, hogy pontos legyek.... Mikor mész "segítséget kérni" Tőle?
- Ma délután. - és ebben a pillanatban fejeltem meg az aszalt tehetetlenségemben úgy, hogy nem csak a két lány, de a kávézóban tartózkodó összes vendég ijedten kapta rám a pillantását, nem-e törtem véletlenül össze magam.
- Fel a fejjel. Mármint képletesen is, meg amúgy is. Unnie, kiborult a kávé. Szeretnél még hajat is mosni munka előtt? Mert akkor elkésel.


Amint beléptem délután az irodaház üvegajtaján, megcsapta az orromat az a tipikus nyomtatószag, nem is beszélve az állandó, recepción történő telefoncsörgés hangjáról. Meg sem fordult a fejemben köszönni bárkinek is - normális esetben megtenném ugyan, de nem mertem kockáztatni -, mivel a délutáni műszak mindenkinek felért egy apokalipszissel. Nemcsak, hogy késő éjszakáig kellett ilyenkor fent maradni, de az itt dolgozók nagy része azért rendelkezett saját családdal. Hogy néz már ki, hogy az apa vagy anya hazatámolyog éjfél után valamikor - jobb esetben -, majd a napot átalussza, végül vagy megint mehet délutánozni, vagy van olyan kegyes vele a Jóisten, hogy másnap reggelig nem zaklatja. Hogy marad így idő az öregedő szülőkre, a gyerekekre, a házas életre? Bele sem mertem gondolni, hogy én hogy bírnám.
- Bocsánat, Jinki-sshi. - kopogtattam meg egyik kollégám vállát. Ő egy volt azok közül, akikhez ilyenkor hozzá mertem szólni mert tudtam, hogy nem ordítja le a fejem.
- Sungyeon-ah? Szia! - mosolygott rám egy kávéval a kezemben. - Mit szeretnél? Kérsz egy kávét?
- Köszönöm a meghívást, de sietek. - hárítottam kedvesen. - Nem láttad véletlenül Jonghyunt? Szeretném megkérni valamire.
- Hm, legutóbb Minhoval láttam, tudod a Choi Vállalat örökösével. Valami papírokat adott át neki, gondolom a főnök legújabb ötletével, a társszerződéssel kapcsolatban. De ha megkéred Kibumot, biztos elárulja, mikor jön vissza.
- Köszönöm szépen. - hajoltam meg illedelmesen, viszonozva a mosolyt. - További szép napot! - és már rohantam is a következő célállomás felé, hogy megkeressem az illetékest.
Szándékosan a lépcsőt használtam, mert a lift túl gyorsan odaér, én pedig szerettem volna még gondolkodni, hogy mit mondok.
Kínomban megszámoltam a lépcsőfokokat, és ahhoz, hogy feljussak a harmadik emeleti irodákhoz, egész pontosan háromszázkét fok állt rendelkezésemre, és bár rendesen kifulladtam a végére, sikerült kidolgoznom egy taktikát, amivel könnyen letudom az egészet.
A két folyosó közül rögtön a nekem jobb oldalin mentem végig, majd az utolsó ajtóhoz érve összeszedtem minden bátorságom és bekopogtam.
- Szabad! - belül reménykedtem, hogy senki sincs bent, és szívesebben tanulmányoztam volna még a falon lógó, természeti fotókat.
A lehető leglassabban tártam ki a térelválasztót, mert minél több időt nyerek, annál összeszedettebben fogok beszélni. Gondoltam én, kis naiv. Ugyanúgy nem jött semmi a számra, mint mikor elindultam. És még az is sokat segített volna rajtam, ha tényleg csak Kibummal futok össze, de nem...
- Nahát, Sungyeon-ah, micsoda meglepetés. - pattant fel rögtön, szexi félmosolyát bevetve. - Mikor jöttél fel?
- Úgy másfél perce. - dünnyögtem a padló puha és fehér szőnyeggel bevont valóját vizslatva nagy beleéléssel, néha tovább vándorolt a tekintetem a többi bútorra. Minden a fekete és fehér árnyalatában pompázott, néhol megszépítette egy-egy zöld szobanövény, vagy a Jonghyun üvegasztalán helyet foglaló családi fotók.
- Elkerülhettük egymást, alig két perce estem be az irodába. - gondolkodott el.
- Igen, biztosan így történt. - na, most áldottam én leginkább azt a tényt, hogy itt van lépcső.
- Ülj csak le! Kérsz esetleg egy kávét? Teát? Vizet? Vagy valami mást?
- Semmit. Nem azért jöttem. - végre sikerült belenéznem azokba a hatalmas, fekete szemekbe. Hibáztam. Tisztában volt vele, hogy mit érzek, ezt tökéletesen észrevettem rajta, ahogy azt is, mennyire nem nézett semerre rajtam kívül.
- Akkor? Akkor miért jöttél?
- Ehm... segítened... kéne. Fontos.
- Mégis miben? - vonta fel a fél szemöldökét, kezeit karba tette, ahogy hátradőlt a székén. Az a sunyi vigyor még mindig nem került le a képéről, de nem is bántam annyira, ha jobban belegondolok.
- A laptopom. Elromlott a... töltője vagy...mije. Taemin azt mondta, te értesz hozzá.
- Ugye tudod, hogy laptoptöltőt minden műszaki áruházban tudnál venni márka nélkül is? - nevette el magát. Hogy mi? Hát én erről semmit nem tudtam az égvilágon. Azt gondoltam, hogy ennél azért bonyolultabb az ügy... Taemin... - Vagy mégsem?
- Hát nem. - vágtam hozzá a kelleténél kicsit durvábban. Legszívesebben hazarohantam volna, és miután megverem az öcsémet, bebújtam volna a puha kis ágyamba és átkoztam volna magam.
- Nyugodj meg, Sungyeon-ah, nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál meg...
- Egy kérdésem lenne azért a biztonság kedvéért.
- Igen?
- Mikor elromlott a töltő, dolgoztál a gépen?
- Pont ezért vagyok ideges. - sóhajtottam fel frusztráltan. - Hirtelen sötétült el, arra sem volt időm, hogy elmentsem a munkámat.
- Semmi gond. Ha szerencséd van, magától automatikusan elmentette a rendszer. Ha mégsem, akkor átmegyek, ha neked megfelel és előszedem az anyagot.
- Té-tényleg megtennéd?
- Persze. Neked bármit, Sungyeon-ah. - alsó ajkába harapott, ahogy ismételten végigmért, én pedig egyre nagyobb zavarban éreztem magam tőle.
- Öhm. Köszönöm. - a torkom valahogy túl száraznak tűnt és nem igazán láttam értelmét tovább maradni, ezért sietve az ajtó felé vettem az irányt, ám egy kéz határozottan a csuklómon állapodott meg és gyengéden rászorított.
- Várj még egy kicsit, Sungyeon-ah.
- M-mire?
- Nem mondtad meg, mikor vársz. - nézett huncutul a szemembe, én pedig elsüllyedtem volna ettől a tekintettől.
- Én..izé...
- Mit szólnál a ma este héthez?
- De... de dolgozom.
- És? Személy szerint már a főszerkesztőség táborát erősítem, ezért otthon is tudom végezni a dolgom, te pedig majd "besegítesz" és le lesz tudva a műszakod, a géped pedig ugyanolyan kifogástalan lesz, mint előtte.
- Nem... hm. Csalás ez?
- De igen. Viszont... - itt közelebb hajolt a jobb fülemhez, lehelete csiklandozta szervemet. - ... egyszer belefér, hogy áthágjuk a szabályokat, nem igaz?

~~~

Ennyit erről. Az idő rohamosan fogyott, én pedig úgy lettem egyre idegesebb. Természetesen az öcsém már vett egy másik töltőt, mire hazaértem és ekkor meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. A munkáim viszont valóban eltűntek, ezért is volt még mindig szükségem Jonghyunra. Meg más szempontból is, de meg sem próbáltam részletezni.
A húgaim a randijaikon voltak - mondanom sem kell, kikkel -, és hiába akarták inkább lemondani, hogy segíthessenek, mégse csinálhattam meg velük ezt.
Egyedül készültem hát össze, és mire csöngettek, teljes harci díszben nyithattam ajtót. Vajon nem nézek ki túl hülyén? Nem kellett volna egy kicsivel több idő, hogy kikupáljam magam? Elég kávé van itthon? Talán alaposabban is takaríthattam volna... Jaj, Sungyeon, szedd már össze magad! Nem a Kék Házból jöttek! Csak... csak Jonghyun az. Csak...
Ahogy egy csiga sebességével kinyitottam a térelválasztót, nyeltem hármat és végignéztem azon az emberen, aki mögötte állt. Nem öltözött ki, mégis szívdöglesztően festett abban a nyamvadt csíkos ingben. Alapjáraton a csíkos nem az én világom volt, de amikor Ő viselte... egyszerűen még az életfelfogásom is megváltozott, nem csak az ízlésem.
- Jó estét, Sungyeon-ah!
- He? Ja, izé. Khm. Neked is. Gy-gyere csak be. - jobban kitártam az ajtót, hogy beléphessen és levehesse a cipőjét, én addig bementem a nappaliba és bekapcsoltam a laptopot. Célszerűbbnek láttam kihozni ebbe a helyiségbe, mert szívinfarktust kapna, ha meglátná a szobámat jelen rendetlen helyzetében.
- Lássuk, hol a probléma. - csatlakozott Ő is, majd helyet foglalt mögöttem, mellkasa szinte nekifeszült a hátamnak. - Mi baj, Sungyeon-ah?
- S-semmi. - köszörültem meg a torkom. - N-nem szeretnél izé... kicsit...
- Túl közel vagyok? - leheletét ezúttal a nyakamon éreztem. Érzékeny bőröm megborzongott tőle, aprót sóhajtottam. - Nem úgy tűnik, hogy nem jó érzés számodra.
- É-én ilyen nem mondtam...
- Akkor?
- N-nem csak a segítség m-miatt vagy itt, jól gondolom?
- Hm. Az is benne van a pakliban. De te sem vagy vak, igaz, Sungyeon-ah?
- Mire célzol?
Állam alá nyúlt és amennyire tudta, maga felé fordította a fejem. Háttal ülve nem volt túl kényelmes a pozíció, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy ezzel foglalkozzak.
- Szerintem tudod nagyon jól. Mindig menekülsz előlem.
- Nem menekülök...
- De igen. Gimiben is ezt csináltad. Mindenki tudta, hogy kedvelsz, de sosem mertél a szemembe nézni. Így honnan tudtad volna, hogy esetleg én is ugyanazt érzem?
- N-nem...
- De igen, Sungyeon-ah. Igazam van és ezt te is tudod. Annyira buta vagy, Sungyeon-ah. Megspórolhattál volna magadnak pár évet, ha egy kicsit több az önbizalmad...
- Ha nem tetszik, akkor nem tudom, minek vagy itt! - pattantam fel - már amennyire a hely engedte - és zihálva, kipirult arccal pislogtam rá. Ám most korántsem azért vörösödtem el, mert zavarban voltam, hanem azért, mert felidegesített. - Ha ennyire bénának tartasz, akkor most minek alakítod itt a csábítót?!
- Félreértesz, Sungyeon-ah. - állt fel ő is, védekezően maga elé tartva kezeit. - Nem gondollak bénának. De azért rá kell jönnöd, hogy ha egy kicsit bátrabb lettél volna, már nem csak macska-egér játékot játszanánk a nappalidban. Sokkal több is lehetne köztünk.
- Ezt meg honnan veszed? - kérdésemre féloldalasan elmosolyodott és tett két lépést felém.
- Ne csináld ezt, Sungyeon-ah. Tudjuk mindketten, miről beszélek. Ha nem érdeklődnék irántad, nem adnék ilyen egyértelmű jeleket. Nem vetted észre? Vagy... csak nem akartad?
- É-én...
*** - Kedvellek, Sungyeon-ah. Ez elég egyértelmű?
- De... de akkor ennyi erővel te is odajöhettél volna!
- Ebben igazad van. - biccentett komolyan. - De ha láttad volna magad kívülről... olyan érzékenynek és törékenynek tűntél, mint egy kismadár.  Az ember nem tudta eldönteni, hogy hogyan közeledjen feléd. Persze tisztában vagyok vele, hogy akkoriban lett volna igazán szükséged rám, és nagyon bánom, hogy nem tettem érted semmit. - ez a mondata szíven ütött. Igen, akkoriban éltem át a traumáim nagy részét és akkoriban már csak Taemin maradt nekem, meg a két lány. Az emlékek hirtelen törtek felszínre, ahogy a krokodilkönnyek is a szemeiből, amik villámgyorsan peregtek végig az arcomon. Ennyire látszott volna rajtam, hogy összetörtem?
- Sungyeon-ah, nézz a szemembe. - egyik keze derekamra fonódott, míg másikat arra használta, hogy gyengéd erőszakkal felvegye a kontaktust íriszeink között. - Ne sírj, kérlek. Bármit megtennék, hogy ne kelljen sírni látnom Téged. Sőt, azt akarom, hogy csak az én vállamon sírj. Én akarok a támaszod lenni, Sungyeonnie.
- Hm. - motyogtam. Ennél több akkor sem jött volna ki a torkomon, ha erősebben próbálkozom. Ahogy ott nyugtatott, ahogy erősen tartott, olyan érzések törtek felszínre bennem, amik eddig csak nagyon keveseknél fordultak elő; bizalom, biztonság, szeretet, hála... szerelem.
- Ígérem, bepótolok veled minden egyes pillanatot, amit veled kellett volna töltenem. - suttogta a fülembe. Most először én is kezdeményezni akartam. Hogy érezze, fontos vagyok neki. Óvatos mozdulatokkal hajoltam ajkai felé, míg saját kiszáradt párnáimat nyelvemmel nedvesítettem meg. Az izgalom úrrá lett rajtam, ahogy egy tétova mozdulattal csókot adtam Neki. Nem húzódtam el, vártam valamire, egy jelre. És viszonozta. A megkönnyebbülés végigszántott rajtam, ahogy mindkét karommal közelebb húztam őt, átölelve nyakát, úgy préselődve hozzá a lehető legszorosabban. 
Csak a levegőhiány miatt váltunk szét, de ez elég volt, hogy újra sírni kezdjek.
- Sungyeon-ah, ne-...
- Boldog vagyok. - szakítottam félbe. - Annyira... hogy vártam rád...
- Ahogy én is rád, Sungyeon. - mosolygott rám. - És ha az kell, várnék még rád, amíg csak kell.
- De már nem kell.
- Ahogy mondod. Most már csak szeretnem kell Téged, de az úgy vélem, megoldható. "Ami itt áll előttem. Minden lélegzet... minden óra idevezetett. Egy lépéssel közelebb..." - nagyon ismerős sorok voltak azok, amiket dúdolni kezdett, és ahogy maga a dal is felrémlett, úgy borultam megint a nyakába.
- Ezer évig? - vigyorogtam bele az ingébe, mire elnevette magát.
- Ezer évig. - puszit nyomott a hajamba, majd szépen lassan ringatni kezdett egy néma dallamra, amely csak a mi fejünkben szólt.
 

Minden nap meghaltam, míg vártam rád
Kedvesem, ne félj, szerettelek
Ezer éven át
Szeretni foglak még ezer éven át...

...Egy lépéssel közelebb...

 

KILENCEZER! *3*

Hát sziasztok! ^^

Ez a nap is eljött, bővült a kis "családunk" újabb ezer megtekintéssel! :)

Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvassa a történeteim, akik kommentekkel

bátorítanak a fejlődésre, illetve köszönöm a Nővéreimnek, akik bearanyozzák

a napjaimat! :) Nélkülük már el sem tudnám képzelni a mindennapjaim^^

Még külön köszönet jár a barátaimnak, akik mellettem vannak jópár éve

és még annak ellenére is véleményezik a történeteim, hogy sokszor rágom a fülüket

az önbizalomhiányommal! <3

Remélem, még tovább is ugrik a számláló az eddiginél, mert ha rajtam múlik, ez a

blog rengeteg újdonsággal fog még szolgálni - lehetőleg egyre jobb és jobb

stílussal! :)

Még egyszer köszönöm mindenkinek! Nélkületek nem fejlődnék! <3

Hwaiting! *3*

Sosem volt logikus (TaeMin, CNU [B1A4])

Üdv mindenkinek! :)
Kérésre készült kis szerelmi háromszöggel érkeztem, amely egyben életem első háromszöge is, tehát picit megkésve hoztam, igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle ><"
Remélem, a címzett azért nem haragszik, és tetszeni fog neki a végeredmény!:)
Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

Ui.: a Taemin mini következő részét a napokban olvashatjátok a blogon!:) *3*

***

- Jisoo-sshi! - kiabált valaki a hátam mögött, miközben éppen a kollégium felé rohantam a szakadó esőben. A hang irányába fordultam; egy nagyon ismerős fiú szedte a lábait felém. - Csakhogy észrevettél!
- Ne haragudj, figyelmetlen vagyok. - pislogtam rá bűnbánóan, de ő csak mosolyogva megrázta a  fejét.
- Tudom, már jól megáztál, de mikor észrevettelek az utcán és megláttam, hogy nincs nálad esernyő, visszaszaladtam, kikaptam a sajátomat a szekrényből és reménykedtem, hogy még elérlek.
- Nagyon kedves tőled. - nevettem fel. Kettesben folytattuk az utunkat tovább, és meglepően kényelmesen elfértünk egy ernyő alatt.
- Mekkora mák, hogy becsomagoltam ezt az izét. - sóhajtott. - Hála Istennek, szárazon jutok haza. Tudod, milyen az anyám...
- Persze, hogy tudom. - kuncogtam. - Már gyerekkorunkban is rosszul volt az esőtől.
Dongwoo és én óvoda óta ismertük egymást, legjobb barátok voltunk, a szüleink szintén, majd egy helyen is kezdtünk dolgozni a suli mellett. Alap volt tehát a jó kapcsolat közöttünk. Soha nem is bántam meg, hogy itt van nekem.
- Nem értem, miért nem tudják azt a nyamvadt kollégiumot az egyetemed környékére pakolni. - morogta megint, de az arcán láttam, hogy nagyon is élvezi a dolgot. Tisztában voltam az érzéseivel felém, és valamilyen szinten én is viszonoztam. Láttam őt felnőni, láttam, amikor férfiasabb lett és ez felettébb vonzott. Egy idő után azon kaptam magam, hogy bizony tetszett nekem a látvány, nem beszélve arról, hogy milyen kedves. A lányok álma, nem is kívánhatna egy épeszű tyúk jobb barátot magának. Azonban... volt valaki, aki kétségeket ébresztett bennem a Dongwoo iránt érzett dolgaimmal kapcsolatban, és ez az egyetem szívtiprója, Lee Taemin volt. Ő egy évvel fentebb járt nálam, úgyhogy amint tavaly először betettem a lábam az egyetem kapuján... hogy még szépen fogalmazzak, felfigyeltünk egymásra.

***FLASHBACK***

Az ég teljesen tiszta volt, még felhők sem takarták szeptember elsején. Azonban az én agyam nagyon is felhős volt, mivel rettegtem. Rettegtem az egyetem első napjától, hogy esetleg nem úgy fogok teljesíteni, kirúgnak, talán még röhej tárgyává is válhatok a felsőbb évesek jóvoltából. És mindennek a tetejében még Dongwoo sem kísérhetett el a suliig, ugyanis csak holnap volt esedékes a hazaérkezése Tokióból, na meg van elég baja a saját főiskolájával.
Szedtem a lábaimat, húztam a bőröndömet magam után, ahogy csak tudtam, mivel a busz érkezéséig nagyjából öt percem volt. Ha azt lekésem, már csak két óra múlva indult volna távolsági járat innen, Daeguból Szöulba.
Senkire és semmire nem néztem, mondhatni taroltam ami az utamba került, ezzel sok szitkozódás is repült az irányomba.

Amint végre a tömegközlekedési eszközön tudhattam magam - csak a Jóistennek köszönhettem, hogy nem késtem le -, már csak arra kellett koncentrálnom, hogy ne aludjak el, ne nézzem el a megállót és lehetőleg a csomagomat se hagyjam fent a buszon. Volt már rá példa nagyjából öt éve a gimis osztálykiránduláson.
Én magam sem tudtam, hány órát utaztam, mert közben a zenémmel is foglalatoskodni kezdtem, meg ellenőriztem, hogy minden szál hajam tökéletes pontossággal úgy áll-e, ahogy én azt megcsináltam, illetve végignéztem magamon, hogy tuti nincs-e olyan cucc rajtam, ami miatt már az első nap megnéznek. Nem volt. Még.

Természetesen hoztam a formám és mikor megérkeztünk, én pedig lefelé rángattam a hatalmas bőröndöt, elkezdtem dőlni a keskeny lépcsőn. Talán nem ártott volna, ha előbb én kászálódom le és utána hozom, ami még kell. A normális emberek általában így csinálják...
- Hé, vigyázz! - két kar mentett meg attól, hogy közelebbi ismertségbe kerüljek a buszmegálló rendkívül dekoratív, fekete aszfaltjával, azonban a bőröndöm nem úszta meg ennyivel. Hangos puffanással végezte a földön. - Minden rendben?
- Per...sze. - és nagy tapsot Nekem, amiért még csak nem is valami ronda ember karjaiba zuhantam, hanem egy olyan fiúéba, akinek a látványától elszégyelltem magam. Ahogy belenéztem a fekete mandulaszemeibe, rögtön feltűnt az az apró gyermeki csillogás, még annak ellenére is, hogy már egész biztosan felnőttel volt dolgom. Hidrogénezett, hosszabbra hagyott szőke haja olyan puhának tűnt, hogy legszívesebben beletúrtam volna. Ehhez pedig tökéletesen passzolt a könyékig feltűrt fehér inge. Már amennyit láttam belőle.
- Biztos? Nagyon piros vagy. Esetleg láz miatt? Miért nem maradtál otthon? Az ilyennel nem lehet viccelni...
- He? - ennyit bírtam kinyögni összesen, túlságosan is a szép hangjára figyeltem.
- Na jó. - ráncolta össze a szemöldökét. - Hová tartottál ezzel a nagy tatyóval?
- A Szöuli Egyetem kollégiumába... - motyogtam valamivel összeszedettebben, majd félve rápislogtam. Istenem, mondd, hogy ez az ember csak egy köd, én pedig belevertem a fejemet a busz kerekébe, vagy beestem alá, tudom is én... csak ne előtte égjek már tíz perce! Inkább váljanak el az útjaink és emlékezzek rá úgy, mint egy Angyalra aki megmentette a bőröm, mint hogy egy percnél is tovább kívánkozzak a Pokol legmélyebb bugyraiba a bénaságom miatt!
- Mázlid van, én is odatartok. Alig negyed órára van gyalog. Kibírod? - ilyen az én formám.
- K-ki...
- Akkor gyere. Elkísérlek a kollégiumba, utána az egyetemre is, mert az messzebb van és gyanítom, hogy elsős lehetsz. Amúgy Lee Taemin vagyok, másodéves a művészeti szakon.
- K-Kang Jisoo. Angol-japán szak...

***FLASHBACK END***

Na, igen. Taemin egy nagyon különleges személyiség volt. Nem bunkó, vagy ilyesmi, inkább azt mondanám, hogy szerette megtartani a menő imidzsét. Ergo, velem rettentő aranyos volt, már ha nem tartózkodott sok ismerőse a környéken. Tudta, hogy melyik kávézóban dolgoztam az egyetemen kívül, ezért néha meglátogatott és beszélgettünk, meghívott erre-arra, de ha a nagyságos baráti köre is jelen volt, én számára nem léteztem. Dongwoo persze az első pillanattól kezdve utálta, amióta összetalálkoztak a kávézóban, és egyfajta rivalizálás alakult ki közöttük, vagy minek nevezzem - beszólások, egy kis gúnyolódás mindig belefért az idejükbe, tökmindegy hogy mennyire siettek -, hiszen attól még, hogy legjobb barátom nem vált az iskolatársammá ezúttal, könnyen kialakulhatott benne a félsz, miszerint egy Lee Taemin-féle alak a végén még megkörnyékez. Ilyenkor ha ránéztem, én is rosszul éreztem magam és azt kívántam, bár egy tudatlan liba lennék, akinek fogalma sincs a körülötte zajló szerelmi eseményekről. Akkor talán Dongwoonak is könnyebb lenne.

~~~

Sóhajtva másztam fel a lépcsőkön egyenesen a harmadik emeletre, hogy beessek a szobámba. Lakótársam, aki Hani névre hallgatott, most nem tartózkodott bent, valószínűleg a barátjával múlatta az időt, kihasználva a tanulás közbeni kis szünetet. Nem irigyeltem, ő már a diplomára magolt.

Borzalmasan untam az életemet az első tíz percben, dolgozni viszont ma nem kellett. Mégis mit mást tehettem volna, hát eldöntöttem, hogy szétnézek a hallban, hátha találkozom egy csoporttársammal.
Azonban szerencsém nem hazudtolta meg magát.
(Tudniillik, a lányok és a fiúk szobái két külön szárnyban voltak elhelyezve az épületen belül - külön fürdőkkel természetesen -, viszont a kantin és a hall, amely egy nagyobb társalgónak felelt meg, közös cucc volt.)
- Szia, Jisoo! - na erről van itt szó...
- Tae-Taemin? - makogtam. - Mit keresel itt?
- Itt lakom, hahó! - lengette meg kezeit szemem előtt, közben nevetve a bambulásomon. - Ha nem tudnám hogy nem, azt hinném alszol.
- Tudom, hogy itt laksz, persze. Bocsi, cs-csak azt hittem, elmentél valamerre a haverjaiddal.
- Ők mentek, nekem nem volt kedvem hozzá. - vont vállat. - Gondoltam, elüthetnénk az időt együtt. Tudod, van az az új kajás tököm, ami itt nyílt a koli utcájában. Minho hyung szerint nagyon jól főznek ott, elmehetnénk. - legszívesebben közöltem volna vele, hogy miért csak akkor jó a társaságom, amikor nincs más, de ki volnék én, hogy Tökéletes Lee Taeminnek nemet mondjak és megkérdőjelezzem?
- Menjünk. De még mindig szakad az eső. - világítottam rá a tényekre, hátha ezzel elhalaszthatjuk a kis programot. A Remény döglik meg utoljára...
- Van kocsim. Az a fél perc, amíg elérünk odáig, nem számít. - bár tudnék neki nemet mondani és belebonyolódni egy fájdalmaktól mentes kapcsolatba Dongwooval... erre itt van nekem még ez is.

Ahhoz képest, hogy mennyire húztam a számat az elején, egész jól elbeszélgettünk és rengeteget nevettünk. Mondjuk, mindig ez van; beszélgetünk, élvezzük egymás társaságát, másnap meg elmegy mellettem ez a szőke paraszt és még csak köszönni sem hajlandó, mert a sok tömegkiszerelésben lábatlankodó "lány" minden figyelmét leköti, nem beszélve az elmebeteg haverjairól, akikkel néhanapján megtartják a "Ki szed össze több telefonszámot?" kihívást. Mondanom sem kell, hogy nap végére kivétel nélkül minden egyes fecni a kukában végzi.
Mikor már az ágyamban feküdtem és Hani is durmolt a szomszéd ágyon, elkönyveltem ezt is egy jó napnak, majd készültem a másnapra, ahol ismét semmibe leszek nézve.
De nem. Nem ez történt, és engem lepett meg talán a legjobban a dolog...

Ebédnél szobatársam csicseregte a fülembe a tegnapi találkozását a párjával, én pedig nagy bőszen bólogattam, mikor is Taemin jelent meg az asztalunk előtt egy szívdöglesztő félmosoly kíséretében. Pedig én esküdni mertem rá, hogy a társasága alig öt méterre ült tőlünk!
- Szia.
- Szia. - viszonoztam mosolyát, majd rákérdeztem a lényegre. - Mi járatban itt?
- Hát tudod... ezt talán négyszemközt kéne megbeszélnünk. - vakarta a tarkóját kínosan, mire megköszörültem a torkom és jelentőségteljesen néztem a száját tömő lányra. Vette az adást, de előtte szúrós pillantást vetett a férfi irányába, majd tátogott valami "Vigyázz vele" félét és eloldalgott. Taemin kapva az alkalmon, rögtön el is foglalta a megüresedett széket, majd a tárgyra tért. - Szeretném, ha eljönnél velem randizni!
- Mi van? - még a víz is félrement a torkomban, mikor ezt kijelentette. Mi az Atyaúristen ütött belé?
- Jól hallottad. Gyere el velem randizni.
- Ez valami átverés? - néztem körül ijedten, mert volt egy rossz érzésem ezzel kapcsolatban.
- Nem! Nézd... tudom, hogy egy köcsög vagyok és le se tagadom, de most halál komolyan beszélek.
- Ha elmondod, hogy mi a fene ütött beléd, akkor oké...
- Csak... mindegy. Hétre a koli elé jövök érted, ne késs túl sokat. Ja, és nem kell kirittyentened magad, ne félj. - egy kacsintást követően pedig már ott sem volt.

~~~

Hétkor már ott ácsorogtam a kollégium ajtajában és az órát bámultam egy farmerban meg egy fekete ingben, amit egyszerűen beletűrtem a nadrágba. A biztonság kedvéért és az esős időre tekintettel még magamra erőszakoltam azt a szövetkabátot is. Reménykedtem, hogy nem ültetnek fel...
- Hahó! - és végre valami, ami be is jött. Ő állt meg előttem enyhén zihálva, immár sötétbarna haja most is tökéletes szögben állt, és az a szürke, kissé lezser pulcsi még tökéletesebbé varázsolta. - Sokat vártál?
- Nem. - ráztam a fejem. - Két perce érkeztem le. De... Taemin... te...
- Akkor jó. - mosolygott. - Mi az?
- A hajad. - mutogattam a saját fejemre zavartan, mire felkuncogott.
- Kellett egy kis változtatás. Tetszik?
- Nagyon... úgy értem... szóval... - még mindig nevetett rajtam, de pár percen belül szerencsére megszánta a hülye fejem.
- Akkor mehetünk, vagy még elemezzük az új hajamat? Nem azért, én mindenhogy jól érzem magam, de van pár tervem a ma estére. - kacsintott.
- Hová viszel? - kezdtem izgatott lenni.
- Meglepetés. Meglátod. - megfogta a kezem és kisgyerek módjára húzott maga után a kocsihoz. Muszáj volt hatalmasat mosolyognom ezen, mert hirtelen, ahogy láttam az izgatottságát, meg is bíztam benne. Legalább most. Most az egyszer nem akartam a következményekkel foglalkozni, pedig mint utólag kiderült, kellett volna. Nagyon is.

- Taemin, ez...
- Ugye szép?
- Ez gyönyörű. - meredtem a parkra, amiben egyébként semmi extra nem volt azon kívül, hogy éjszakai nyitvatartás üzemelt. Ez egyet jelentett azzal, hogy a sétálóutakat szegélyező cseresznyefák, az élénkzöld pázsit, a padok és a többi egyszerű fa is kivilágított terület volt, na meg a telihold egyszerűen földöntúlivá varázsolta az egészet. - Szavak sincsenek arra, mennyire elbűvölő a park. - fordultam körbe még mindig tátott szájjal.
- Hiszen imádod az ilyeneket, jól mondom?
- Honnan tudod? - pislogtam rá meglepetten. Eddig erre a szokásomra senki nem figyelt... csak Dongwoo.
- Csak... látszik rajtad, hogy kedveled ezt a fajta elfoglaltságot. - köszörülte meg a torkát és témát váltott.

~~~

Azt kell mondjam, életem legszebb hónapját éltem meg, amíg Taeminnel randiztam. Mert igen, randik sorozatára vitt el a parkos dolog után és ilyenkor beláthattam az álcája mögé. Sokszor kaptam tőle puszikat és öleléseket ok nélkül. Dongwoo pedig még annál is többet férkőzött a közelembe, mint eddig bármikor. Kezdtek ezek nagyon gyanússá válni nekem.

- Taemin... - kezdtem az autóban.
- Hm? - még mindig az utat figyelte, de elmosolyodott, tehát ezt annak vettem, hogy mondhatom a magamét.
- Miért?
- Mit miért?
- Eddig csak akkor beszéltünk, ha a barátaid nem voltak veled, mostanában meg...
- Bonyolult lenne elmagyarázni, Jisoo-sshi. - komorodott el, majd leparkolt a kollégium előtt. - Jól érezted magad? - búgta, miközben a távolság észrevétlenül szűnt meg közöttünk. Nem lesz ez így jól...
- I-igen. Köszönöm a vacsorát, Taemin.
- Én is köszönöm. - suttogta, majd végleg bezárta az űrt. Ajkai puhák voltak és édesek, úgy mozgatta őket az enyémeken, mintha félne hogy bántani fog, úgy ölelte a derekam, mintha porcelánból lennék. Átkaroltam a nyakát, amint nyelve is utat tört magának és szorosabban simultam hozzá. Azt hiszem, életem legjobb csókját éltem át akkor. Taeminnel...

- J-Jisoo-yah? - úgy rebbentünk szét, mint két ijedt kismadár és mikor a szemem elé tárult Dongwoo, szinte azonnal kibuggyantak a könnyeim.
- Ez...
- Szóval őt választod? - hangja gúnyos volt és szinte vágta a teret. - Taeminnel, komolyan? Hiszen mindig csak utolsó lehetőségként gondolt rád! Miért vagy vele ilyen lábtörlő?! - legszívesebben lekevertem volna neki egy akkora pofont, hogy a Holdig repül a feje, de tudtam, hogy igaza volt. Túlságosan is ismert már.
- Ez nem igaz! - ellenkezett az említett hevesen.
- Ugyan, kérlek, ne áltass! Mindketten tudjuk, hogy nem akartál semmit Jisootól, amíg nem beszéltünk!
- Tessék? - értetlenkedtem. - Mi a fene folyik itt? Mit szervezkedtek?!
- Ne legyél mérges, kérlek...
- Taemin, miről van szó? - téptem ki kezeimet az övéiből, majd kettejük közé álltam és kérdőn pislogtam körbe. Lehet, hogy nő vagyok, de nem egy rángatható bábu...
- A múltkor. Úgy egy hónappal ezelőtt bementem a kávézóba, ahol dolgoztok. Téged kerestelek, de te nem voltál bent. Dongwoo számon kért... azt kérdezte, miért szórakozom veled. Én nem értettem, de aztán leesett... te kedveltél engem amióta találkoztunk, nem igaz? - mosolyodott el.
- Ezután közöltem vele, hogy ha nem akar tőled semmit, hagyjon békén. - vette át a szót legjobb barátom, még mindig köpve a szavakat. - Elmondtam neki, hogy szeretlek, Jisoo... amióta csak ismerlek, szeretlek. És... tudom, hogy te is érzel valamit. - persze, dühöt. - Az lett a beszélgetésünkből, hogy próbára tettem Taemint. Ha... ha tényleg úgy van, ahogy mondta és nem használ ki, akkor megmutatja. De nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle! Egy randinál több...
- Hogy ti mekkora rohadékok vagytok! Te! - mutattam Dongwoo alakjára. - A legjobb barátok voltunk! A testvérem voltál! És... oké, tényleg érzek valamit, de nem adtam semmi jelét annak, hogy többet akarok! És Te! - ezúttal Taemin felé hadonásztam. - Tudtam, hogy valami nem stimmel!
- Kérlek, hallgass meg! Én tényleg úgy kezdtem, hogy bebizonyítsam a barátodnak, hogy... de aztán ez változott és én kedve-...
- Nem érdekel! Hagyjatok békén! - és jobb híján beszaladtam a kollégiumba, elvágva magam ezzel mindkét számomra fontos embertől.

~~~

A napok teltek és azt vettem észre, hogy két hete nem kerestem se Dongwoot, sem Taemint. Pedig hiányoztak mindketten. Jobban is, mint kellett volna. Ők vajon gondoltak rám az elmúlt időben? Talán arra várnak, hogy én keressem őket?
- Ugye tudod, hogy nem menekülhetsz előlük? Az egyik a munkahelyen fog előbb vagy utóbb beleunni a kerülésbe, a másik meg itt. Esélytelen. - oktatott Hani, én pedig csak a párnámba fúrtam az arcomat. - Megértem, hogy félsz, de kettejük közül van, akit máshogy szeretsz. És ezt te is tudod.
- De... oké, igen, tényleg félek. Dongwoo sosem okozna fájdalmat és nem lenne olyan bizonytalan a jövőnk. Tényleg kedvelem. De nem tudok ÚGY nézni rá, kiskorom óta olyanok vagyunk, mint egy ikrek. Taeminnel viszont nem merek belevágni. Akármelyik pillanatban dönthet úgy, hogy egyszerűen megun.
- Ha nem próbálsz ki valamit, honnan tudod, hogy nem jó érzés? Ne keresd a szerelemben a logikát. Képtelenség, Jisoo-yah. Rájössz, ha most nem szalasztod el a lehetőséget!
- És ha pofára esek?
- Mindenki pofára esik. Nem lehetsz ez alól kivételt. Különben is. Pár barát csodákra képes...

~~~

- Örülök, hogy eljöttél.
- Dongwoo...
- Nem kell magyarázkodnod. Görény voltam veled és elfogadom a tényt, hogy megharagudtál.
- Csak rosszul esett.
- Szeretlek, Jisoo...
- Ezt ne kezdjük el még egyszer.
- Még nem fejeztem be. Szeretlek... de tegnapelőtt... én megint megkerestem Taemint.
- Mit csináltál? - még a vér is meghűlt bennem.
- Ne nézz így, semmi olyat, amitől félned kéne. Csak elbeszélgettem vele. Amiket rólad mondott, ahogy rólad beszélt... talán hozzá képest nekem csak egy fellángolás maradsz, de ő... úgy néz ki, mint aki belepusztul a hiányodba. Arról nem is beszélve, hogy azt mondta... idézem: "Ő az első, akivel egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy szórakozzak. Talán rajta kívül sosem lesz még egy olyan nő, aki iránt ennyire komolyan érzek."
- Ezt mondta? - kerekedtek ki a szemeim és rögtön be is könnyeztem.
- Ezt. Nézd, én... félreállok. Vigyázni fog rád, ezt beismerem. Akármennyire is rühellem a buzis fejét.
- Dongwoo...
- Oké, oké, befo-...
- Köszönöm. Te vagy a legjobb barátom.
- És ez így is lesz, amíg meg nem döglünk. - röhögött ki. Szívből nevethettem vele.


 Enyhén elmebeteg fejjel vágtam le magam az ágyamra és azon gondolkoztam, miért vagyok ilyen menthetetlenül hülye. Kibékültem Dongwooval, aki közölte, hogy szabad utat enged Taeminnek csak azért, hogy én boldog legyek. Erre az a majom még a telefont sem veszi fel. Oké, elbaltáztam, sőt... de könyörgöm, ő is hibázott, nem törne le a keze egy telefonálástól!
Duzzogva hajítottam el a mobilt és a hangból ítélve holnap már újat is kell vennem. Én viszont fel nem állok innen, hogy előkotorjam és megnézzem!
Három szabályos kopogás érkezett az ajtó túloldaláról, amit nem értettem. Dongwoo nem lehetett, Hani most ment el és amúgy sem kérne engedélyt, hogy belépjen a saját szobájába, más meg nem szokott zaklatni, tehát logikusan egy lehetőség maradt.
Éppen ezért nyitottam ajtót zakatoló szívvel, és amikor megláttam az illetőt, még lélegezni is nehézzé vált. Hol van ilyenkor az oxigén?
- Sokszor hívtál.
- Tudom.
- Mi változott?
- Dongwoo.
- Tehát ez azt jelenti, hogy...
- Ha arra gondolsz, hogy megbocsátok, veled akarok lenni, sajnálom hogy leüvöltöttem a fejed és csókolj meg, akkor azt jelenti.
- Halál komolyan?
- Mint hogy itt állok.
Taeminnek ennyi bőven elég volt. Annyira hevesen tapadt a számra, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, de amíg engem csókot, nem számított. Éreztem ebben valami különlegeset, földöntúlit.

Talán nem kellett volna megbíznom Taeminben, talán mégis. Én leginkább a második lehetőségre hajaztam, mivel hónapokkal, évekkel később is ugyanúgy mellettem maradt.
Hani tanácsát megfogadva pedig sosem kerestem a logikát. És pont ezért volt szép az egész.

NYOLCEZER! *3*

Sziasztok!:)

Megérkezett a nyolcezer oldalmegjelenítés és megint csak nem tudok eléggé

hálás lenni. :)

Köszönöm szépen a Nővéreimnek, a kommentelőknek és a csendes olvasóknak is!:)

Mostanában nem úgy működik az élet, mint ahogy azt szerettem volna és 

néha az írásra is rányomja a bélyegét a dolog, de igyekszem mindig

a legjobbat kihozni magamból, sokat fejlődni és biztatni másokat, hogy

ne adják fel. :)

Írjatok, olvassatok, engedjétek el a fantáziátokat, mert bizony érdekes dolgok

tudnak születni abból, ha valaki fel meri vállalni a tehetségét és a gondolatait!:)

Még egyszer köszönöm mindenkinek, hogy eljutottunk a nyolcezerig,

 a következő a kilencezer lesz, remélem!^^

Hwaiting! *3*

Csodálom a kitartásukat, a tehetségüket :') Én is kitartóan fogok dolgozni, hogy minél tehetségesebb legyek!

^^

 

HÉTEZER! *3*

Sziasztok!:)

Hétezerre lépett az oldalmegjelenítések száma a blogon,

ami megint csak örömmel tölt el és nem tudnám elégszer megköszönni!

Mostanában ezen a blogon nem igazán voltam aktív, ez pedig azért van,

mert a kedvenc bandámmal sokkal nehezebb írni, mint a többi bandával...

ez nálam nem tudom, miért így van, talán mert túlságosan a maximumot akarom kihozni

az Ultimate csapattal írt fanficekből. :)

Mindenesetre igyekszem még holnap feltenni egy minit, mivel

TaeMinnie születésnapja nem ám egy olyan dolog, amit bármikor is kihagynék!:)

Szóval köszönöm olvasók, kommentelők, csendes nézelődők

éééés~!

UNNIEM! *3*

Nagyon szépen köszönöm neked, hogy az életembe léptél, hiszem, hogy ez nem volt véletlen!

Igyekszem, ahogy csak tudok!

Hwaiting! *3*

 

 

HATEZER! *3*

Sziasztok!:)

Megvagyunk hatezren, ami nekem annyira kidüllesztette a szemem, hogy el sem

hiszitek. Egyszerűen én tényleg nem tudom felfogni, hogy ekkora nézettségem van,

és igaz, hogy másokhoz képest ez még semmi, de nekem rettenetesen sokat

jelent és... na!:)

Köszönöm Unnie, itt is sok hálával tartozom neked, bár ezt minden blogon

el tudnám mondani.

A kommentelőknek és a csendes olvasóknak is köszönöm egyaránt, mint mindig, 

hiszen az olvasottságot minden tekintetben az olvasóknak köszönhetem száz

százalékig!^^

Szóval köszönöm. 

Igazából túl kevés szó van ahhoz, hogy az ember elég köszönetet nyilváníthasson, szóval

megint nem tudom eléggé kifejezni magam, pedig az anyanyelvünk nem az a 

szegényes típus. :D

Igyekezni fogok nektek minél kevesebb csalódást okozni, és bár tudom, hogy 

soha nem felelhetek meg mindenkinek, azért megpróbálkozom ezzel a lehetetlen küldetéssel. :')

Még egyszer köszönöm, hálás vagyok, és nem fogom abbahagyni az írást, lehetőleg még 

nagyon sokáig.

Sok író az első pillanatban feladja, ha nem kap elég kommentet, vagy túl béna írónak titulálja magát, és ezért 

nem ír tovább, esetleg nem látja a fától az erdőt és a csendes olvasóit is semmibe veszi.

Annyi befejezetlen blog kering az interneten, amik ráadásul annyira eszméletlen

jól vannak megfogalmazva, és azt látom a legtöbb helyen, hogy az írója legalább egy éve nem frissített egy futó történetet, és legtöbbször még le is szűkítem ezeket a köröket az EXO és SHINee témára.

Tehát mindenkit arra ösztönöznék, hogy ne adjátok fel, küzdjetek az álmaitokért, és ha az írás az az

álom, akkor írjatok!:)

Nincs jobb és felemelőbb érzés annál, mint ha az ember kiírja magából a fájdalmait, az örömét, 

a bánatát, itt ha akarunk, önmagunk felfedése nélkül adhatjuk át az embereknek az érzéseinket, nincsenek korlátok, a fantáziánk szárnyalhat akár az égig is. :)

Az írás legalább olyan barátunk, mint az olvasás.

Sokszor megéri írni csak azért, hogy magunkat boldoggá tegyük, vagy azért, mert van egyetlen egy biztos pontunk, aki mindig bátorít, az egyetlen rendszeres kommentelő olyan csodát képes művelni a lelkünkkel, mint talán a legjobb haverunk sem.

Ugye, Unnie? <3

Én mindenkit erre buzdítanék, nincsenek lehetetlenek, csak tehetetlenek, ezt a magyartanárom annyiszor elmondta, hogy lassan én is felfogom már a jelentését. És a súlyát is néha...

Sok sikert kívánok minden kezdő írónak, minden olyan írónak, akik nálam sokkal tapasztaltabbak, 

és nagyon boldog, mosolygós napokat az olvasóknak! ^^

Hwaiting! *3*

Idő (Key)

2006. január 5.

Épp a kedvenc sorozatom ment a tévében. Egyszerűen nem bírtam meglenni anélkül, hogy akár egyszer is kihagyjam.
De úgy tűnik, ezt valaki másképp gondolta.
Belépett a nappaliba, leült a kanapé másik végére, majd egyszerűen elvette a távirányítót és átkapcsolta. Azt hittem, hülyét kapok.
- Yah!
- Mi van?
- Én azt még néztem volna!
- Én azt még néztem volna!
- Fogd már be!
- Fogd már be!
- Na jó, nekem ebből elegem van. Úgy utállak, Kibum!

***
2006. február 4.

- Noona, kelj fel!
- Mi? Miért?
- Mert nyolc óra van és hétkor kellett volna felkelned...
- Úristen! - rögtön kipattantam az ágyból és a telefonomat kezdtem keresni. - Hová tettem?
- Majd én megkeresem neked, csak siess!
- Thank You! - kiáltottam neki futás közben.
Két perc alatt készültem el, kirohantam a bejárati ajtón, majd a buszmegálló felé vettem az irányt. Illetve vettem volna. Ha nem esik le, hogy itt bizony még nagyon sötét van ahhoz, hogy nyolc óra legyen. A sebtében felkapott karórámra néztem. 4:30...
Visszatrappoltam az ajtóhoz, ami viszont zárva várt.
- Kim Kibuuuum~! Ezért még bosszút állok!

***
 2006. július 5.

Én mondtam, hogy bosszút állok. Alig vártam, hogy ő is észre vegye. Nem sok kellett, kijött a nappaliba és a tervem szerint felvette a kedvenc Miki egeres pulcsiját, azonban volt egy kis probléma.
- Megöllek. - üvöltözött a pulcsi bevarrt nyaka alól, de rá se hederítettem. Megfogtam egy díszpárnát és addig püföltem vele, amíg nem fetrengett a földön.
Aztán elfutottam, elég hangosan röhögve ahhoz, hogy a kertben is hallja.

***
2007. december 12.

- Haneul-ah, milyen volt az iskola?
- Ugyanolyan unalmas, nagyi.
- És neked Kibum-ah? Ugye nem viszed túlzásba a sok edzést?
- Nem kell értem aggódnod, nagyi. Kézben tartom az ügyet. - itt elröhögtem a markomba egy "na persze" mondatot, ő pedig összeszűkítette a szemeit. - Mi olyan vicces? - sziszegte. Vállat vontam és készültem a pálcikámmal kivenni egy darab omlettet a tálból, azonban Ő megfogta az egészet és addig ette, amíg el nem fogyott. Legszívesebben megrugdostam volna. A bulgogin volt a sor, így mielőtt megkaparintotta volna, én tömtem be. A következő tálban valami aszalt dolog volt, ahhoz meg egyszerre nyúltunk.
- Gyerekek, hagyjátok abba! - dörrent ránk nagyapa.
- Be ő keffte! - háborogtunk teli szájjal, azonban nem úgy nézett ki, hogy nagyszüleink ezt módfelett kultiválnák.

***
2008. május 24.

- Aigo, mi ütött belétek?
- Biztos féltékeny, hogy holnap debütálok! - nyújtotta rám a nyelvét.
- Ez nem igaz! Elegem van már abból, hogy az orrom alá dörgölöd! - üvöltöttem.
- Más magyarázat nincs rá, csak a féltékenység!
- Felfognád, hogy nem érdekel az egész?! - óbégattam, majd ott hagytam mindenkit a nappali közepén.

***
2016. május 25.

A debütálás után nem hívott soha többé. Nem is beszélt velem, csak a nagyszüleink temetésén találkoztunk. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, hiszen azért nem gyűlöltük egymást, a gyerekes szívatások pedig sosem voltak igaziak.

A kórházi ágyamon feküdtem, az orromból oxigéncső lógott, karjaimba már csak az infúzió táplálta az életet. Körülbelül két órával ezelőtt szóltam a nővérnek, hogy idehívja az ikerbátyámat, de nem jött. Én pedig próbáltam kitartani, nem akartam úgy meghalni, hogy nem találkoztam minden fontos emberrel. Jelen pillanatban nem nehezteltem rá azért, mert nem találkoztunk, talán nem volt rám ideje. Nem érdekelt, hogy mikor rólam kérdezték a műsorokban, csak annyit mondott, hogy van egy testvére valahol Daegu környékén.
Csak látni akartam őt.
Biztos voltam benne, hogy nem tudok majd nyugodtan pihenni, ha Kibum kihagyja az utolsó lehetőséget, de minden haldokló ideje véges.
Nagyon zsibbadt a karom, de leoperáltam az éjjeliszekrényről a levelemet, amit neki szántam, majd az ölembe ejtettem. Mintha ő lenne itt.
Lehunytam a szemeim, mert annyira elfáradtam, hogy képtelen voltam nyitva tartani.
Tompultak a hangok, kezdtem kiesni a tudatomból. És ebben a pillanatban történt, hogy a nevemet kiáltották. Ennyi pedig nekem bőven elég volt és olyan nyugodtság költözött belém, mint még soha eddigi életemben. Vigyorogtam, mert tudtam, hogy szeret. Én pedig őt.

***
 Drága Oppa! 
Azért hívlak így, mert tudom, hogy utálod, mikor az orrod alá dörgölöm azt a két percet.
Boldog vagyok, amiért te mellettem voltál, még ha csak tizenhét évig is. Mindig nyomon követtelek immár nyolc éve, és meg kell vallani, igazi idióta vagy a televízióban is. Sajnálom, hogy nem kerestelek azóta. Azt hiszem, neked sem lett volna időd rám, kvittek vagyunk.
Amikor utoljára veszekedtünk, nem féltékeny voltam. Csupán már tisztában voltam azzal, ami a levelem írása után néhány nappal be fog következni, te pedig akkor készültél kisétálni az életemből. Istennek biztos dolga van még velem, amiért csak ennyi időt bocsátott a rendelkezésemre.
Apropó, idő! Ha megkérdeznék tőlem, mit bánok azok közül, amiket megtettem az életben, az az idő. Mert nem kaptam belőle eleget ahhoz, hogy kihasználjam veled. Igazi hülye voltam, de mindegy. 
Egyébként előre is boldog évfordulót a bandának! Gőzöm nincs, mikor fogok elmenni, ezért előre bebiztosítom a gratulációmat. Talán ezzel én lettem az első számú ünneplő. 
Köszönöm szépen azt a tizenhét esztendőt, mert igen is jó volt! Szerettelek és szeretni foglak, mindig. És vigyázok majd rád, ne aggódj. 
Sok sikert, Kim Kibum!

Ui.: Most már helyettem is kell élned, úgyhogy lehetőleg ne cseszd el az én részemet, mert seggbe rúglak!

Haneul

Mézeskalács (Onew)

- Miért sírsz? - guggolt le egy elsős forma kisfiú egy nála kicsivel fiatalabb lánykához. Szüleik jól ismerték egymást; szomszédok voltak, méghozzá remek viszonyt is ápoltak egymással, de a két gyerek ritkán találkozott, ezért is történt, hogy egyikük sem ismerte még a másikat.
- K-kiszakadta a ha-harisnyám. - hüppögte, mire a fiúcska nevetni kezdett. - Ne nevess! Biztos te is szoktál sírni!
- Én ugyan nem! - védekezett rögtön. - Már elmúltam hétéves, öt fogam is kiesett már! Férfi vagyok!
- Nem is! Akkor leszel férfi, ha te is hordasz olyan táskát, mint az apukám! Ő azt mondta, hogy akkor lesz valaki igazi férfi, hogy ha lesz olyan táskája. - a kislány büszkén darálta az általa tökéletesen megjegyzett információkat. 
- Nekem is van táskám!
- De nem olyan, mint apukámé! 
Ezen veszekedhettek volna egész nap, azonban az idősebbnek eszébe jutottak az édesanyja szavai, amik arra késztették, hogy engedjen.
"- Fiam, mikor egy lány sír, nevettesd meg. Ne bántsd őt, majd megtanulod egyszer, hogy miért. Egy fiút arra teremtett az Isten, hogy megvédje a lányt. Mindig. Soha ne okozz fájdalmat egy lánynak."
- Tudod, mit? Gyere el hozzánk. Anya mindig csinál mézeskalácsot. 
- D-de azt nem karácsonykor szokás? - pislogott a megszólított hatalmas, barna szemekkel.
- Ez igaz, de én annyira szeretem, hogy az én anyukám mindig csinál nekem, mert attól mindig jobban érzem magam. Meglátod, hogy a te szomorúságod is elmúlik! Amúgy Jinki vagyok. - nyújtotta piszkos mancsát. Ha az anyukája látná, kitérne a hitéből.
- Az én nevem Haneul. 
- Hány éves vagy?
- Izé... - Haneul apró kezeivel számolgatni kezdett, amin partnere jót derült. - Hat éves vagyok!
- Akkor bizony oppának kell szólítanod!
- De azt csak a nagyok szokták!
- Akkor majd ha nagyok leszünk, annyiszor szólíthatsz oppának, akárhányszor én kérem! És olyan táskám is lesz, mint az apukádnak!

***

- Rohadjon már meg! - szitkozódtam jó hangosan.
- Mi baj? - pillantott ki a konyhából párom egy nagy adag ismeretlen eredetű süteménnyel a szájában.
- Elszakadt a harisnyám...
- Ó. Kérsz mézeskalácsot? - vigyorgott rám, felém tartva a tálat. Megforgattam a szemeimet egy régi emlékre gondolva.
- Jinki, inkább a munkával kéne foglalkoznod...
- Igaz is! Elkésem. - felém szaladt, hogy derekamnál átöleljen és egy szenvedélyes csókot nyomjon ajkaimra. - Te meg varrd meg azt a harisnyát, a végén te is késni fogsz.
- Még van fél órám, majd cserélek. - húztam fel az orrom, de ezzel a mozdulattal újabb csókot is érdemeltem.
- Megyek, mert tényleg itt ragadok. Légy jó, édes!
- Te is.
- Te is... micsoda?
- Aish... oppa...
- Nem hallottam. - kuncogott.
- Oppa! - vágtam a képébe, de csak nevetett.
Magához kapta a táskáját - ami mellesleg pontosan ugyanolyan volt, mintha csak az édesapám aktatáskáját láttam volna -, majd egy vigyor kíséretében elhagyta a lakást.
Én pedig gondoltam egyet, és mielőtt a szobába vettem volna az irányt, még elvettem egy mézeskalácsot az asztalon hagyott tálból.

My Dear - 3. Fejezet - END

Nem tudtam ellenállni neki, mégiscsak egy éve fojtom el magamban ezeket a vágyakat Jonghyun iránt. Engedtem, hogy nyelve ismerkedjen az enyémmel, hogy kezei bátran nyúljanak be pólóm alá.
Ekkor eszembe jutott ő és Luna.
- Jonghyun...
- Bízz bennem. - mormolta és újabb szívást ejtett nyakamon.
- De... az Istenért, szállj le rólam! - nyögtem fel. Megállt a tevékenykedésben és kíváncsian, összeráncolt homlokkal meredt rám. - Nem fogok lefeküdni veled.
- Tessék?
- Pontosítok. Úgy nem fogok lefeküdni veled, hogy tudom, mit műveltek a kis nőcskéddel...
- Te azt gondolod, félrelépek? - döbbent le.
- Mi mást gondoljak? - nevettem kesernyésen. - Úgy elvagytok egymással, hogy szét se lehetne titeket szedni!
- Nézz rám. - fogta meg az állam, hogy szelíd erőszakkal maga felé fordítson. - Nem csaltalak meg. Soha. - mindezt a szemembe mondta, én pedig éreztem ahogy szívem felmelegszik.
- Egyszer sem?
- Egyszer sem. - mosolygott reakciómon, majd arcát mellkasomba fúrta, lágy csókot hintve melleim közé.
Átkaroltam a nyakát, lábaimat csípőjén fontam keresztül, Jonghyun pedig úgy emelkedett meg velem, végül elnavigált minket a hálószobáig.

~~~

Mikor felkeltem és kinyitottam a szemeimet, majd kezemmel magam mellett tapogatóztam, rádöbbentem hogy üres az ágy azon oldala, ahol férjem aludt.
Először megijedtem, hogy talán igaz volt amit tegnap feltételeztem, de ekkor megéreztem az étel illatát. Gyorsan magamra kaptam a köntösöm, majd lerobogtam, számra pedig széles mosoly kunkorodott, mikor szemem elé tárult a látvány; Jonghyun egy szál alsóban állt nekem háttal, halkan dúdolgatva, hátán apró karmolásnyomok kaptak helyet.
- Hát te? - kérdeztem, amint megjött a hangom, ő pedig kicsit összerezzent, de ugyanolyan jókedvűen magyarázott.
- Reggelit készítek, gondoltam éhes leszel a tegnapiak után. - vigyorgott. Elvörösödve kapkodtam a fejem jobbra-balra, mindenhová rajta kívül. Halk léptekkel araszolt hozzám, két erős karjával átölelte derekam, fejét vállamba fúrta, úgy dünnyögött. - Tudod, én nem szórakoztam tegnap veled, mielőtt még bármit is feltételeznél.
- Miért csináltad ezt velem? - morogtam. - Amióta hozzád mentem, pokollá tetted az életem, mindenhol eltapostál, erre ott van a tegnapi dolog, ma meg vidáman főzőcskézel a közös házunkban, mintha csak egy tök átlagos házaspár lennénk, pedig ez nem így van. - dőltek belőlem a szavak, amiket hallva ő megfeszült.
- Tudom, hogy amit tettem, nehezen megbocsátható. De képzeld magad az én helyzetembe. Én... felépítettem magamnak egy álmot, keményen dolgoztam, hogy a szüleim áldásukat adják a modellkedéshez. Aztán egy szép napon bejelentették, hogy nősülök és egy pillanat alatt elvesztettem a függetlenségem, a fiatalságom, az egész életem, mert olyan nőt kellett elvennem, akit nem szerettem. Gyűlöltelek, amiért te nem tiltakoztál olyan hevesen mint én, gyűlöltelek, amiért minden hülyeségem ellenére még mindig próbáltad összeszedni a tartást magadban. Főztél, rendben tartottad a háztartást, nekem tényleg csak annyi dolgom volt itthon, hogy egyek és aludjak. Emellett még dolgoztál is és... én tudtam, hogy el fog jönni az, amikor eléred a határaidat. Ezt akartam, mégis... mikor elmentél, akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretlek.
- Jonghyun...
- Azt hiszem, rosszul ítéltem meg az egészet, és ha együttműködtem volna veled, talán nem történt volna minden ilyen rosszul, talán korábban szerelmesek lettünk volna egymásba. De ha te még mindig... ha még így is megtennéd, hogy mellettem maradsz, mindent helyrehozok, ígérem! Van egy szép feleségem, munkám, amit szeretek, házunk, életünk... ha megbocsátasz nekem, mindezt átalakíthatjuk. - nyelt. Egyre hangosabbakat szipogtam, mígnem teljesen átöleltem és beszívtam az illatát.
- Szeretlek.
- Én is téged. Nagyon szeretlek.


***

- Haengbok, Gijeog, nézzetek apára! - tapsikolt Jonghyun, miközben az ikreket próbálta magához édesgetni első születésnapjukon. A kislány Kibum haját rángatta, a kisfiú pedig Arisa ölében gagyogott. Én magam a konyhából pillantgattam feléjük, ugyanis két torta dekorálásával foglalatoskodtam. Jonghyun egy idő után feladta és inkább kiült az egyik konyhaszékre, teljesen magába fordulva.
- Feleslegesen magyarázol, úgysem fognak felhagyni a tevékenységükkel. - nevettem. - Kicsik még, most tágul ki nekik a világ, persze hogy mindenre kíváncsiak.
- Te csak díszítgesd a tortákat. - duzzogott.
- Jaj, csak nem megsértődött valaki? -  fordultam felé és helyet foglaltam az ölében. - Tudod, hálás vagyok neked és annak az éjszakának. Ha nem történik meg, most nem lenne kiket felköszöntenünk ma.
- Nagyon jó lehettem, ha egyszerre két gyereket is csináltam. - fényezte magát, de leütöttem.
- Én szültem meg őket, kétségkívül én vagyok a jobb.
- Abban biztos lehetsz, hogy a világ legjobb nője vagy. - invitált szenvedélyes csókba.
- Ne itt faljátok egymást, kicsik is vannak! - lépkedett be Kibum a kislánnyal a karjában.
- Mondod ezt te, aki a kórházban már a születésükkor Arisa szájában találtad magad és megkérted a kezét.
- ecseteltem enyhe gúnnyal a hangomban.
- Az  boldogság hevességében volt és amúgy is feleségül kértem volna már. - vont vállat.
- Igaz is. Tűztetek már ki pontos napot az esküvőre? - pislogtam.
- Már sikerült leszűkíteni a kört, de nem tudunk dönteni a december és az augusztus között.
- Szerintem az augusztus jobb. - gondolkozott Jjong egy almával szórakozva, amit az asztalról csórt el.
- Majd eldöntitek. - mosolyogtam. - Van még idő, csak legyetek boldogok.
- Igaz. Tudjátok, örülök, hogy ti is azok vagytok. Az unokatesóim jó helyre születtek. Remélem, Arisa és köztem is meglesz ez a boldogság.
- Biztos vagyok benne. - álltam fel, hogy megpaskoljam a vállát és természetesen, hogy átvegyem Haengbokot, aki már nyújtózkodott felém. Időközben valamilyen csoda folytán Jjong is megkaparintotta Gijeog kegyeit, aminek annyira örült, hogy ötéves módjára kezdett vele rohangálni a házban.
Soha nem gondoltam volna, hogy mi ketten ilyen boldog házasok leszünk s még gyerekünk is lesz. Amikor bejelentették a kényszerházasságot, majd az eljegyzésen megláttam Jonghyunt, szinte beleremegett a térdem. Igen; már akkor sejtettem, hogy nekem nem lesz közömbös, de mivel ő úgy viselkedett, próbáltam tartani magam.
Végül mégiscsak megtört a jég. És azt hiszem, jól tettem, hogy akkor mindent megbeszéltünk.

***VÉGE***

(*) Haengbok: boldogság
(*) Gijeog:  csoda

Nos, elérkeztünk a végére. Csak három fejezetet foglalt magába, de én így sem szeretnék több részt neki. Remélem, nektek is legalább annyira tetszett a történet, mint nekem az írása, mert kétségkívül jó volt írni.:)
Nem tervezek mostanában még egy minit, de több OS-re is számíthattok a közeljövőben. 
Köszönöm, hogy olvastatok!
Hwaiting! *3*

My Dear - 2. Fejezet

- Megbántad, hogy eljöttünk? - kérdezte Arisa félénken a hotelszobánkban ülve. Eszem ágában sem volt szólni Jonghyunnak, hogy ne is számítson rám.
- Dehogy bántam meg. - mosolyogtam a lányra biztatóan. - Csak egészen eddig a néma és türelmes feleség szerepében tetszelegtem. Jól esik, hogy kiszabadulhattam belőle.
- Elhiszem. - kuncogta. - Én mindenesetre szóltam Kibumnak, mert...
- Persze. - kacsintottam. - Megismételném a múltkori mondatom; Jó nektek, hogy szerelmesek lehettek egymásba. Becsüljétek ám meg. - szigorodtam el, mire játékosan hozzám vágott egy párnát. Így telt el az első éjszakánk a szállodában.

~~~


Szombaton vásárolni mentünk. Különféle ruhákat és kiegészítőket vettünk magunknak, egyáltalán nem sajnáltam a bankkártyámat. A fodrászhoz is beültünk és hála Istennek átfesthettem a hajam.
- Jól áll neked a világosbarna. - kommentálta a fodrászlány, Ari-chan bősz bólogatásával kísérve, amit egy hatalmas mosollyal díjaztam.
Kozmetikushoz és masszőrhöz is ellátogattunk, aki annyi féle-fajta dolgot magyarázott és csinált, hogy semmit nem fogtunk fel, csak hogy lényegesen frissebbek lettünk a kezelés után.
Úgy este tájékán csörrent meg először a mobilom. Jonghyun neve díszelgett a kijelzőn. Gyanútlanul vettem fel, hiszen nagy valószínűséggel most tűnt fel neki a hiányom.
- Mit szeretnél?
- Hol vagy? - mintha idegesen szólt volna bele, amit nem tudtam mire vélni, így összeráncoltam a szemöldököm.
- Hát nem otthon. Semmi közöd hozzá.
- Már hogyne lenne? - pattogott. - Eltűnsz minden szó nélkül, még a jegygyűrűd is itthon hagytad...
- Álljon meg a menet. - szakítottam félbe. - Nem, nem hoztam magammal, mert egy: te sem hordod, kettő: miért is ne vehetném le?
- Mert a feleségem vagy, a francba is! - üvöltött.
- Mi bajod van? Tudtommal neked nincs kedved hozzám, levegőnek nézel az esküvőnk óta, ne neked álljon már feljebb! - emeltem meg én is a hangomat.
- Ha valami másik pasassal vagy, én...
- Mert neked nincs ott Luna, vagy mi? - nevettem fel, visszatartva a könnyeimet. - Azt hiszed, hogy csak rám vonatkozik a házassági fogadalom? Egészen eddig skatulyában éltem miattad, Jonghyun! Miért nem válunk el? - vetettem fel az ötletet. - Nekem ebből elegem van, gondolom neked is, nem okozna gondot...
- Felejtsd el. - morogta immár visszafogottabban.
- Miért? Te mondtad a múlt...
- És? Emlékeztetnélek, hogy még legalább egy évet mellettem kell maradnod, ráadásul a válás kiszivárogna a nyilvánosságra is.
- Persze, akkor tegyél még jobban tönkre. - folyt le az első könnycsepp az arcomon.
- Nem... nem akarlak tönkretenni. - hallottam, ahogy nyel egyet. Meglepődtem.
- Egy év, Jonghyun. Ne találd ki, hogy egy év után hirtelen máshogy érzel, csak mert elmentem a hétvégére. Ez nem így működik... - suttogtam.
- Amikor veszekedtünk... beszéltem Kibummal. Gyere haza.
- Az öcséd kellett, hogy normális ember legyen belőled? Gratulálok, ez nagyon felnőttes. - gúnyolódtam. - Nem gondolod, hogy ezt már nagyon lekésted?
- Nem, nem gondolom. Gyere haza még reggel, ha nem akarod, hogy én menjek érted. - keményített a hangján, majd lecsapta a telefont
- Jól vagy?
- Ari-chan, én ezt nem bírom. Miért szórakozik velem ennyit? Ez nekem... fáj. Itt. - böktem a szívemre, a lány pedig csak átölelt és igyekezett csitítani.
- Semmi baj. Mit mondott?
- A lényege annyi, hogy menjek haza. De minek? Hogy megint visszaessek abba az állapotba, amiből eljöttem? Annyira jó lenne nekem is valaki olyan mellett lenni, aki szeret, gondoskodik rólam... pocsék érzés, mikor a férjed és te is saját magatokról gondoskodtok, pedig együtt éltek és tulajdonképpen összeházasodtatok... egy éve terrorizál és nem tudom, mit kéne tennem. A szüleink nem látják, mert alig találkozunk, azt hiszik boldog kapcsolatom van Jonghyunnal.
- Tudom, hogy nehéz. Idővel vége lesz.
- Mégis mennyi időre gondolsz? - motyogtam, belefúrva a fejét a vállába. A legrosszabb mégis az volt, hogy a legbelsőbb gondolataimban tudtam, hogy miért tartok ki Jonghyun mellett ennyi ideje.

~~~

- Megjöttem. - szóltam halkan. - Jonghyun? - gyanús volt ez nekem. Sehol egy árva lelket nem találtam. Nem volt a hálóban, a fürdőben sem és a konyha is üresen tátongott. Már épp kezdtem begurulni, hogy átcseszte a fejem, mikor a nappaliba érve észrevettem egy nyakig bebugyolált alakot szuszogni a kanapén.
Most annyira ártatlannak tűnt... ajkai résnyire nyitva voltak, szemei szokásához híven szintén nem teljesen lezáratlanok, szőke tincsei szanaszét meredeztek. Mint egy békés kiskutya.
- Hát itt vagy. Csak tudnám, miért nem ott alszol, ahol kéne. - suttogtam inkább csak magamnak. Mintha megérezte volna, hogy itt vagyok, felnyüsszent és mocorogni kezdett a keskeny alkalmatosságon. Attól féltem, leesik, ezért leguggoltam elé és majdnem elkuncogtam magam a közelebbi látványától. Nem bírtam ki, hogy ne söpörjem félre az egyik tincset a homlokából, de amint hozzáértem, kipattantak a szemei és másodpercek múltán alatta találtam magam.
- Ne merj még egyszer így elmenni, Kim Sojin. Sőt, sehogy.
- Eressz már. Mi ütött beléd? - ficánkoltam.
- Csak ne menj el többet. Aggódtam.
- Te meg az aggódás? Nem vagy ép, Jonghyun.
- Annyira nehéz lenne csak egy kicsit normális hangnemben beszélni? - motyogta.
- Te magyarázol? Egy éve nem tudsz velem emberi módon bánni. Kicsit későn kezdett el működni az agyad.
- A férjed vagyok. - úgy jelentette ki, mintha minmum a Római Pápa lenne.
- Én meg a feleséged, de ez eddig sem érdekelt senkit. - ráncoltam a szemöldököm. Ekkor megemelte a kezét, én pedig az ütést vártam és reflexből lehunytam a szemem, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette ujjbegyek cirógatták az arcom és egy meleg ajak tapadt az enyémre.
Alig tudtam realizálni, hogy először csókolóztam a férjemmel.
Mi ütött beléd, Kim Jonghyun?

My Dear - 1. Fejezet

Nagyon nagyon sok boldog huszonhatodik születésnapot, Kim Jonghyun! :)

Legyél mindig ilyen ragyogó és mosolygós mint eddig, remélem sokáig 

maradtok fent a bandával, mert értékesek vagytok egytől egyig! Egyél sokat, ne legyél beteg és legfőképp

legyél te is boldog!

Még sok ilyen szülinapot, Puppy! *3*

***

Mikor tizennyolc éves lettem, a ballagáson mindenkivel elbeszélgetett az osztályfőnökünk egyenként, hogy ki gondolkodik családon, egyetemen, vagy már azonnal munkán. Mikor tőlem várta a választ, meg sem leptem, mikor rávágtam a rendezést. Mikor a családalapítást firtatta, felcsillant a szemem és boldogan vázoltam neki terveimet: házasélet gyerekekkel, és tényleg nagyon sok vidámsággal.

Nem jött össze. Még a ballagás utáni következő szeptemberben beiratkoztam egy hároméves rendezői képzésre, amely nagyon jól ment. Húszévesen lettem gyakornok egy modellügynökségnél, hogy eltanuljam a reklámforgatások, fotózások, divatbemutatók és hasonló nyalánkságok rendezésének menetét.
Új embereket ismerhettem meg, ami rendkívül pozitív hatást gyakorolt rám.

Huszonegy évesen lettem ugyanennél a cégnél teljes állású rendező, és ahogy aláírtam a szerződést, megérkezett a papír, mely számomra elég érthetetlen volt - azóta felér egy tragédiával.
A papíron feketén-fehéren a szüleim által elrendezett házasságom állt. Anya és apa egy céget vezetnek. itt jön képbe a másik házaspár, a "hú de nagy társvállalat". Nekik is köszönhetem részben, hogy most milyen szakmám van. És hogy hogyan?
A fiuk, Kim Jonghyun Korea egyik legkeresettebb modellje. A másik, Kim Kibum pedig stylist.
Így már gondolom érthető, miért is lettem pillanatok leforgása alatt feleség.
És ha ez még nem volna elég, el kell viselnem a férjem hülyeségeit, aki képtelen arra, hogy egy kicsit is próbáljon könnyíteni a helyzeten.

***

- Bocs, ma nem eszem itthon.
- Ugyan, már megszoktam. A klubba mész?
- Ja, oda. - vetette felém a mondatot, de még csak ide se nézett, az előszoba tükrében állítgatta hidrogénszőke tincseit. Ha a rajongói tudnák, mekkora paraszt, nem szeretnék ennyien. - Amúgy éjszakára se várj.
- Már azt is megszoktam. de köszönöm, hogy szóltál. - piszkálgattam a pólómat unottan. Engedett egy laza félmosolyt és kinyitotta az ajtót.
- Holnap találkozunk a reklámforgatáson. Lehetőleg addigra változtasd meg a koncepciót, legalább egy kicsit. Nem tetszik a mostani. - erre már nem válaszoltam, pedig belül nagyon is fájt, pláne hogy a koncepció elkészítése nem is az én dolgom, hanem Lunáé, de ezt ő is tudja nagyon jól...
Amint kitette a lábát az ajtón, felsóhajtottam és visszatértem a nappaliba, ahol összeszedtem a szétdobált cuccait; zoknikat, nadrágokat, pólókat és alsókat. Hihetetlen, hogy ezek közül mind tiszta. csak Jonghyunnak egyik sem felelt meg éppen.
Egészen biztos voltam benne, hogy megcsal vagy megcsalt, még ez alatt az egy évnyi házasság alatt is, de nem tettem szóvá. Ő így fejezte ki, hogy semmi kedve hozzám, váljék egészségére.
Viszont minden nappal csak gyülemlik bennem a feszültség, amit nem tudok levezetni. Van munkám, de nincs gyerekem. Házas vagyok, de nem boldog. Van házam, de rideg. Ez nem az, amit elképzeltem.
Fáradtan estem neki a laptopomnak éjfél tájékán, mikor megfőztem másnapra, takarítottam, mosogattam és megfürödtem.
Még volt hátra egy email, amit el kellett küldenem Gangnamba, a következő divatbemutató helyszínének biztosítójához.
Akármennyire is voltam most magam alatt. a munkától mindig izgatott lettem.
Hajnali egyre végeztem, elégedetten a mai teljesítményemmel.
Viszont azt is elhatároztam, hogy a hétvégén én is kikapcsolódom egy kicsit.

~~~

- Oké, Ari-chan, most sétálnod kell és közben boldogan nyalni azt a fagyit. - adtam az instrukciókat. Yagi Arisa egy Japán modell, aki itt telepedett le, egészen pontosan Kibum miatt. Ő lett a legjobb barátnő a számomra, legalábbis azzá nevezte ki magát.
Rám villantott egy aranyos mosolyt és tette, amit mondtam neki. Tökéletesen végezte a munkáját, sosem volt rá panasz. Ellenben Jonghyun...
Mikor ma reggel megérkeztem éppen az igazi koncepciófelelőssel, Lunával nevetgélt, és mikor el is haladtam mellettük, éppen a tegnapi klubban való szórakozást boncolgatták.
Egyszerűen elrontották a napom, de nem mutathattam. Ma még valahogy ki kellett bírnom hazáig, mint már egy éve mindig.
A napom lassan telt és meglepően unalmasan. Arra számítottam, hogy fogok még mosolyogni estig, viszont nem történt meg, amit felettébb különösnek találtam.
Még otthon sem igazodtam ki magamon. Egyfajta rossz előérzetnek tudtam be az egészet, és be is jött.
Jonghyun ma itthon maradt, amit én nehezen kultiváltam, mert ha nem volt itthon - az esetek kilencven százalékában -, én szabadnak éreztem magam.

- Van valami vacsora itthon? - bámult be a hűtőbe, nekem pedig elszakadt a cérnám és az esküvőnk óta most először bunkón szóltam vissza.
- Csinálj magadnak. Nem volt időm főzőcskézni, csak ebédet készítettem. - vontam vállat, tovább bámulva a tévét.
- Ennyit szoktál csinálni, mikor itthon vagy? - gúnyolódott. - Tévézel?
- Elmész a picsába. - morogtam. - De ha annyira éhes vagy, tűnj el innen és szólj Lunának, hogy főzzön valamit.
- Menstruálsz? - kikapcsoltam a televíziót. - Hallod? Nézz már rám, hozzád beszélek. - elindultam felé, majd megálltam közvetlenül szemben vele. - Mi bajod van? - és lekevertem neki egyet. Úgy bámult rám, mint egy kisgyerek, akitől elvették a nyalókáját.
- Te vagy a bajom. Elegem van belőled.
- Ugyan miért lenne? Alig vagyunk együtt, egyébként is pocsék a házasságunk...
- Ez az! - röhögtem el magam. - Neked nem tűnik fel, hogy tönkreteszed az életem, hogy én próbáltam az elején valami jót kihozni belőle, hogy a rendezés mellett itthon mennyit dolgozom, takarítok, mosok, főzök, sőt, még mostanában is szoktam csinálni neked is, hátha itthon maradnál, de nem! Miért is kéne neked velem törődnöd? - emeltem meg a hangom.
- Most mit pattogsz? Megbeszéltük az elején, hogy ha lehet, elválunk, hadd ne kelljen már leköteleznem magam évekre! - értetlenkedett.
- Én meg már egy éve szenvedek, mert megpróbálom kihúzni melletted. Egyáltalán minek maradtál ma itthon? Mehetnél amerre látsz.
- Ez tudtommal az én lakásom is.
- Ja, és az egyetlen hely, ahol nyugtom volt tőled, mert legalább nem láttalak. - vágtam oda. - De igazad van. A te lakásod is. Mit érdekel engem. Akkor én megyek el. Aztán összeszedek valakit, jól érzem magam vele és végre kiegyensúlyozott leszek holnap. - daráltam, miközben kivágtattam az előszobába, felvettem a cipőm és kabátom, majd ajtót nyitottam. - De legalább annyit tartás legyen benned, hogy nem ebbe a lakásba hurcolászod a kis barátnődet, amit én tartok fent.

~~~

- Biztos minden rendben? - hajolt hozzám közelebb Arisa. Áldottam az eget, hogy a cégnek külön klubja van, mert nem kellett tartanom semmilyen fotóstól. Jonghyun is ide járt.
- Persze. Minden a legnagyobb rendben. - húztam le a poharam indulatosan.
- Talán a... házasságotok? - próbált tapintattal kérdezni, amit nagyra értékeltem benne.
- Túl nyilvánvaló, hogy már az esküvőn elromlott. Akkora szerencsétek van Kibummal, hogy szeretitek egymást. - ábrándoztam. - Tényleg, őt hol hagytad?
- Csütörtök van, ilyenkor Jonghyunnal van, tudod.
- Ja, persze. Kiment a fejemből. Túl sok volt ez a héten. Szabadságot kéne kivennem.
- Mi lenne, ha én is kivenném az enyémet és elmennénk valahová? - csillantak fel a szemei. - A pénz miatt nem kell aggódni, vásárolunk, felfrissítjük magunkat, törődünk kicsit a női dolgokkal. Annyit dolgozol, biztos megengedné a főnök. Én meg holnap befejezem a reklámforgatást.
- Nem lenne rossz ötlet, de ugyan kinek akarnék tetszeni... férjnél vagyok. - lóbáltam meg előtte a gyűrűsujjam, bár a franc se tudja, minek hordtam azt a vackot.
 - Nem hiszem el, hogy ilyet mondok, de és akkor mi van? Vedd le a gyűrűt, ő sem hordja. Viselkedj úgy egy hétvége erejéig, mint ahogyan az elvesztegetett egy évben kellett volna.

My Dear ( Jonghyun ) - Szereplők & Ismertető

Sziasztok! :)
Hosszú idő óta megérkeztem egy új, több részen át futó minivel a blogon. :)
Ennek egyik oka, hogy megérkezett az ihlet, a másik pedig Jonghyun születésnapja, amely holnap esedékes.
Aki ismer vagy olvasta az adatlapom az tudja, hogy ő számomra az abszolút kedvenc, az ultimate bias, ezért is nagyon fontos számomra a mini :')
Igazán nem sok részt fog magában takarni, talán kettő vagy három, esetleg több egy kicsivel.
Na de akkor itt a lényeg :)

***

Neve: Kim Yura
Életkora: 22
Foglalkozása: rendező
Család: szülők
Egyéb: engedelmes, próbál megfelelni az elvárásoknak, de egyre nehezebb.

Neve: Kim Jonghyun
Életkora: 26
Foglalkozása: modell 
Család: szülők, fiútestvér
Egyéb: kicsapongó életmód, nehéz természet, megpróbál szabadulni a nyomás alól, mivel nem hajlandó elfogadni a helyzetét.

Neve: Kim Kibum 
Életkora: 24
Foglalkozása: stylist
Család: szülők, egy báty
Egyéb: nehéz természet, szeret parancsolni, figyelmes, odaadó, körültekintő és legfőképp igyekszik a bátyját a józan útra terelni. Van egy barátnője, Yagi Arisa.

 
Neve: Yagi Arisa
Életkora: 20
Foglalkozása: modell
Család: szülők
Egyéb: Japánból érkezett, Jonghyun kollégája, itt ismerkedett meg Kibummal és Yurával, akivel szoros barátságot kötöttek. Nehezen tudja elviselni a feszültséget, ezért is igyekszik mindenben támogatni a lányt.

  ***

Kim Yura boldog életet él. Illetve... kéne élnie. Azonban van egy bökkenő: férjhez adták Kim Jonghyunhoz, Korea egyik legkeresettebb modelljéhez. Hűséges feleség szerepébe azonban egy idő után beleun, drága férje nyilvánvaló és egyre elkeserítőbb próbálkozásai miatt, hogy kikészítse őt.
Minden kiderül a történet alatt, ha elolvassátok. ;) 

ÖTEZER! *3*

Sziasztok megint! :)

Immár ötödik alkalommal boldogítalak titeket ezzel a bejegyzéssel,

és Hú! 

Nem gondoltam volna, hogy elérem ezt a szintet és minden "ezerrel"

egyre jobban esik az egész, kicsit több fejlődést is érzek ilyenkor az írásomban. :)

Köszönöm szépen Nektek, és bár blogolnék én három látogatóval is -akik közül az egyik az anyám,

a másik az öcsém a harmadik meg a szomszéd lenne-, de azért valljuk be, hogy Nélkületek

nem lenne annyi energiám, hiszen egy író egy ízben az olvasóiért is ír.

Tehát köszönöm, nagyon de nagyon a látogatásaitokat, a kommenteket minden formátumban,

és még így lezárásként remélem, minél több embernek átadhatok valamit magamból, és egy kis időre mosolyt vagy akár nevetést csalhatok az arcukra. :)

Hwaiting! *3*