2015. december 14., hétfő

Gift (MiNew, yaoi, +16)



***MinHo POV***

Arra ébredtem, hogy szorosan össze vagyunk gabalyodva. Már egy éve folyamatosan így keltem, ennél jobbat pedig el sem tudtam volna képzelni. Az az ember fekszik és kel velem minden nap, akit nekem teremtettek. Ez a mai nap pedig még különlegesebb számomra...


- Ébresztő. - simítottam végig hyung hátán, majd elröhögtem magam, ahogy morogni kezdett. Gyűlölte, ha felébresztik, én viszont kifejezetten mulatságosnak találtam.
- Mennyi az idő? - húzta magára még jobban a takarót. Mint egy vámpír.
- Nyolc óra kereken. - válaszoltam készségesen.
- Akkor aludjunk még. - döntötte el, én viszont nem így gondoltam.
- Nem, nem. Megígérted, hogy együtt reggelizünk ma, és ha elalszunk, elszáll az ígéret. - gördültem fölé.
- És mi lenne, ha ma korán hazajönnénk? Én már szóltam odabent, hogy ma semmiképpen sem maradok bent estig. - vetette fel.
- Talán. - mosolyogtam rá. - De reggelizünk vagy sem?
- A reggeliről jut eszembe, MinHo, könyörgöm, mondd, hogy maradt a tegnapi csirkéből. - reménykedett.
- Hát, én nem ettem meg, amit hagytunk, és ha te sem vagy éjszakai zugevő - böktem a hasára -, akkor van.
- Tudod, hogy utálom, mikor azzal viccelődsz, mennyit eszek. Így is dagadtnak érzem magam. - motyogta.
- Ha te dagadt vagy, akkor én az angol királynő. Hyung, én szeretem, ahogy kinézel. - húztam magamhoz. Fogalmam sem volt, hogy jutott eszébe, hogy kövér lenne. Épp ellenkezőleg. Tökéletes kockái voltak. Közelebb hajoltam hozzá és megpusziltam az arcát, amibe megint beleborzongott. Hiába voltunk mindketten férfiak, JinKi sosem szokta meg teljesen. - Mit szólnának a gyerekek, ha megtudnák, milyen félénk vagy?
- Hogy a...gye-gyerekek? - azt hittem, ennél vörösebb már nem lehet, de ezek szerint tévedtem.
- Miért? Mit gondoltál? - ültem fel hirtelen, szinte már megcsókoltam, annyira közelre sikerült kerülnöm.
- Hát én...én izé. Inkább megnézem azt a csirkét. Igen azt... - próbált menekülni, de megállítottam.
- Nem szeretnéd, ha örökbe fogadnánk? Vagy talán bennem nem bízol? - ráncoltam a szemöldököm.
- Nem arról van szó... csak elképzeltem, milyen lenne egy családként és... MinHo, mit szólna egy gyerek, ha két apja lenne? És a többi ember? A társai pedig bunkók lennének vele. - harapott az ajkaiba. - A szüleink már így sem fogadnak el minket... - már megint a mások véleménye. Onew túlzottan aggódott.
- Nem lenne rossz. Emlékeztetlek, hogy JongHyun és Key kislányt fogadtak örökbe. A törvények változtak. És jó lenne, gondolj bele. Főznénk a lányunkkal, vagy kint fociznánk a kertben a fiunkkal. Vagy esetleg mindkettő boldogítana minket. Ők keltenének reggel, és miattuk nem mennénk aludni az éjszaka közepén. - morfondíroztam boldogan. Tudom, nyálasan hangzik, de én ezt akartam. Vele...
Kimentem konyhába és feltettem főni egy kávét. Volt időm elmélázni, hogy milyen is volt, mikor összejöttünk.

***FLASHBACK***


- Hyung, menj már a képből. - kiabáltam, ugyanis TaeMinnel a kanapén ültünk az XBOX előtt.
- Istenem, képtelenek vagytok elszakadni attól a szartól! - méltatlankodott SeungHwan is.
- Te ezt nem érted, Hwannie. - magyarázott TaeMin a barátnőjének. - Ez a játék most jött ki. Csak teszteljük hyungnimmal, hogy mégis volt-e értelme megvenni.
- Hát persze. - forgatta a szemeit a lány, de azért nyomott egy puszit kedvese arcára. Én úgy tettem, mint aki nem látta. Allergiás voltam ezekre a megnyilvánulásokra, és ezt nem csak ők, de JongHyun és Key is tudták. Ezért nem nyalakodtak nyilvánosan előttem.
- Apropó, jut eszembe. Hol van JongKey? - kérdeztem.
- Itt! - nyílt az ajtó és a két jómadár lépett be rajta.
- Ti hogy nyitottátok ki az én lakásom ajtaját? - képedt el Onew.
- Könnyen, hyung. Múltkor odaadtad a pótkulcsot, mert elfelejtetted megetetni a tengerimalacodat, én pedig imádom azt a kis szőrgolyót. - csillant fel Key szeme.
- Hasonlít Onewra. - bólogattam, de a konzolról azért nem vettem le a szemem.
- Kösz. - morogta az említett.
- Nem azért mondta, hanem mert aranyos vagy. - röhögött JongHyun. Viszont ez után valamiért a legidősebb nem is szólt hozzám túlságosan sokszor...

~~~

- Mi a bajod? - mentem ki hozzá az erkélyre.
- Semmi.
- Tíz éve ismerlek, ne próbáld beetetni velem, hogy jól vagy. Nőügy? Vagy esetleg egy... - csatt. A meglepetéstől felnyögtem és hanyatt borultam.
- Ezt meg... - tápászkodtam fel a vérző orromat tapogatva. - Jó, hogy nem törted el!
- Bele ne halj. - gúnyolódott.
- JinKi hyung, sosem voltál ilyen erőszakos. - kerekedtek ki a szemeim.
- Onew.
- Tessék?
- Onew. Így szoktál hívni, ez most se változzon. Idegesítő a te szádból hallani.
- Mert? - nem szólt semmit, csak gyorsan közelebb hajolt és összeérintette az ajkainkat. Ez hirtelen sok információ volt. Túl sok. 
Ellöktem őt magamtól. Ne szórakozzunk.
- Sajnálom. - suttogtam és hátat fordítva villámgyorsan ott hagytam őt egyedül.
Ezek után bő két hétig nem is kerestük egymást, majd végül én állítottam be hozzá.

~~~

- Hát te meg? - nagyon kényelmetlenül érezte magát ott az ajtóban ácsorogva, pláne, hogy nem számított rám. Én viszont két hétig miatta tépelődtem, ezért járt nekem a magyarázat.
- Miért csináltad? - tettem fel rögtön a kérdést.
- Talán ezt nem a folyosón kéne... - motyogott.
- Hagyjuk ezt. Csak mondd el, miért csináltad, aztán már itt sem vagyok. - jelentettem ki, az ő arca pedig megvonaglott. Most belegondolva, tényleg rohadt nagy bunkóságot mondtam.
- Én csak...
- Azt ne mondd, hogy...
- És ha igen, akkor mi van? - rántott vállat. Utáltam, amikor valaki a vállát rángatja, és még a szemembe se néz. Feldühített. Megfogtam a két vállánál és befelé kezdtem tolni, lábammal berúgva az ajtót, majd a falnak lökve csókolni kezdtem. Tudnom kellett, mi ez az érzés...

***FLASHBACK END***

Elmosolyodtam, hogy ezután ilyen könnyen vettem, hogy egy másik pasival bújok ágyba. Hihetetlen. Egy darabig még bizonytalan voltam, de egy hónap után olyan természetességgel öleltem őt, mintha csak egy átlagos pár lennénk.
Hirtelen egy másik test simult a hátamnak, én pedig megugrottam.
- Min gondolkozol ilyen elmélyülten? - vigyorgott rám.
- Semmin. Kettőnkön.
- Akkor mégsem a semmin. Pontosabban?
- Emlékeztem arra, hogyan jöttünk össze. - vallottam be. - És...
- Atya világ, ha te ilyen gondterhelt fejet vágsz, biztos komoly.
- Először is kapd be. Másodszor... JinKi, miért vagy még mindig zavarban, mikor együtt vagyunk, vagy mikor a gyerekekről beszélek? Mintha te... te nem akarnád ezt.
- Choi, én kezdeményeztem egy éve... ne beszélj baromságokat.
- Az egy éve volt. És mi van, ha te azóta kiábrándultál belőlem?
- Ilyen bizonytalannak még nem láttalak. Nézd, egyáltalán nem ábrándultam ki, csak tudod, milyen vagyok. Képtelen vagyok úgy beleélni magam valamibe, hogy úgy érzem, elrontok vala...
- Hagyd már ezt abba, hyung. Nem rontasz el semmit és legfőképpen nem vagy kevés, mielőtt ezzel jössz. Én csak... tudom, fura érzés néha, hogy nem vállalhatjuk fel egymást, mégis természetesnek érzem kettőnket.
- Hidd el, a magam módján én is természetesnek veszem, de zavarba jövök. Egyszerűen... zavarba hozol. Tudod, hogy... - ajkába harapott.
- Mi az, hyung?
- Ami azt illeti... - kerek szemekkel bámultam rá és leesett. Szeretne... dominálni. Elmosolyodtam és megittam a maradék kávémat, majd megcsókoltam a meglepett hyungomat és elcsörtettem. Tökéletesen tudtam már, hogy mi is lesz a mai évfordulónkon.

***Onew POV***

Szerelem. Annyira tökéletes és egyszerű szó, de akkora súlya van... bevallom, egy ideje valóban voltak kilengéseim. De nem egy harmadik fél, vagy amiatt, mert kiábrándultam. Ó, nem. Ennek egyszerű oka volt. A szexuális pozíció. Én voltam a passzív. Mindig. Teljes mértékben odavagyok minden alkalomkor, viszont néha úgy éreztem, mást nem akart tőlem. Sokat gondolkodtam ezen, és mindig arra jutottam, hogy ha lenne alkalmam aktívnak lenni, felengednék MinHo mellett és nem lennék ilyen nyomorult. Próbáltam előhozni a témát, de elmosolyodott és elment. Még az étvágyamat is elvette ezzel a gesztussal, így haladtam én is a munkába. Estig nem bírtam leakadni erről. Vajon mit gondolhatott, mikor megértette a szándékomat? Magában kiröhögött... biztosan. Hiszen én vagyok az engedékeny, naiv, önbizalomhiányos Onew. Felsóhajtottam és próbáltam koncentrálni a dolgomra.

Mikor végeztem a munkával, bátorkodtam írni egy SMS-t MinHonak, hogy mára már nincs több dolgom, hazaindulok. Mire visszaírt, hogy oké. Megint elbizonytalanított.
Amint beléptem a bejárati ajtón, gyorsan szétnéztem mindenhol. MinHo pedig bent aludt a hálóban. Este fél hatkor. A függöny behúzva, teljesen sötét volt odabent.  Nem úgy nézett ki, mint akinek számít, hogy egy éve... Gyorsan és halkan magamhoz vettem a cuccaimat és letusoltam, csak ezután tértem vissza. De kis híján hátast dobtam.

Az az ember az ágyon feküdt bokszerban, gyertyák mindenhol, én pedig nem tudtam megszólni. Ismeri az ízlésemet. Egyszerű és még épp nem túl nyálas. Pont elég, hogy elmosolyodjak és közelebb slattyogjak.
- Hát így állunk. - vigyorogtam. - Ez volt a terved egész végig. - örültem a meglepetésnek, de mégis összeszorult a gyomrom.
- Nem egészen. A teljes terv ma körvonalazódott meg. - pont olyan közel mászott, hogy meg tudjon rántani, míg melléestem az ágyra. Ekkor ért a legnagyobb sokk. Maga alá fordított és a kezembe csúsztatott egy bontatlan óvszert, majd a fülembe suttogott.
- Azt akarom, hogy irányíts, Lee JinKi...
Nem hittem a fülemnek...
Azt hiszem, valóban ideje egy szinttel feljebb lépni.

***

 Igen, látjátok, ez MinHo és Onew párosítás, és fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel a kettővel.
Először is, mindkettejüknek szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni, és mivel a szülinapjuk között csak ez a pár nap különbség volt, gondoltam, rittyentek egy ilyen kis OS-t^^
Nehéz volt megírni, de sikerült, és remélem, elviselhető:)
Nagyon büszke vagyok mindkettejükre, és hiába öregszenek, ugyanolyan csodálatosak és bolondosak maradnak*3* <3

Mégegszer nagyon nagyon sok boldog szülinapot nekik! :')



2015. december 3., csütörtök

Rajongás... (TaeMin+Yeri >Red Velvet<)

Sziasztok!
Nos, igen, mint a címből látjátok, két idolt hoztam össze, ráadásul 
ez még csak nem is yaoi, teljesen hetero történet><
Ez lesz életemben az első ilyen, ezért el is gondolkoztam, hogy biztos megírjam-e, de
egy "írónak" mindenben ki kell próbálnia magát, nem igaz? :)
Nem tudom, hogy lesz-e még ilyen párosításom, de ha ez jól sikerül, elgondolkozom rajta:"D
Azért választottam ezt a párosítást, mert a Red Velvet kedvelt lánybandám, annak ellenére, hogy 
Yeri kicsit nehezen lopta be magát a szívembe, azonban mára már igazán szeretem a többiekkel együtt^^
Ne gondoljatok semmi rosszra, talán már a cím is sejtet egyet s mást, ez csak egy ártatlan kis OS ;)


***Yeri POV***

Amikor jelentkeztem az ügynökséghez, alig akartak egyáltalán beengedni az ajtón, mondván "annyira kis fiatal vagyok még". De ők nem tudták azt, amit én. Nem ismerték azt a tüzet, ami bennem égett minden egyes nap, mikor azon vívódtam, megéri-e ide bekerülni. Hiszen mi van, ha ez csak egy egyszerű fellángolás az idollét iránt? Még ha be is kerülnék, egészen biztosan évekbe telne a korom miatt, hogy rendes sztár váljék belőlem, addigra meg lehet, ki is ábrándulnék belőle...
De valamiért mégis hajtottam, és az a valami - vagy inkább valaki - nem volt más, mint Lee TaeMin, a SHINee maknaeja. Amikor megpillantottam őt énekelni és táncolni, tudtam, hogy én is ezt az utat választom.
Aztán minden jött magától. Bekerültem. És egy cseppet sem bántam.
Egészen a lányokkal való találkozás napjáig. Betettek egy csapatba Irene, Wendy, Seulgi és Joy művésznevű személyek közé, akik rettenetesen aranyosak voltak velem, megpróbáltak segíteni mindenben.
Mégis összeroskadva néztem, a Red Velvet debütálását az ügynökség falain belül, amint ők négyen mosolyogva táncolnak a színpadon, az angyali hangjukon énekelve. Haragudtam rájuk, én is ott akartam lenni, úgy éreztem, elárultak, nem próbálták eléggé rávenni az Elnököt, hogy én is velük mehessek. Ekkor találkoztam először a SHINee-val...

~~~

- Yah, Yeri-sshi. - fogta meg a vállam egyikük. - Ne sírj, kérlek. Te is hamarosan velük lehetsz, téged is ugyanúgy szeretni fognak és el is felejtik majd, hogy a csapat létezhetett nélküled. - ahogy felnéztem, megláttam, hogy a fiú KiBum sunbaenim volt, bátorítóan mosolyogva rám.
- De ez nem így van. - szipogtam. - Őket ezzel elkönyvelték négy taggal, semmi keresnivalóm ott. Több értelme lenne annak, ha megvárnék egy másik csapatot...
- Ez nem igaz. Szerintem ne add fel. Lehet, hogy a fanok először el fognak utasítani, az tény. De ha nem harcolsz, nem nyersz. Az idoloknak el kell ezt fogadniuk, ha nem akarják, hogy az ipar megrágja és kiköpje őket. Hwaiting, Yeri-sshi! - el sem hittem, hogy TaeMin beszélt hozzám! Annyira lesokkoltam, amiért a motivációm tárgya életet próbál önteni belém, hogy csak bámultam rá, mint borjú az új kapura.
- Nekünk mennünk kell, de ne feledd, soha ne add fel! - simította meg a hajam Onew, majd JongHyuntól és MinHotól is kaptam egy bátorító kézszorítást, ezek után eltűntek valahová.

~~~

Ezt akkor is igyekeztem észben tartani, amikor egy évvel később már én is megjelentem, a rajongók pedig meggyűlöltek, ujjal mutogattak rám és elhitték, hogy mindenkitől elveszem a csapatban a szerepét, hogy én azt hiszem magamról, hogy egy nagy valaki vagyok, csak mert mások sikerében fürdök. De egyáltalán nem volt igaz. Könyörögtem egy ideig a főnöknél, hogy inkább egy másik bandába tegyen, de ő hajthatatlan volt.
Őszinte mosollyal és kedvesen próbáltam enyhíteni a rajongók szívét, a bántó kommentek, gúnyos beszólások azonban csak nem akartak elfogyni, sőt, meggyarapodtak.
Egészen addig így ment ez, míg végre erőt nem vettem magamon és egy táncpróbán újra el nem olvastam pár hozzászólást. Egyen megakadt a szemem, majd válaszoltam rá, ezzel pedig hamarosan megtelt a YouTube és az internetes híroldalak.
Innentől fordult meg a kocka, hogy elkezdtek elfogadni és valamelyest szeretni is.

Újabb táncpróba vette kezdetét, JooHyun unnie már ideges volt, hiszen órák óta szenvedtünk már, szükségünk volt pihenésre.
- Oké, szerintem ennyi egy időre bőven elég! Nem is tudom, mit gondol a koreográfus, mik vagyunk mi... lovak? Na nem. - bosszankodott. Imádtuk ilyenkor, rettentően aranyos fejet tudott vágni. Hirtelen nyílt az ajtó és kik jöttek be? A mi kis mentoraink, a SHINee tagjai.
- JuHyeon noona, már megint kicsit felkaptad a vizet? - nevetett MinHo sunbaenim, mikor meglátta Irene pirosló arcát.
- Eltaláltad! Hogy lehet ennyire rabszolgahajcsár ez az edző? Nem értem... szadista állat! - dobbantott.
- Tessék, Unnie bevadult. - kuncogta SeungHwan unnie is.
- Ugyan, csak nem olyan vészes. - nevetett JinKi sunbaenim
- Dehogynem. - legyintett SooYoung unnie.
- Mondjuk azt be kell vallani, elbohóckodjuk sokszor. - kacsintott SeulGi unnie a lányokra. Én csak leültem a földre, átöleltem mindkét térdemet és rájuk hajtottam a fejem. Ezt Irene unnie észre is vette, mert megkérdezte.
- YeRim, rosszul érzed magad?
- Fáj a fejem. - hazudtam.
- Talán beteg leszel. Sokszor fordul elő a túlhajszolás miatt. - vetette fel aggódva JongHyun.
- El kellene menned a mosdóba bevizezni egy kicsit az arcod. - ajánlotta TaeMin. - Elkísérlek, ha gondolod.
- Hogy? Izé... köszönöm szépen, sunbaenim! - álltam fel meghajolva. a maknae kedvesen mosolygott és kivezetett a teremből.
Csendben haladtunk a folyosón, míg hirtelen meg nem állított.
- Várj egy kicsit, Yeri-sshi. - azzal az automatához szaladt és egy üveg vízzel tért vissza. - Ezt idd meg, jót tesz majd. Az is lehet, hogy nem ittál eleget.
- Nagyon köszönöm. - újra meghajoltam.
- Szeretnék kérni tőled valamit.
- Igen? - kaptam fel a fejemet.
- Azt szeretném, ha mi nagyon jó barátok lennénk. Nem kell hajolgatnod, formálisan beszélned, semmi ilyesmit. Hívj csak TaeMinnek vagy Oppának, ha az jobban tetszik.
- Miért kéred ezt Sun...TaeMin?
- Mert én még fiatalabb is voltam a debütálásomkor, és én sem nagyon voltam oda az akkori helyzetemért, bár engem leginkább az idegesített, hogy újszülöttnek néztek... - kuncogott. - Legyünk nagyon szoros kapcsolatban, abban segítek, amiben csak tudok, oké? Mintha a bátyád lennék. - nyújtotta a kezét kedvesen, amibe azonnal bele is csaptam.
- Rendben. - bólogattam. Tudom, ez nem az, amit én szeretnék. És nem is lesz. De azzal is tisztában vagyok, hogy TaeMin ezt komolyan gondolta, és lesz kire támaszkodnom.
A rajongásom pedig csodálattá és igazi tiszteletté nőtte ki magát. Na nem mintha eddig nem tiszteltem volna TaeMint, de most már korántsem a kislányos imádatommal nézek rá, hanem mint egy mentorra, egy legjobb barátra.

 

2015. november 28., szombat

HÁROMEZER! :')

Hát megint itt volnék egy ilyen "még-egy-ezres"
oldalmegjelenítős bejegyzéssel.
Már harmadjára van szerencsém egy ilyet kiírni, és rendkívül megtisztelve érzem 
magam, ahogy egyre csak nő és nő a látogatottság, ^^
Ilyenkor tudom, hogy nem kell abbahagynom az írást, mert igenis képes vagyok
arra, hogy fejlődjek, hogy minél igényesebb munkát adjak ki a kezeim közül, ami
nagy álmommá nőtte ki magát. :)
Hálás vagyok mindenkinek, akik elolvassák, akik kommentelnek,vagy valamilyen más
formában jelzik tetszésüket illetve nemtetszésüket.
Tényleg köszönöm, hogy eljuthattam a bűvös háromezerig, ami az olvasók nélkül nem
sikerült volna, még ha csak véletlenül tévedtek is ide. :D
Igyekezni fogok az írással, nem szándékozom abbahagyni, fejlődni szeretnék. :)


Hwaiting~! <3

SHINee members hold surprise party to celebrate Jonghyun's solo debut ...
Istenem, ezek a fejek! ^^ Hogy örülnek már :D Imádnivalóak^^

2015. november 22., vasárnap

I don't like you (MinHo) 3/3

***Gigi POV***

Ez a barom komolyan képes volt lesmárolni? Hát az agyam eldobom. Bár nem mintha nem csinálta volna jól... Sőt, lassan azt vettem észre, hogy visszacsókolok. A nyelve lágyan térképezte fel a számat, az én nyelvem pedig elég rendesen behódolt neki... Azonban muszáj volt ezt abbahagyni, így ellöktem magamtól.
Zihálva töröltem meg a számat, majd ránéztem. Az arca elégedettséggel volt tele.
Nem tehettem róla, irdatlan nagy pofonnal jutalmaztam. Akkorát csattant a kezem, hogy szerintem ilyet a tanya összes lova nem pipált. Meg is lepődött rendesen.
- Mi a francot képzelsz te magadról, heh?!
- Nem úgy tűnt, hogy ellenedre volt. - vont vállat. - Meg amúgy sem akartad befogni, ez volt az egyetlen megoldás.
- Hogy az Isten csapja rád a temetőajtót... - morogtam bekönnyezve. Borzalmasan rossz érzés volt, de mi? Az, hogy megcsókolt?Vagy inkább az, hogy nem a szeretet miatt csinálta? Ezt verd ki a fejedből, Gigi!
- Egyszer megtörténik az is. Mindenki meghal. De ha megbocsájtasz, nem akarok még, főleg nem a jelenlétedben, mert úgy rossz élmény lenne. - azzal kikerült és tovább foglalkozott Haengbokkal. Mintha én ott sem lettem volna.
- Ez csúnya volt... - motyogtam magam elé, letörölve egy alattomos könnycseppet. Szó nélkül elsétáltam valamerre, még a lépéseim sem hagytak neszt maguk után. Egy, a farm melletti kis erdős területre indultam. Egyik nap fedeztem fel még ott egy kisebb patakot meg egy fát, aminek az árnyékában jól lehet gondolkozni. Negyedóra sétálás után meg is találtam és helyet foglaltam.  - Rohadj meg, MinHo. Elloptad az első csókom... - suttogtam, végigsimítva a számon. Tényleg igaz, amiket mondott? Valóban ilyenek a magamfajták? Én is beképzelt liba vagyok, aki nem lát tovább a pénznél?
Ha belegondolok, nem mondott hülyeséget. És a szüleimnek is igaza volt. Bulikat rendeztem, én is mentem másokhoz, ha hívtak, tíz percig volt barátom azért, hogy megírja a matek házim, aztán lerendeztem annyival, hogy bocs. Vásárlásokat vásárlások követték, vagy ami akkor még jobbnak tűnt: egész bevásárló körutak. Lefizettem embereket, hogy tegyenek meg valamit nekem, parancsolgattam a cselédeknek otthon, vagy éppen még betegen is bementem a suliba egy napra, csak mert új cuccom volt. Annyira hülye vagyok...

***MinHo POV***

- Nem mondom, kemény szavakkal illettem, de egyszerűen elegem volt belőle. Valahányszor normális voltam, kiprovokálta, hogy eldurvuljon. Megőrülök tőle. Minden nő ilyen hisztis, vagy csak ez az egy? Mindenesetre, élveztem azt a csókot.  - magyaráztam a kedvenc lovamnak.
- Mit élveztél? - jelent meg hirtelen a bátyám mellettem.
- Hyung! Hagyjál már lógva. - csattantam fel. - Egyébként is megmondtam, hogy ne settenkedj, pláne nem akkor, mikor...
- "... lovak közelében vagyok, mert nagyon bizalmatlan állatok". Tudom, kiskorunk óta ismételgeted.
- Akkor hogy nem jegyezted még meg? - vágtam oda.
- Csigavér, öcsi. Merre van Gigi? - nézett körbe.
- Mit tudom én.
- Fogadjunk, összevesztetek. - tette karba a kezeit.
- Na álljon meg a menet. Ő a beképzelt, nem én. - nem szólt semmit. Egyszerűen megrázta a fejét és ott hagyott. - Most mi van? - pislogtam.

~~~

A tűzokádó sárkány nem sokkal vacsora előtt ért haza. Anya kérdezgette, hogy hogyan telt a napja, amire csak annyit felelt, hogy jól. A kajában csak turkált, ráadásul teljesen elkalandoztak a gondolatai. Most vagy ennyire megbántottam, vagy kvantumfizikai egyenleteket old meg fejben. Inkább az első.
- Köszönöm a vacsorát, ahjumma. Jóéjt.
- De hát alig ettél! - kiáltott utána MinSeok, de mintha a falnak mondaná, hogy mossa le a vakolatot. - Mi ütött belé? - bátyám lassan rám sandított. Igen, persze, hogy nekem címezte a kérdést.
- Honnan tudjam? - morogtam.
- Megint veszekedtetek? - kérdezett rá apám is. - Megmondtam, hogy próbáljatok normálisan viselkedni egymással. Gigi még egy hónapig a mi vendégünk, és ha megfojtjátok egymást, az még csak hagyján, hogy én mit kapok az édesapjától, de te se teszed ki az ablakba, amit adok. - mindezt olyan higgadtan mondta, mintha az időjárásról beszélnénk. Ijesztő...
- Nekem is elment az étvágyam. Holnap reggel találkozunk. - azzal kitoltam a székemet magam alól és felmentem a saját vackomba. Már az egész családom Süsüt védi. Eszem megáll.
Ilyen gondolatok között aludtam el.

***Gigi POV***

Nagyon untam magam, ugyanis nem sikerült elaludni, ahogy eredetileg elterveztem. Csak forgolódtam, mégsem sikerült, bezzeg MinHo... ide hallottam, hogy horkolt.
Aztán gondoltam egy jót. Ha már a közelében esélyem sincs a lovakkal normálisan kommunikálni, akkor megteszem egyedül. Kimásztam az ágyból, magamra vettem egy hosszú ujjú pólót, egy csőfarmert, a tarkómnál copfba kötöttem a hajam és lesettenkedtem a lépcsőn. A lehető leghalkabban húztam fel a sportcipőmet, de a bejárati ajtó kinyitása előtt azonban eszembe jutott, hogy az nyikorog. Mást kellett kitalálni, különben felverem az egész házat. A hátsó ajtó viszont megfelelt, így azt próbáltam meg kinyitni. Amint ezt sikerült és kint voltam, a lehető leggyorsabban, ahogy csak tudtam, rohantam az istállóhoz.
Most vagy soha. Ha tényleg annyira nem bíznak bennem a lovak, ahogy azt MinHo állítja, akkor nekem lőttek. Viszont ha lesz akár egy is, aki hajlandó velem tenni egy próbát, nyert ügyem van.
- Oké, Gigi, tudsz te, csak óvatosan... - motyogtam magamnak. Beléptem. A szívem a torkomban dobogott, mikor végignéztem az állatokon. Ahogyan a sötétben láttam, Haengbok rögtön az elsőben volt, érkezésemre kidugta a fejét és folyamatosan nézett. Úgy döntöttem, őt békén hagyom. A mellette lévő ló Csillagfény volt, majd Jázmin, Herceg és Bolyhos.
Hirtelen minden eddig összeszedett bátorságom elszállt. Mégis melyikhez kéne mennem?


" - Hogy lehet neked lovad? Vagy egyáltalán hogy képes téged elviselni?
- Ötéves korom óta megvan, és jobban ismer, mint te.
- Ja... vagy csak rajta kívül már nem volt másik ló, ezért szerencsétlen hozzád került.
- Te hülye vagy. Haengbok nem valami elcseszett hörcsög, hogy más híján őt hoztam haza! Több lovat is megnéztünk, de a végén ő volt az, aki jött.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, hogy a lovasok nem uralkodók. A lovak pedig nem kutyák, hogy alárendeljék magukat a lovas akaratának. Ló és lovasa társak. Az nem elég, ha te választod őt. Neki is választania kell téged..."

Villámcsapásként ért ez az emlék. Itt is én voltam először bunkó MinHoval, ráadásul azt támadtam, ami neki a legérzékenyebb: a lovát. És most, hogy ez eszembe jutott, rájöttem valamire: hogy nem csak rajtam múlik most minden, hanem a lovon is.
Azonban hiába mentem oda bármelyikükhöz, nem sikerült. Mégis hogy értette az a tuskó, hogy a ló választ lovast?
- Ez sokkal nehezebb és idegesítőbb, mint hittem. - nyöszörögtem. - Mégis miért nem jön össze?
- Megszoktad, hogy minden sikerül?
- Olyasmi... - hajtottam le a fejem, de rögtön fel is kaptam. - Min... MinSeok?
- Nyugi, az öcsém sose kel fel semmire. Én viszont néha kijövök.
- Olyan hülyén érzem magam...
- Miért? Mert szeretnél elérni valamit? Ez nem hülyeség. Csak türelem kell hozzá, és nem mintha meg akarnálak bántani, de a te esetedben ez duplán olyan nehéz.
- Tudom. - fintorogtam.
- Nem választasz elég figyelmesen. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot,beszélgess el velük olyan dolgokról, amik bizalmasabbak, mint bármi, amit eddig valakire rá mertél bízni.
- És utána? - kíváncsiskodtam.
- Azt én nem tudom. Sosem értettem a lovakhoz. Ezt is MinHo mondta. - röhögött. - Na jóéjt! - azzal fogta magát és nemes egyszerűséggel elindult vissza.
- Nagyszerű. Hát mégis mit mondhatnék... - ültem le a földre törökülésben, hátamat az egyik box ajtajának támasztva. - Tudjátok, MinHotól kaptam az első csókom. És... jó érzés volt. Nagyon is. Annyira hihetetlen ez az egész... az elmúlt egy hónapban közelebb kerültem hozzá. Jó vele lenni, hiába szívja a véremet. Erre akkor jöttem rá, mikor a fa alatt gondolkoztam. Igaza van mindenben. Beképzelt liba vagyok. Annyira... annyira... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert elsírtam magam. Felálltam, hogy letöröljem a könnyeimet és mozogjak egy kicsit egy helyben, mert ha tovább ültem volna, még jobban rám jön, magamat ismerve. Egy lökést éreztem meg a vállamon, és mikor megfordultam, Csillagfénnyel találtam magam szemben. Hatalmas szemeiben el lehetett veszni, pont, mint MinHoéban. Olyan volt, mintha a ló megértette volna, amit mondok. - Szabad? - emeltem fel a bal kezem és óvatosan a feje felé közelítettem. Meglepetésemre, engedte, és még bele is dörzsölte a kezembe az orrát. Elnevettem magam és felbátorodva átöleltem a fejét.
Megnyugtatott Csillagfény jelenléte, és ekkor jöttem rá, hogy miről beszélt a tuskó.  - Köszönöm, Csillagfény. Köszönöm...
Aztán hirtelen újra hozzám ért valaki, de ez nem ló volt...
Megfordulva a szemeim kikerekedtek.
- Min... - ahogy kiejtettem nevének első szótagját, az ajkaimra tapadt. De most eszemben sem volt őt ellökni. Átfogtam a nyakát mindkét kezemmel és olyan közel húztam magamhoz, ahogy csak tudtam.





***MinHo POV***

- Yah, ébredj! - lökdösött valaki.
- Mi a faszt akarsz tőlem az éjszaka közepén, te elvetemült állat?! - emeltem fel a hangom. Nem szerettem, ha keltegetnek...
- Vegyél vissza. Gigi kint van az istállóban a lovakkal.
- Mi? - döbbentem le. -  Hyung, hajnali kettő van. Álmodtad. Az a nőszemély soha nem menne a közelükbe.
- Jaj, ne tettesd már magad. Láttam, ahogy smároltatok, és azóta le se veszed a szemed róla. Menjél kifelé!
- Jól van már, megyek. - kezdtem öltözködni. Ha az az idióta kint van a lovaimmal és bármi történik...
Gepárdokat megszégyenítően csörtettem az istállóba, de egy mondat. Az az egy megállított.
-  Tudjátok, MinHotól kaptam az első csókom. És... jó érzés volt. Nagyon is. Annyira hihetetlen ez az egész... az elmúlt egy hónapban közelebb kerültem hozzá. Jó vele lenni, hiába szívja a véremet. Erre akkor jöttem rá, mikor a fa alatt gondolkoztam. Igaza van mindenben. Beképzelt liba vagyok. Annyira... annyira... -
El se hittem, amit látok. Sírni kezdett, de Csillagfény magától vigasztalta. Megbízott benne.
Fura érzésem támadt. Óvatosan közelebb mentem és megfogtam a vállát. Összerezzent, de nem akartam pazarolni a szavakat. Magamhoz húztam és megcsókoltam. Ha Csillagfény megbízik benne, nekem sincs már okom semmit feltételezni róla. Öleltem, egyre szorosabban, amíg nem voltam biztos benne, hogy nem megy sehová...

***EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB***

- Vigyázz magadra, Gigi-yah és gyere, amint tudsz! - pityergett anya. Apa és MinSeok is elbúcsúztak tőle, majd jöttem én.
- Mikor láthatlak újra? - fürkésztem a tekintetét.
- Nem tudom. De amint lehet.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz összejönni valami kigyúrt, macsó, gazdag gyerekkel. - húztam magamhoz.
- Az kéne még. Elég volt a JongIn-félékből egy életre.
- A szüleiden is múlik a kapcsolatunk, ugye tudod? - döntöttem a homlokom az övének.
- Ki mondta, hogy nem szöknék el veled. Ott van Haengbok és Csillagfény. - nézett huncutul a szemembe. Hiába, a személyiségének egy része nem változott semmit. Még mindig képes lenne a legnagyobb őrültségekre is.
- Jól van, idióta nőszemély. - vigyorogtam. Nem szólt semmit, de a csókjától hála Istennek, nem fosztott meg a beszólásomért.
- Találkozunk még.
- Tudom. Hamarabb is, mint azt mindketten hinnénk.
- Biztos?
-  Egészen biztos. - bólintottam, azzal nagy nehezen elengedtem a kezét, mert már felszólították az utasokat a beszállásra.

Felsóhajtva bámultam az eget. Tudom, hogy találkozunk még. Ő viszont még nem is sejt semmit. Gonoszul vigyorogva folytattam a gondolataimat.



***

Dongsaeng, az általad kért fanfic mini befejeződött^^
Remélem, elnyerte a tetszésedet, igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni ebből. :)
Viszont úgy tűnhet, hogy mégsem befejezett, ez pedig azért van, mert érkezik egy extra belőle, ami már 
egy kicsit más lesz, ezért sem soroltam be negyedik résznek.
Szóval a meglepetésre készüljön fel minden egyes olvasó! :D
Hwaiting! ^^

2015. november 17., kedd

i don't like you (MinHo) 2/3

***Gigi POV***

Ahogy reggel csapzott hajjal vágtam földhöz a telefonomat, hogy végre abbahagyja a szirénázást, majd belenéztem a tükörbe, nem sok kellett, hogy elsírjam magam.
Nem arról volt itt szó, hogy kényelmetlenül aludtam volna, ó, nem. Sőt, kifejezetten el tudtam mondani, hogy talán még az otthoni ágy sem ilyen kényelmes. A probléma a "mikornál" kezdődött. Szóval reggel - mit reggel, inkább hajnalban - azt hittem, sosem sikerül ilyen kómásan felkaparni magam, de végül összejött.
Hatalmas ásításoktól kísérve kicsoszogtam az étkezőbe.
- Jó reggelt, Gigi-yah. Ugye szereted a tojást? - mosolygott Choi asszony, ami engem felderített egy kicsit.
- Ritkán eszek, de szeretem. - bólintottam.
- Tükörtojás, vagy rántotta? Esetleg omlett? Lágy tojás?
- Bármelyik jó, asszonyom. Nem kell feleslegesen fáradnia értem. - szabadkoztam, leülve arra a székre, amit udvariasan húzott ki nekem - mint utólag megtudtam - az idősebbik testvér, MinSeok. Hálásan pislogtam rá, eltátogva egy "köszönöm"-öt.
- Yah, tegezz csak nyugodtan, nem kell itt hivatalosan beszélni. Csak egyszerűen MinAh. - kacsintott. Most volt egy kis időm jobban végignézni a bent lévőkön. MinAh asszony apró termetű volt, hosszú, fekete haja egy laza kontyba fogva. Emellett rendkívül barátságos teremtés, ami meg is látszott rajta. MinSeok magasabb és erősebb testalkatú, rövid, fekete hajjal, picit elálló fülekkel és keskeny szemekkel. Egyáltalán nem volt rossz megjelenésű, kifejezetten sármosnak mondanám. Majd hirtelen nyílt az ajtó és Choi YunKyeum lépett be rajta. Mint minden Dél-koreai családfőt, őt is tiszteletet parancsoló külsővel áldotta meg a sors, és rengeteg hasonlóságot lehetett felfedezni közte, és a nagyobbik fia között. Már csak egy ember hiányzott. A tegnapi srác, akinek a nevét egyáltalán nem tudtam.
- Ülj le, yeobo. Reggelizz velünk, a dolgodat ráérsz fél óra múlva is elvégezni. - nyomta le a felesége szelíden a székre, majd elé pakolta az első adag ételt, végül mi is megkaptuk az ínycsiklandozó reggelit, ezután pedig hozzáfogtunk enni.
- Na és hogy van a kedves JinHyuk? - intézte felém a kérdést, mire összerezzentem.
- Hát...jól, bár eléggé viharos kapcsolatban váltam el tőle tegnap hajnalban. - motyogtam.
- Szóval egy kis apa-lánya vita? - kuncogott MinSeok.
- Milyen "kis"? - nevettem én is. - Inkább tornádónak mondanám.
- Minden szülő veszekszik néha a gyermekével, nekünk is meggyűlik a bajunk olykor. - paskolta meg MinAh asszony a fia fejét. - Erről jut eszembe, merre kószál MinHo?
- Már kint van a lovaknál. Akkor fejezte be az evést egyedül, mikor mi egyáltalán kitaláltunk a konyhába. Pedig általában tovább alszik, mint mi. - ecsetelte a rangidős. Szóval MinHonak hívják azt a pasast.
- Megkérdezhetem, hogy nekem mi lesz a feladatom? - érdeklődtem.
- Ó, neked pont a lovakkal lesz dolgod. MinHo akármennyire is bizonygatja, nem tudja egyedül gondozni őket. Szeptembertől már kell valaki, aki segít. Reggeli után nyugodtan kimehetsz megnézni. - MinAh asszony újra biztatóan rám mosolygott. Valamiért ezen információk után lassabban kezdtem enni, de aztán rájöttem, hogy egyszer minden bűnözőt elkapnak, így én is befejeztem az evést, megköszöntem, majd elkóvályogtam az istállókhoz. Bent már hangokat hallottam, óvatosan bepillantottam hát.
Odabent egy magas fiú állt, talán még a bátyjánál is magasabb lehetett egy-két centivel, fekete haja valamivel hosszabbra nőtt, és ahogy elnéztem, hatalmas, külföldiekre hasonlító szemei teljesen leblokkolták az embert. Különleges dolog lengte körül, mintha egy mangából lépett volna ki.
- Jól aludtál, Haengbok? - boldogságnak nevezte el a lovat?
Kezdtem fázni a hajnali hűvösben, ezért befejeztem a leskelődést és végre megszólítottam.
- Izé... te vagy MinHo?

***MinHo POV***

Korán keltem. Túlontúl korán. De nem tudtam már visszaaludni, így összeszedtem valami ruhát és kilépkedtem ennivalót keresni.Csináltam is négy pirítóst, amit megkentem egy kis dzsemmel. Nem volt az a királyi reggeli, mint amit anya készít, de nem akartam kivárni, míg mindenki felébred.
Pontban akkor tettem a mosogatóba a tányéromat, mikor megszólalt az első ébresztő: a szüleimé. Ezután pár másodperccel a bátyámé, és ettől fogva már egyre zajosabb volt a ház. Hirtelen megszólalt egy másik... valami, ami talán valamelyik, mostanában nagyon felkapott zenekartól származott. Ezt is onnan tudtam, hogy a lányok még egy vidéki suliban is odavannak az ilyesmikért, hála a jó égnek, hogy már két éve leérettségiztem.
Ez tuti ahhoz a lányhoz tartozott, aki tegnap érkezett. Viszont az ő vendégszobája felől ezen kívül egy árva hangot sem hallottam. Biztos visszaaludt. Na nem mintha én nem csinálnám ezt, de az ő esetében kiváltképp idegesítő volt.
Nem foglalkozva hát ezzel a dologgal tovább, kiléptem a friss levegőre. Azonnal a lovaimhoz vettem az irányt. Öt ló volt, ami eléggé soknak számított, mivel én voltam az egyetlen, aki néha ráért gondozni őket, és még én sem mindig. Fájt, hogy anyáék fel akarnak venni valakit, aki mindig foglalkozik velük, de bele kellett törődnöm, hogy nincs más megoldás. Rögtön Haengbokhoz léptem, megfogtam az eszközöket és szépen takarítani kezdtem a helyét. Ezek után lecsutakoltam, mert imádta, ha ezt reggel rögtön megtettem, ki tudja, miért. Mielőtt azonban a rendes reggelijét adtam volna oda, gondoltam egyet és lovaknak szánt jutalmaknak fenntartott helyről előkapartam pár szem kockacukrot.
- Jól aludtál, Haengbok? - adtam a szájába az édességet. Éreztem, mennyire hálás a gondoskodásért, nem hiába, vele nőttem fel.
- Izé... te vagy MinHo? - hirtelen szólítottak meg, kicsit össze is rezzentem.
- Mert lakik itt valaki más is a családunkon kívül? A többieket nyilván ismered, már csak én maradtam...
- Yah, most miért vagy ilyen nagyon bunkó? - emelte meg a hangját, mire Haengbok nyugtalanul beleszusszant a tenyerembe.
- Ne emeld fel a hangod, légyszíves, megijeszted a lovakat. - fordultam felé lángoló szemekkel.
- Hogy lehet, hogy rajtad kívül mindenki normális?
- Ne aggódj, ők is csak udvariasságból. Mert az apád az enyémnek a barátja. - vontam vállat. - Én viszont tudom, milyenek a magadfajták. Kényesek, arrogánsak, hisztisek... soroljam még?
- Mondja ezt egy olyan ember, aki az első benyomás alapján ítél. Azt hittem, a kinézeted alapján több eszed van, de Jézus is tévedhet... - halkult el.
- Minek jöttél? - kérdeztem.
- Mivel ide küldtek...
- Nem. Azt kérdeztem, minek jöttél el a kis palotádból?
- Süket vagy? Én meg válaszoltam. Ide küldtek. - nézett dacosan a szemembe. Nocsak, nem is lenne csúnya. Ha kicsit kevésbé lenne kényes csitri, megkockáztatom, hogy kedvelném.
- És mégis mi a frászt szándézozol ITT csinálni? - tártam szét a karjaimat, direkt megnyomva az "itt" szót.
- Nem tudom. Abban bíztam, hogy talán normális ember leszel és segítesz, de mint mondtam, Jézus is tévedhet.
- Most, hogy kellőképpen "megismertél", hozd azt ide. - böktem a fejemmel a vödör és a kefe felé.
- De hisz' ott van előtted. - értetlenkedett.
- És? Segíteni küldtek ide, akkor tedd hasznossá magad.
- Rohadj meg... - motyogta, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Ennek ellenére megfogta az említett tárgyakat és levágta a lábam elé a földre. - Megfelel?
- Hát szebben is lerakhattad volna, de kezdetnek jó.
- Te meg szebben is kérhetted volna, de eltekintek a modortalanságod felett. - villantott rám egy sunyi vigyort. Okos... - Akkor?
- Mit akkor?
- Hát mi az Istent csináljak?! - toppantott.
- Hát én nem tudom, találd ki.
- Direkt szívatsz, nem igaz?
- Nem. De most, hogy belegondolok, nem rossz nézni az idegbajod.
- Fulladj bele a... aish! - magamban jót röhögtem ezen az egészen. Viszont még mindig bosszantóan idegesített legbelül a tudat, hogy egy elkényeztetett csitrit sóztak a nyakamba...

~~~Három héttel később~~~
 
- És most csatold be, de könyörgöm, a lovat ne öld meg. - magyaráztam.
- Nem a lovat fogom... - morogta, majd szépen beállította a nyereg csatját.
- Még kicsit laza, de sokkal jobb, mint a múlt héten. - bólogattam.
- Nem bírod ki, igaz?
- Mit? - lepődtem meg.
- Hogy ne köss belém. Semmi nem jó, amit csinálok, jól mondom? Eddig nem volt jó, ahogy megetettem Bolyhost, és az sem tetszett, ahogy megpróbáltam beszélgetni Csillagfénnyel. Ja, meg sem említettem még Jázmint és Herceget.- hát igen. Bolyhos egy póniló volt, aki azért kapta a nevet, mert jobban hasonlított birkára, mint lóra. Részletkérdés. Csillagfény pedig egy gyönyörű lipicai volt, és egyszerűen az ember képtelen volt levenni a szemét róla. Herceg és Jázmin együtt kerültek hozzánk, nagyjából egyidősek, mindkettő csodálatos félvér, imádattal gondoztam őket.
Haengbok közelébe nem engedtem a lányt. Amíg az egyik ló nem bízik meg benne, én sem fogok. Sőt, talán még azután sem. - Valld be, hogy legszívesebben hazavágnál a francba.
- Nem tagadom. De nem tehetünk ellene semmit, itt kell lenned, ennyi, kész.
- Egy szemétláda vagy, remélem, tisztában vagy vele.
- Mindenki a saját háza táján söprögessen! Ha lesz kedvem, majd normálisabb leszek, de mi lenne, ha mindketten rendesen túlélnénk a hátralévő két hónapot és mindenki menne a dolgára? - vesztettem el a türelmemet.
- Kettőnk közül te vagy az, aki... - egyre jobban éreztem a lovak nyugtalanságát, de ezt a nőszemélyt képtelenség lenne most leállítani, pláne, hogy ennyire belelovalta magát a veszekedés témába. Egyszerűen odaléptem hozzá, egyik kezemmel átfontam a derekát, másikkal a pofonra emelt kezét állítottam meg, majd ledugtam a nyelvem a torkán.
Most mondja valaki azt, hogy ez a módszer nem hatásos.
Viszont azt se árt kihagyni eme lefegyverző módszer jellemzéséből, hogy az illető, aki csinálja, irdatlan nagy fülest tud kapni érte...




2015. november 13., péntek

Vasárnapok (Onew, +18)

 Először is leszögezem, hogy a +18 nem azért van itt feltüntetve, mert ez egy fúúú de durva szextörténet, hanem mert érzelmi fontossága van, de mégis biztonságosabbnak láttam kirakni egy jelzést, hogy mindenki tudja, mi várható><
Jó olvasást!:)


 ***SoMin POV***

Az érintései, az illata, a lágy hangja, a szemei... egyszóval; mindene elvarázsolt.
A barátainkon keresztül ismertük meg egymást. Én JongHyunnal és KiBummal mentem egy közeli klubba szórakozni, de JinKi, TaeMin és MinHo szintén arra tévedtek.
Vicces volt ma már belegondolni, hogy mindkettőnknek pár kellett.

- Jó reggelt. - puszilt arcon, majd átölelt és próbált keltegetni.
- Csak még egy kicsit... - motyogtam. Felnevetett.
- Tudod, hogy nem lehet. Neked ma szabadnapod van, de nekem dolgoznom kell.
- Nem tud helyetted bemenni valaki? Mondjuk MinHo?
- Ez nem így működik. - kuncogott. - De amíg hazaérek, hívj át valakit. TaeMin most épp otthon van, a többiekről nem tudom, de nagy a valószínűsége, hogy szabadok, hiszen vasárnap van.
- Hát ez az. Vasárnap. Senki nem dolgozik, rajtad kívül. De mindig ez van... elmész dolgozni, aztán hazaérsz későn és már semmihez nincs kedved. Megszoktam, hogy még az egyetlen napon sem vagy itt, mikor együtt lehetnénk egy kicsit. - morogtam.
- Édesem, tudod, hogy milyen fontos nekem a családi vállalkozás. - próbált békíteni.
- Tudom. - bólintottam. - Még nálam is fontosabb. - nem szólt semmit, csak sóhajtva felkelt és öltözködni kezdett, majd a takaróba bújva hagytam, hogy elmenjen. Annyira szerettem őt...
Viszont már kezdett furcsa lenni ez az egész. Több, mint másfél éve jártunk, de ő még mindig ideges volt a közelemben, folyton azt ismételgette, hogy biztos elég jó-e nekem, hiába bizonygattam, hogy nekem csakis ő kell. Egyre kevesebb lett az önbizalma.
Kelletlenül beágyaztam és kimentem reggelit készíteni. A mai napom is elcseszetten indult.
Az amúgy finom étel keserűnek tűnt JinKi nélkül.

Úgy délelőtt tizenegy körül már csak a tévé kapcsolgatásához volt kedvem, amit a csengő szakított meg.
- Noona! - jelent meg TaeMin sugárzó arca az ajtóban, mikor kinyitottam.
- TaeMin, idősebb vagy nálam. - nevettem.
- Csak öt hónappal születtem hamarabb, és te olyan vagy, mintha a nővérem lennél. - jelentette ki és nem is zavartatva tovább magát, folytatta a mondandóját. - Remélem, nem zavar, hogy hívtam a többieket. És JongHyung amúgy sem tud otthon ülni, ha rólad van szó. - vakargatta a tarkóját. Abban a pillanatban három másik személyt pillantottam meg.
- Rosszkor jöttünk, Egérke? - furakodott be JongHyun és megborzolta a hajamat. Annak idején, ha ő nem lett volna, már nem élnék. Igazi bátyus szerepet töltött be az életemben.
- Oppa, tudod, hogy ezt utálom. Huszonkét éves múltam. És mikor szoksz már le erről a becenévről? Ennyi erővel én is nevezhetnélek Bodrinak, vagy tudom is én. - egyengettem tincseimet oda, ahol voltak.
- Ugyan, SooMin, neki te mindig ugyanaz a kislány maradsz, akivel felnőtt. - rontott be KiBum is, mindkét kezében - ahogy láttam - egy rakás kaját tartott.
Sejtésem beigazolódott, mert egy nagy ölelés után az önjelölt anyukám elindult a konyhába.
- Sokat főztem, kipakolok. Remélem, rendes kaján éltek ti ketten! - kiabált ki a helyiségből, de már nem tudtam válaszolni, mert MinHo szorított magához.
- JinKi beszélt TaeMinnel, hogy egyedül vagy, úgyhogy megérkezett a felmentősereg. - magyarázta. Bevonultunk a nappaliba, ott folytatva a beszélgetést. - Mi újság?
- Semmi. - vontam vállat.
- Ajjaj. Ez nem jelent jót. Ki bántott? Megverjem? - aggodalmaskodott Jjong, de csak megráztam a fejem és hozzábújtam. - Akkor?
- Mi van, ha JinKi és én nem egymásnak lettünk kitalálva? - tört ki belőlem.
- Mégis mi történt? - értetlenkedett TaeMin szemöldökráncolva. - Veszekedtek?.
- Egyszerűen csak úgy érzem, minden más fontosabb neki nálam. Mi ketten teljesen más világban élünk. Ő egyre többet hajszolja a munkát, én pedig egyre távolabb kerülök tőle.
- Az nem létezik. Ez is biztosan csak egy egyszerű hullámvölgy. - jelentette ki Key.
- Ez már szakadék, nem völgy. - morogtam az orrom alatt.
- Beszélj vele. Ezt csak úgy oldhatjátok meg, ha őszintén leültök. Sajnálom, Egérke, de csak ennyit tudok tanácsolni. - szorította meg a vállam elsőszámú bátyám.
Ezután nem beszéltünk többet a témáról, a többiek igyekeztek elterelni a figyelmem.
Este kilenc körül azonban mindannyian elhallgattunk, mikor egy ajtó csapódásának zaja érkezett az előszobából, majd a hanghoz tartozó ember is megjelent előttünk.
- Sziasztok. - mosolygott fáradtan. Hát persze, megint...
- Okosan, Minnie Egér. - puszilt meg JongHyun és a fiúkkal együtt libasorban, csendesen eltávoztak.
Hát kösz...
- Eszel valamit? Süsü elég sok kaját csinált, hogy ne haljanak éhen a gyermekei. - Keyre gondolva mosolyodtam el erőltetetten, de választ természetesen nem vártam. Rögtön a konyhába siettem, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Pár másodperccel később már az egyik széken ült, kussban.
- Ki az a Süsü? - szólalt meg végre.
- Hosszú lenne elmagyarázni. Csak szívattuk egymást a becenevekkel.
- Ráérek. - kötötte az ebet a karóhoz.
- Mint mindig. - gúnyolódva tettem le elé a megmelegített vacsorát.
- Te nem eszel?
- Nem. Dolgom van. - azzal faképnél hagytam.
Magamhoz vettem a fürdésre használatos dolgaimat és bevágtattam a fürdőbe.
Ott kellően meleg vizet állítottam be és nekifogtam a tusolásnak. A hajmosással kezdtem. Jólesően masszíroztam a hajamba a sampont. Pár percig éreztem a kellemes nyugalmat, de ez nem tartott valami sokáig, ugyanis két kéz siklott a vállamra, majd egy száj kereste az enyémet.
- Te meg mit...
- Csss... most ne veszekedjünk. - suttogta és azzal a lendülettel maga felé fordított, hogy elkezdje leöblíteni a hajamról a sampont. Mikor ezzel végzett, megfogta a tusfürdőt, amiből nyomott a saját kezébe, így én sem bírtam ki, hogy ne kövessem a "példáját". Nem tudtam, mi ütött belé, de nem is róttam fel, csak élveztem, amit tesz velem.
Egymást mostuk csendben, kezünk egyre gyakrabban kalandozott intimebb helyekre.
- JinKi... - bújtam a forró testéhez, picit zavarba is jöttem, hogy teljesen meztelenül préselődtünk egymáshoz.
- Hm?
- Csak a vasárnapokat. Kérlek. Annyira szeretném... - csordultak ki az első könnycseppek, amik keveredtek a vízzel. Elzárta a zuhanyt és mindkettőnkre törölközőt terített. Nem szólt semmit. A kérdésemre sem adott választ.

***

Puhán landoltam a franciaágyon, közben szakadatlanul öleltem JinKit. Mindenhol apró puszikkal halmozott el, kezdve az arcommal, ahonnan érzékien haladt lefelé nyakamon, hasamon, combjaim belső felén. Halkan szuszogtam, míg újra fel nem hajolt hozzám egy újabb csókra. Azonnal engedtem a nyelvének, mámorító volt érezni az ízét. A testünk újra összesimult, mintha egymáshoz illettünk volna. Egymásba...

Halkan nyögtem fel, mikor végre megérezhettem magamban Őt. Óvatosan lökte magát egyre mélyebbre, úgy vigyázott rám, mintha most tennénk meg először. Szakadozva nyögött, hol mély nyelves csókkal, hol a vállamba fúrt fejjel fojtva el a hangját. Mikor eltalált egy bizonyos pontot, a vállába haraptam, mire felszisszent. Rácsókoltam a fognyommal tarkított felületre engesztelésül, de végül mégiscsak megszívtam még egyszer, hogy jelezzem: sokáig tartok igényt a szerelemre, amit irántam érez.
Egyre gyorsabb iramot diktált, aminek következtében vörösre karmolásztam a hátát, amit ő nem is nagyon bánt, már a morgásokból ítélve...
Nem sok hiányzott már a vég közeledtéhez, ami engem el is ért hamarosan, őt pedig én rántottam magammal az édes gyönyörbe.
Remegve húzódott ki a testemből, ami még mindig érzékenyen reagált az érintéseire.
Megfordult velem és én kerültem az izzadt mellkasára, melyre ráhajtottam a fejem, úgy hallgattam a szívének rendezetlen dobogását.
- Vasárnap. - jelentette ki hirtelen, kezei a hátamat cirógatták ismét.
- Tessék? - emeltem a tekintetébe az enyémet, értetlenül. Lágyan elmosolyodott, és az ugyanolyan lágy, dallamos hangján megszólalt.
- Túl sokat dolgoztam az utóbbi időben és képtelen voltam elszakadni a munkától. Bár ennek oka is van.
- Mi az ok?
- Te.
- Én?
- Ne gondolj rosszra. Egyszerűen nem tudtam, hogyan szeresselek. Meg voltam ijedve, hogy a szerelmünk nem tart örökké...
- Nem is tarthat. - vontam meg a vállamat. Kíváncsian csillogó szemekkel vizslatott engem. - A halál után tényleg vége lesz, de addig még van idő. Addig szeretném, ha szeretnél. - böktem a vállán lévő lilás-vöröses foltra, amin óvatosan végig is húztam a kezem. Kuncogni kezdett, de újra megkomolyodott.
- Túl hamar keveredtem bele a családi vállalatba. Túl korán nevelték belém a felelősséget, és már most kezdek olyan lenni, mint az apám.
- Akkor változtass ezen. Senkinek nem ment tönkre azért az üzlet, mert létezik a magánélet. Kérlek, JinKi... kérlek. - puszikat nyomtam a mellkasára.
- Nem akarok minden vasárnapot veled tölteni.
- De...
- Megpróbálok minél többet melletted lenni. Fiatalok vagyunk még. Gondtalanul akarok sétálni veled, elmenni kipróbálni mindenfélét, ja, és sokat enni. Azt se felejtsük ám el. - vigyorodott el, amit én sem tettem másképp. - Azt még nem is említettem, hogy el akarok menni nyaralni Thaiföldre, mert már régóta tervezgettem.
- Nahát, jó hatással volt rád a veszekedés. - kacsintottam.
- Nem csak az. Hanem Te is. Ráébresztettél, hogy azzal, ha megállás nélkül magadra és JongHyunékra hagylak, elveszítelek.
- Akkor ez azt jelenti, hogy többet leszünk együtt? - csillant fel a szemem.
- Azt. - szorított magához. - Te pedig ugye megbocsátasz?
- Kéne valamiért?
- Te is tudod nagyon jól, hogy mire céloztam. Hogy lepasszoltalak a barátainknak, mint valami béna szülő a gyerekét, hogy elhanyagoltalak...
- Nem számít, yeobo. Ha évek óta ez lenne, már komolyan elgondolkodnék, de időben megbeszéltük és változtatunk rajta. Ha te megígéred, hogy több önbizalmad lesz.
- Nem kell sokat győzködnöd. - nevetett. - De mi lenne, ha minden vasárnap ilyen lenne?
- Valaki perverzebb, mint gondolnám? - hajoltam felé egy csókra.
- A te perverzed.
- Szeretlek.
- Én is téged.

***

Hát izé... ez egy óriási hülyeségnek indult tőlem ^^"
Nem is az életem műve, csak ilyen unalmas pillanatomban készült, de ettől függetlenül remélem, nem lett olyan iszonytató, hogy még a Világból is el kívánjatok tüntetni a bénaságomért :"D
Szóval ha tetszett, tetszett, ha nem, az se baj, unaloműzőként egynek elmegy :D
Szép estét mindenkinek, és hamarosan hozom a trilógiám második harmadát!^.^ 


2015. október 27., kedd

I don'like you (MinHo) 1/3

***MinHo POV***
- Öcskös! Kelni!
- Hagyjál már, hyung, egész tegnap dolgoztam.
- Nem hat meg, te akartad gondozni a lovakat, gyerekkorodban sem panaszkodtál, ugyhogy told ki a segged, Choi MinHo! - nem engedtem, hogy MinSeok kiszedjen az ágyból. Mindig is így volt ez, próbáltak már kiimádkozni is.
Egyszer csak egy hatalmas adag hidegvíz zúdult rám.
- Normáis vagy?! - üvöltöttem.
- Tudtommal, minden rendben. - na, ez viszont nem a bátyám hangja volt. - Két percet kapsz, hogy összeszedd magad, fiam, mert ha nem, akkor van jobb módszerem is ennél. - lengette meg a fémvödröt.
- Igen, apa. - nyeltem egy nagyot és öltözködni kezdtem, majd mikor végeztem, megfogtam a matracom és ki száműztem az udvarra száradni. Körülnéztem. Gyönyörűen sütött a nap, nemhiába mondják, hogy a vidéki környezet a legtisztább és legszebb. Elzárva a büdös várostól és a sznob üzletemberektől meg elkényeztetett gyerekeiktől egyáltalán nem olyan rossz és itt abba se halok bele, ha nincs wifi. Van elég munka, hogy lefoglaljam magam.
- MinHo! - szólított valaki a nevemen. - Segítenél, kérlek?
- Persze, anya! - fordultam meg és már ott is voltam. - Mi történt?
- Haengbok meg nem kapott enni, pont elfogyott a széna, mire hozzá jutottunk. Apád feladata volt megetetni a lovakat, de dolga akadt. Lennél olyan kedves és megetetnéd? - mosolygott rám.
- Hogyne tenném, hiszen az enyém. - vigyorogtam, azzal a raktárba vettem az irányt, felnyaláboltam egy Jo nagy adag abrakot és suhantam Haengbokhoz.
- Hogy vagy ma? Nem fáztál este? - simogattam meg. Nyerített egy hatalmasat, mire felnevettem. Egy félórával később dudaszó hangzott, érdeklődve mentem ki megnézni, mi a fene történt.
- Fiúk, gyertek be egy kicsit! - ez apánk hangja volt, meggyorsult léptekkel haladtam a házba, ahol most valami nagyonis furcsa volt.
A bútorok rendben. A képek is a falon. A fal színe és a padlózat is. Akkor meg... na álljon meg a menet.
Az előszobából nyíló nappali közepén egy lány állt. De nem is akármilyen. Egy látszólag nagyon gazdag és beképzelt lány, bár gyönyörű volt, azt meg kellett hagyni.
Na, vele se leszek jóban...
***Gigi POV***
- Apa, ezt nem mondhatod komolyan! - vergődtem.
- De halál komolyan mondom! Meg kell tanulnod értékelni, amid van és elfogadni a nálunk kevésbé tehetősebb embereket!
- Ezért egy tanyára küldesz?
- Vigyázz a szádra, gyerekkori jóbarátom farmjáról beszélsz. Ők igazán dolgos emberek, mindenüket megbecsülik és minden tiszteletem az övék. El ne felejtsd, hogy ha a családi vállalkozást nem virágoztatják fel az elődeink, és mi nem dolgoztunk volna érte anyáddal, te sem ülnél most ekkora házban! Hajnalban indulsz és nincs apelláta!
- Na de apa! Anya...?
- Apád világos volt. Találkozunk holnap hajnalban. - azzal mindketten elhagyták a hallt.
~~~
Teljesen fáradtan ültem fel a repülőre. Hajnali egyig doramát néztem, ötkor pedig keltett a komornyik, és a szüleim parancsára a nappaliig rángatott. Kis híján elaludtam. A repülőtéren pedig egy idősebb férfi fogadott mosolyogva, és mivel jó kislány vagyok, viszonoztam a gesztust. Megtudtam, hogy ő az a jó barát apa említéseiből. Aztán már a házban voltunk, ahol egy nő és egy srác fogadtak, gondoltam, ő volt az egyik fiú. Ezeket a fáradtság miatt mind-mind csupa homályos foszlányokként éltem meg. De aztán belépett mégvalaki és minden álmosság kiment a szememből.
***
Dongsaeng-ah, megérkeztem az első résszel^^ remélem, tetszett, hamarosan folytatom<3

2015. szeptember 27., vasárnap

Paradise - VII. (UTOLSÓ) Ütem

***Key POV***

Amint lehetőségem akadt rá, leléptem a kórházból. Soha többé nem találkoztam TaeMinnel és MinHoval, és bár nagyon az idegeimre mentek, nem bántam volna, ha a bolondító csendet ők töltik be. Újra egyedül maradtam. Egyedül... milyen egyszerű szó, mégis mennyire bántja az embert.
Nem is tudom, miért hagytam ott EunMit. Talán azért, mert tudtam, sokat kezdett jelenteni nekem az elmúlt pár hétben. Talán megijedtem ettől. Talán nem akartam bevallani, hogy az, amit érzek, lassan a "kedvelem" kategóriába esett át. Mégis mit tehetnék egy olyan lányért, mint ő? Nincs munkám, a szüleim küldenek néha egy bizonyos összeget, csak magamban kuksolok otthon, vagy éjjelente a bárokat járom. Nem érdemlem meg, hogy egyáltalán szóba álljon velem... jobb lesz neki így.

Ilyeneken és hasonlókon elmélkedtem megint, a szokásos otthoni programomat művelve: mindenféle ruhák ötleteit alkottam meg, különböző, saját stílusomhoz illő kollekciókkal variáltam. Mindig imádtam ilyesmikkel szórakozni, lekötötték a figyelmem. De még a legdepressziósabb emberek is vágynak a szabadba, így felöltöztem és kimentem az utcára szellőztetni a fejem.
A friss levegő megcsapta az orromat, csípte az arcomat és könnyeket csalt a szemembe, de rettenetesen örültem neki. A kórház után valódi felüdülés lett ez számomra.
Gondolkoztam. A műtét után egy tiszta oldal nyílt nekem. Újra fogok kezdeni mindent, jelentkezem divattervezőnek, majd szépen lassan talpra állok és társaságot keresek magamnak. Ezt azonban nehezebb volt megvalósítani, ebben biztos lehettem.
Az elmélkedésem közepette viszont kiment a fejemből valami. A piros lámpa. Épp, hogy el tudtam ugrani a közeledő kocsi elől, de még így is óriásit tanyáltam.
Éljek én...

~~~

- Már megint valami értelmetlen verekedésbe kerültél, vagy ez kivételesen másnak könyvelhető el? - hunyorgott kedvenc orvosom.
- Elmélkedtem. - sóhajtottam hangosan.
- Áh, értem. A gondolkodás megviseli az embert. - bólintott gúnyosan.
- Nem érti. - morogtam. - Elméláztam és leléptem a piros lámpánál.
- Gratulálok. Ez már haladás. - veregette meg a vállam. - Mi van veled, KiBum? Le merném fogadni, hogy teljes mértékben elhagyod magad.
- Semmi köze hozzá...
- Nem hiszlek el, megint mibe keverted magad? Pedig EunMi jó hatással volt rád.
- Mondom, hogy nem kevertem semmibe!
- Tudod, hogy ezt másra értettem... - nem tudta befejezni a mondatot, mert az ajtó kivágódott és egy erőteljes női ordítás hangzott a hátam mögül.
- Kim! - ezer közül is felismertem a hangját. Megfordultam. Egy feldúlt, de döbbent lánnyal találtam magam szemben. Sokkal gyönyörűbb volt, mint valaha láttam őt.

***EunMi POV***

Előttem egy igazi férfi állt. A haja megváltozott, picit megnőtt és sötétbarna árnyalatot kapott, az arca hosszabbnak és különlegesebbnek tűnt, a sötét, bokavillantós vászonnadrág és a fekete, könyékig feltűrt ing teljesen ellenállhatatlanná tette. Végignéztem rajta, közben mélyen elpirultam.
- K-Key? Te meg m-mit keresel itt? - nem tudtam levenni a szemem róla.
- Én csak... volt egy kis balesetem...
- Ugye nem verekedtél megint? - sebes szája mosolyra húzódott. Az orvos közben kisomfordált és már csak az ajtó hangos csapódása után jöttünk rá, hogy kettesben maradtunk.
- Nem. Csak figyelmetlen voltam. - közelebb lépett egy kicsit, majd még egyet és még egyet, míg el nem tűnt a távolság közöttünk. Észre sem vettem.
- KiBum, mit csi... - egyszerűen megcsókolt. Mélyen, szerelmesen. Ösztönösen visszacsókoltam, karjaimmal átfogtam a nyakát, ő pedig a csípőmet ölelte, úgy araszoltunk a falig, ahol nekinyomott és úgy csókolt tovább, míg el nem fogyott a levegőnk.
- Hiányoztál. - zihálta. - Nem volt perc, hogy ne gondoltam volna rád.

***Key POV***

Nem tudtam mit tenni, EunMi látványától teljesen elgyengültem. Erről beszélt JinKi és JongHyun. Ezért mondták, hogy vak vagyok. Mert tudat alatt megszerettem ezt a szépséget. Lee EunMi...
Úgy faltam a szépen ívelt ajkait, mint még soha senkiét. Ezzel a lánnyal akartam lenni, és soha el nem engedni őt.
Mikor visszacsókolt, összeszűkült a gyomrom. Nekinyomtam a falnak és öleltem tovább, teljesen kisajátítva magamnak őt.
- Hiányoztál. Nem volt perc, hogy ne gondoltam volna rád. - lihegtem az ajkaira.
- De itt hagytál a francba. Elmentél. - lett könnyes a szeme, amit ijedten törölgettem le.
- Tudom, tudom, tudom. - már én is majdnem bőgtem. - De fogalmad sincs róla, milyen érzés volt nekem, mikor pontosan tudtam, hogy egy senki vagyok.
- Nem igaz! - kiabált rám. - Nem vagy senki, csak letértél helyes útról.
- Milyen bölcs vagy. - mosolyodtam el. Elpirult. Újra megcsókoltam hát.

~~~

- Újra fogom kezdeni. Divattervező akarok lenni. - közöltem vele, miközben kézenfogva sétáltunk haza. Hála Istennek nem lett semmi bajom, ahogy EunMi is végzett a rutinvizsgálattal. Mostantól minden kezelésére én leszek az, aki elkíséri...
- De jó! Biztosan sikerülni fog. - szorította erősebben a kezemet.
- Remélem...

***EunMi POV***

***Két évvel később***

Hihetetlen, hogy két év letelt, Key pedig még mindig velem van.
Miután sikerült rendezni magunkat azon a bizonyos újra találkozáson, randizni kezdtünk, mígnem összejöttünk. Minden héten együtt megyünk el a temetőbe a testvéremékhez és JongHyunékhoz, beszélgetni.
Anyám azonnal elfogadta őt, és támogatni kezdte az egyéni vállalkozásában divattervezőként, ami kezdetben nagyon nehezen ment, de nem adta fel. Komolyan gondolta, hogy új életbe fog. Azóta sikerült üzletet nyitnia itt, Koreában, és Angliában is, ami szépen virágzik. Mi pedig összeköltöztünk. Természetesen állandóan csipkelődtünk egymással, de a lényeg sosem változik. Tényleg igaz a mondás, hogy a közös dolgok összehozzák az embereket.

- EunMi... ébren vagy? - ölelt át az éjszaka közepén.
- Hm? - motyogtam félálomban.
- Hozzám jössz?
- Mi?
- Mondom lennél a feleségem?
- És ezt miért az éjszaka közepén kell? - pislogtam, felkapcsolva az éjjeli lámpát.
- Én Kim KiBum vagyok. Tudod, csak stílusosan. - vigyorgott rám, majd elkezdett kotorászni a fiókjában.
- Te sosem szeretted a szokványos dolgokat, jól gondolom?
- Pontosan. Akkor hozzám jössz, vagy tárgyaljuk meg holnap reggel?
- Hülye kérdésre mondjak hülye választ?
- Inkább kímélj meg tőle.
- Ez esetben hozzád megyek. - ugrottam rá, ő pedig nyögve hagyta, hogy elnyeljen minket a párnák rengetege.
- Oda adhatnám a gyűrűdet? -  dünnyögte.
- Még gyűrű is van?
- Igen... makktetőből csináltam délután...
- Tényleg?
- Nem. - sóhajtott. - Fogd már be és hatódj meg. - húzta az ölébe a kezem, hogy szépen feltornázza rám a kis karikát.
- Ez gyönyörű. - fátyolosodott el a szemem. - Szeretlek, Key.
- Én is téged. - motyogta, lágy csatába keveredve az ajkaimmal.

Azt hiszem, köszönetet kénem mondanom a betegségemnek. Hiszen nélküle nem találkoztam volna Vele.
Köszönetet kéne mondanom anyának, amiért mindig azzal piszkált, hogy ne adjam fel.
Onewnak és JongHyunnak, akik terelgettek, hogy ne tegyem tönkre magam.
MinHonak, amiért szeretett és napossá varázsolta a szürke hétköznapokat. TaeMinnienek, aki a világ legjobb bátyusa volt, aki őszintén megmondta a véleményét és nem hagyott elkanászodni. És az apukámnak, aki nélkül nem lennék.
Köszönöm. Mindenkinek. Innentől már fog menni egyedül is.

***

Na, elértünk ennek is a végére, köszönöm az olvasóknak, hogy olvasták, és köszönöm azoknak, akik jeleztek is valamilyen formában. Hamarosan megjelenik egy új trilógia a blogon, addig legyetek türelemmel és mégegyszer köszönöm. ^-^



2015. szeptember 20., vasárnap

Paradise - VI. Ütem

***Key POV***

Reggelre tették a műtétet, furcsa izgatottság lett rajtam úrrá. Én most konkrétan meg fogok menteni egy életet, amit számomra fontosnak lehet mondani. TaeMin és MinHo nem jelentkeztek, amit furcsálltam, de gondolom, nem tudtak altatás közben is beleturkálni a fejembe. Hála a jó égnek.
- Készen állsz, KiBum? - készítette elő a maszkot az orvos.
- Persze. - vontam vállat, majd nem tudom, miért, de egy hordágyon toltak be a műtőbe. Mintha nem tudtam volna magamtól besétálni, de komolyan... mozgássérült azért még nem voltam.
- Számolj el tízig. Észre se fogod venni, olyan gyorsan alszol el. - mosolygott rám a nővérke, mire azt tettem, amit mondott. Valóban észrevétlenül került rám az álom.

~~~

Teljesen zavarodottan tápászkodtam fel.
- Hol a kurva életben vagyok?! - néztem körbe. Hát igen, ilyenkor szokásommá vált káromkodni...
- Hihetetlen, hogy ilyen mocskos szájjal felküldtek hozzánk. - röhögött valaki mögöttem.
- Aish, kussolj már, Kim JongHyun, nem most kéne kiokta... várjunk. Kim JongHyun, te mit keresel itt? - teljesen elképedtem. Ez az idióta meghalt! A másikkal együtt, aki megjelent mellette. - JinKi, te is? - na rendben, ideje lesz meglátogatni egy dilidokit...
- Tipikus Key. - kuncogott az idősebb. - Hadd magyarázzuk el, kérlek. Te most az altató hatása alatt vagy.
- Hát mindjárt gondoltam... - forgattam meg a szemeimet.
- Most kérlek fogd be. Szóval ott tartottam, hogy átesel egy csontvelő átültetésen. Normális esetben csak annak jelennek meg a halott szerettei, akik életmentő műtéten esnek át, de most fontos üzenettel jöttünk. Tudnod kell, hogy a tragikus estén, mikor a balesetünk volt, EunMi testvére és párja ültek a másik autóban.
- Tessék?
- Jól hallottad. Ezért kerültünk kapcsolatba a lánnyal.
- Ti EunMivel voltatok idáig?
- Igen.
- Akkor én pedig ezért találkoztam TaeMinnel és MinHoval.
- Jé, találkoztál a kisfiúval, meg az izomaggyal? - kerekedtek ki JongHyun szemei.
- Honnan ismeritek őket?
- Ja, mikor Gábriel elbírálta, melyikünk is volt a hibás az autóbalesetben, mind a négyen ott voltunk. Rendes srácok ezek, végül mindannyian megúsztuk és ide kerültünk a Pokol helyett. Meg kell mondjam, jobb is idefent, mint lent. - borzongott meg. - Jaj, ne nézz már így, KiBum! - nevetett. - Tudnod kéne, hogy itt mindenki ismer mindenkit. Nem olyan tág ez a hely, mint a földi városok.
- Hihetetlen. Megbolondultam. Annyira... hiányoztatok. - böktem ki.
- Ezért találkoztatok mindketten velünk és a másik két sráccal. Ez volt az a kapcsolat, amiért ti találkoztatok. De mi már ezek után nem leszünk számotokra láthatóak. Ott tartózkodunk mellettetek, ha arra van szükség, de nektek a valós életben van a helyetek, ezért nem kellünk mi oda. EunMit pedig most választás elé állítják, hogy élni akar-e a műtét után, vagy most megfutamodik.
- Lehet ilyet?
- Igen. Mint mondtam, aki ilyen életet mentő műtéten esik át, kap ilyen lehetőséget. Vagy a könnyebb út és megszabadul mindentől, vagy a nehezebb, amiben egyáltalán nem tudható biztosra, hogy felépül-e, vagy mi lesz a sorsa.
- És mi van, ha ő az elsőt választja?
- Nem fogja, Key. Hát még nem jöttél rá? - kérdezte Onew.
- Mire?
- Akkor tényleg ennyire vak vagy. De mi nem mondhatunk semmit, azon kívül, hogy hagyj fel a bulizással, a droggal meg minden ilyennel. Az életed pedig alakítani fogja önmagát.
- Ennyi hülyeséget soha nem tömtek még a fejembe...
- Önmagadat adod, mint mindig. - veregetett hátba JongHyun. - Mi mindig itt leszünk, Kim KiBum. - ölelt át hirtelen, majd Onew megerősítette a csoportos ölelés fogalmát.
- Nem is tudjátok, mikről maradtatok le... - motyogtam.
- Ó, dehogynem. Viszont menned kéne.
- Megyek már. - sóhajtottam, most először potyogó könnyekkel. - Ti lesztek a legjobb barátaim. - kacsintottam és már el is tűnt az egész illúzió. Vagy talán valóság az álmomban?

***EunMi POV***

- Ébredezik. - suttogta mellettem egy férfihang, amihez társult egy nagyon ismerős nyöszörgés is.
- Úgy látom, a fiatalúr is magához tért.
- És sikeres volt a műtét, doktor úr? - ez biztosan anyám volt.
- Úgy gondolom, igen. A kisasszony meg fog gyógyulni. Egy év múlva már egészséges nő lesz belőle.
- Hála a jó Istennek.
- Hagyjuk őket pihenni. Ráérünk látogatni őket. - azzal a hangok lassan elhalkultak és csend honolt a szobában. Nyitogatni kezdtem a szemeimet, ami elég nehezen sikerült, de amint megtörtént, óvatosan mozgatni kezdtem a fejemet.
- Nem kéne még ezt csinálnod. Maradj egy helyben.
- Key?
- Mert kit látsz?
- Csak nem... te voltál...
- Nem is a jóisten...
- Hülye. - nevettem fel. - Szóval ennyire fontos lennék számodra?
- Ezt most úgy kérdezted, mint egy rossz feleség...
- Ne legyél már ilyenkor is bunkó...
- Te meg fogadd el, hogy ilyen vagyok. - nem is beszéltünk ezután többet.

Keyt egy héttel később hazaengedték, én pedig további egy hét múlva szintén olyan állapotba kerültem, hogy megkezdhessem a terápiát. Nem volt olyan nap, hogy ne kérdeztem volna a fiúról, aki megmentette az életem néhány hét leforgása alatt.
- Pedig szerettem volna neki köszönetet mondani mindenért. - sápítozott anya. - De mondd csak, tán szerelmes vagy abba a férfiba?
- Anya, őt jóindulattal se lehet férfinak nevezni. A pasi vagy a fiú, vagy mondjuk a seggarc jobban illik rá... - kétséget kizárólag utáltam. Utálni akartam, mert elment és itt hagyott. Bevallottam magamnak, hogy hiányozni kezdett az akadékoskodó természete, a "Mindenbe Belekötök Mert Kim KiBumnak Hívnak" álláspontja meg a szőke hülye feje.
- Gondoljon valakire, aki erőt adhat önnek. - mosolygott a nővér. - Fizikailag nagyon legyengült és erősödnie kell.
- Az is jó, ha olyanra gondolok akit agyon tudnék verni ezzel a medicinnel? - morogtam a labdával a kezemben.
- Hát ez is egy megoldás... - ijedt meg.
- Ó, akkor menni fog. - hát persze, hogy Kim Paraszt KiBumra összpontosítottam. Az a róka...
Hogyne sikerült volna eldobni a labdát. Tényleg jó ez a módszer...

Miután hazakerültem a klinikáról, elámultan. Kerek egy évtized telt el és szinte remény nélkül haldokoltam.
Nagyon gyorsan kezdett pörögni az idő és már anyával vittük tovább apa cégét.
- Nem is nehéz ez a munka. Azt hittem, több lesz a papír. - dőltem bele a fotelba.
- EunMi, nem kéne vizsgálatra menned?
- Ja, de, tényleg. Egész nap azon agyaltam, mit felejtettem el. - pattantam is rögtön, majd átöltöztem és szaladtam is. Valamivel hosszabb ideje élvezhetem a szabadságot, de nem tudom megszokni. A kórházban soha nem mozdulhattam ki, néha a gyengeségtől csak feküdtem, így csodálatos volt érezni a csípős szelet az arcomban.
Anya megígérte, hogy a nyarat a tenger partján töltjük, ami csak jobban felcsigázta a fantáziám. Felszálltam az éppen jövő buszra és érdeklődve pásztáztam a többi embert, vagy a buszablakon kívül történő dolgokat.
Majdnem elfelejtettem leszállni a járműről is, de ez sem szegte kedvemet.
- Szép jó napot! - köszöntem illedelmesen.
- Szia, Eun! - becézett mosolyogva a recepciós. - Várnod kell egy kicsit, a doktor úr egy beteget kezel le. Megemlített téged is.
- Engem?
- Igen. Azt mondta, idézem: " Nem hiszlek el, megint mibe keverted magad? Pedig EunMi jó hatással volt rád." Tudsz erről?
- Hogyne tudnék. - szűkültek össze a szemeim és rekordgyorsasággal téptem fel a vizsgáló ajtaját.
- Kim! - mennydörögtem, de a belépés pillanatában elakadt a lélegzetem.



2015. szeptember 19., szombat

KÉTEZER *3*

Annyeonghaseyo! :)
Itt is megérkezett a kétezres nézettség, és megintcsak
elmondom, hogy nagyon hálás vagyok nektek! :')
Még akkor is, ha csak ritkán kerül fel friss bejegyzés (márpedig
elég gyakran előfordul, szégyenlem is magam><").
Tényleg köszönöm mindenkinek, mert még így, kommentelés nélkül is nagyon
boldoggá tettetek.
Még azoknak is hálás vagyok, akik teljesen véletlenül tévedtek ide, aztán már mentek is. xD
Szóval ennyi lett volna, igyekszem a Paradise folytatásával, és utána már dongsaengemnek 
beígértem egy trilógiát, ami egyelőre titkosított, de azzal is haladni fogok.
További szép napot kívánok minden kedves olvasónak és írónak!^-^ 

(Ezen a dívás röhögésen mindig elkezdek mosolyogni én is, mert annyira 
tipikus Key! :"D)

Paradise - V. Ütem

***EunMi POV***

Teljesen lesokkoltam Key szavaitól, igaza volt. Ennyire önzővé váltam volna a betegség miatt? Nem csodálom, hogy ennyien elhagytak. És ha KiBum ezek után nem is lesz rám kíváncsi?
Két napig ezen agyaltam, és minduntalan bebizonyosodott, hogy a srácot valóban nem érdekeltem többet. De mit vagyok úgy oda? Ő csak egy szétzüllött srác, akit alig pár napja ismertem, nem több. Miért idegesített akkor ennyire, hogy nincs itt?
- Menj át hozzá. - ült le JongHyun az ágyam szélére. - Biztosan el van keseredve, amiért ilyen ocsmányul veszekedtetek. KiBum nem szeret túl sokáig rosszban lenni az emberekkel, de a büszkesége nem engedi őt kezdeményezni.
- Látni se akar, ebben biztos vagyok. - morogtam.
- Én pedig abban vagyok biztos, hogy ti ketten nagyon ostobák vagytok. - sóhajtott Onew. - Szépen kérlek, hogy menj oda hozzá és beszélj vele. - meglepődtem. Még sosem kértek engem így, nagyon fontos lehetett nekik Key.
- De ha... - mondatom egy köhintés zavarta meg.
- Tessék? - fordultam az orvos felé.
- Zavarok, kisasszony?
- Nem, dehogy, csak éppen... megfogalmaztam, mit is szeretnék mondani anyának. - hazudtam, ami először az eszembe jutott. Látszólag el is hitte, mert bólintott és folytatta a mondandóját.
- Lenne esély rá, hogy egy műtéttel megpróbáljuk helyrehozni az állapotát. Találtunk csontvelődonort.
- Tessék? - kerekedtek el a szemeim.
- Ahogy hallotta. - mosolygott. - Viszont... Még a héten kell elvégezni a műtétet.
- De miért? - bámultam.
- Mert jelen pillanatban önnek folyamatosan romlik az állapota, minél korábban, annál jobb. Ehhez viszont kell az ön beleegyezése, nagykorú lévén. - eszembe jutott anya, apa, TaeMin és MinHo. Biztos voltam benne, hogy ők azt akarnák, hogy igent mondjak. És ott volt Key. Akit alig pár hete ismertem és olyan hatással volt rám a kisugárzása, amit eddig csak MinHonál tapasztaltam.
- Még egy kis időt kérnék. Lenne egy elintéznivalóm... - motyogtam, amit az orvos meglepett bólintással vett tudomásul. - Beszélnem kell valakivel, de mindenképpen szólok holnap reggel.
- Természetesen megértem. Akkor nem is zavarnám tovább, jó pihenést. - azzal már ki is ment. Most nem kellett a két szellemnek győzködnie, hogy keressem meg Keyt, magamtól pattantam fel, hogy minél hamarabb elmondjam neki ezt az egészet.

Pár lépéssel elhagytam a lépcsőket, majd a szemem előtt minden szobaszám elmosódott, az ő termére koncentrálva. Rövidesen meg is találtam, és kopogás nélkül rontottam rá a szerencsétlen, nekem háttal almát pucoló fiúra.
- Key! - ordítottam rá, mire megrezzent, elejtette a gyümölcsöt és egy lányos sikítás kíséretében a szívéhez kapott.
- Mi a büdös francot csinálsz? - esett nekem.
- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire megijesztelek! - szabadkoztam. - De beszélni szerettem volna veled, és...
- Úgy tudom, már megbeszéltük. - jelentette ki méregetve, mire sírni támadt volna kedvem. KiBum közben igyekezett elfoglalni magát, hogy ne nézzen a szemembe, ezért rendbe rakta az ágyneműjét.
- Figyelnél rám egy percre? - fogyott el a türelmem. - Elmondanám, hogy igazad volt és sajnálom! - a végére már üvöltöttem neki.
- Ne kiabálj velem. - villantak meg a szemei. - Amúgy tudom, hogy igazam volt. Nekem mindig igazam van és azzal is tisztában vagyok, hogy sajnálod. Mestere vagyok annak, hogyan ébresszek bűntudatot az emberekben. - vigyorodott el.
- Direkt csináltad? - képedtem el. - Direkt nem kerestél napokig, mert tudtad, hogy én kezdeményezek?
- Azért ezt pontosítanám. Nem kerestelek, mert büszke vagyok és eszem ágában sincs nekem bocsánatot kérnem másoktól. - éreztem, hogy van még e mögött más is, de már nem mertem rákérdezni.
- Ha megműtenek, életben maradhatok. - váltottam rögtön a második témára. Erre kicsit érdeklődően villant a szeme.
- És elfogadtad?
- Még nem egészen. Kértem időt holnapig, mert mindenképp el akartam mondani neked. - suttogtam.
- Hát persze. Mert én vagyok az egyetlen. - ciccegett.
- Hülye. Csak szívod a vérem. - böktem meg nevetve. Még egy darabig beszélgettünk, és sosem éreztem magam ilyen jól, mint akkor... Vele...

***Key POV***

- Te tapló állat. - ez volt TaeMin első kijelentése, mikor közöltem velük, hogy összekaptam EunMivel.
- Köszönöm, én is kedvellek. - gúnyolódtam.
- Nem tudtál volna vele csak egy kicsit kedvesebb lenni? Belehalsz, ha normális vagy az emberekkel? - szekírozott tovább.
- Te meg nem tudnál bekussolni? - morogtam.
- Mindenkinek csigavér. - sóhajtott MinHo. - Ha még élnék, mindkettőtöknek lekevernék egy akkorát, hogy elájul. Most azt mondd el, miért viselkedtél szegénnyel ilyen durván.
- Hogy észhez térjen. - morogtam. - Ha folytatja a küzdelmet, több esélye lenne élni és támaszt nyújtani az édesanyjának. Akkor ők ketten megmaradnának egymásnak. - mindkét partnerem csendben hallgatta az érveimet, majd megszólaltak volna, de berontott a kedvenc orvosom.
- KiBum, segítenie kell. - lihegte, valószínűleg futott idáig.
- Mégis miben?
- EunMi kisasszonynak csontvelőre van szüksége, mivel leukémiás. Ha maga adna, tökéletesen megfelelne neki és esélyt kapna a gyógyulásra. - magyarázta lelkesen, én pedig lefagytam.
- Valóban? - bólintás volt a válasz. Öt perc gondolkodás után aztán elhatároztam magam. - Csináljuk!

~~~

Az elmúlt két napban meglepően nem kaptam rossz beszólásokat TaeMintől és kezdtem megkedvelni a kis vakarcsot, MinHoval egyetemben.
EunMit nem kerestem fel, ha beszéltem volna vele, olyan dolgokat vallottam volna be magamnak, amiktől túlságosan is féltem.
- Key... köszönöm... - motyogta a kissrác. - Nem is tudod, mennyit jelent nekem, hogy megmented őt...
- Ne köszöngesd, csak fogadd el. - eresztettem egy halvány félmosolyt. Én sem tudtam, mitől lettem hirtelen ilyen jótékony, de a lány valamiért sokat jelentett nekem. Talán, mert hosszú ideje ő volt az első, aki színt vitt az unalmas életembe. Hihetetlen, milyen jó értelemben hatott rám néhány hét leforgása alatt.
Ezek után éhes lettem, úgyhogy nekiálltam megpucolni egy zöldalmát.
Nem sokkal később azonban mindent eldobtam, mert a lány beviharzott a szobámba, kiugrasztva a szívemet a helyéről.
- Mi a büdös francot csinálsz? - süvöltöttem.
- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire megijesztelek! - pislogott. - De beszélni szerettem volna veled, és...
- Úgy tudom, már megbeszéltük. - elkezdtem az ágyamat piszkálni.
- Figyelnél rám egy percre? Elmondanám, hogy igazad volt és sajnálom!
- Ne kiabálj velem. - figyelmeztettem. - Amúgy tudom, hogy igazam volt. Nekem mindig igazam van. És azzal is tisztában vagyok, hogy sajnálod. Mestere vagyok annak, hogyan ébresszek bűntudatot az emberekben. - vihogtam nagyképűen.
- Direkt csináltad? Direkt nem kerestél napokig, mert tudtad, hogy én kezdeményezek?
- Azért ezt pontosítanám. Nem kerestelek, mert büszke vagyok és eszem ágában sincs nekem bocsánatot kérnem másoktól. - vontam vállat, mintha csak magától értetődne a dolog. A másik okot inkább nem említettem. Az kéne még, hogy megromoljon minden.
- Ha megműtenek, életben maradhatok.
- És elfogadtad? - remélem, hogy elfogadtad, idétlen nőszemély...
- Még nem egészen. Kértem időt holnapig, mert mindenképp el akartam mondani neked.
- Hát persze. Mert én vagyok az egyetlen. - hőbörögtem.
- Hülye. Csak szívod a vérem. - kuncogott. Még elbeszélgettük az időt, majd EunMi elment, én meg egyedül maradtam. Illetve majdnem.


- Most mi van?  - tártam ki a karjaimat, mikor a két áttetsző lény felhúzott szemöldökkel méregetett.
- Úgy látom, valaki szemet vetett a húgomra. - mászott TaemOut a pofámba egész közelre.
- Kuss. - ezzel le is zártam a témát és aludni mentem.


***EunMi POV***

Végül reggel aláírtam a papírokat, amiért anya hálásan zokogva szorongatott egész nap. A műtétet még mára tették, néhány percem volt a kezdésig. Volt egy olyan érzésem, hogy az orvosok már régóta készülhettek erre...
Ha most sikerül, meggyógyulok egy kis rásegítéssel, de ha nem, akkor perec. Ezzel a kockázattal tisztában voltam és eljutottam a sorsom elfogadásáig is, akárhogy történjen.
- Nagyon büszke vagyok rád, kincsem. - puszilt meg anya. - Ma túl leszel rajta és aztán terápiákra járunk és meggyógyulsz és...
- Yah, ne menj még ennyire előre. Át kell esnem a csontvelő átültetésen és utána beszélünk a  továbbiakról. De addig is próbálj nem előre örülni, az rossz dolgokat is eredményezhet. És ezerszer elmondtam már, hogy készülj fel a csalódásokra is.
- Nem lesz csalódás. - komolyodott el a hangja ellentmondást nem tűrően. - Apádékat követni ráérsz évtizedek múlva. Életed viszont egyetlen egy van, amit nem fogok elengedni. Állj te is pozitívan a dologhoz.
- Anya, én pozitívan állok hozzá, csupán veled ellentétben reálisabban gondolkodom. - morogtam.
- Jól van, nem most van itt az ideje a veszekedésnek.
- EunMi? Mehetünk? - lépett be egy kórlappal a doktor.
- De még Keytől nem...
- Biztos találkozol még azzal a fiúval, de most igyekezzünk. - tapsolt.

~~~

Számolj el tízig, amíg az arcodon van az altatómaszk. - utasított az asszisztens, én pedig engedelmeskedtem neki. Ötig sem jutottam el, de már elsötétült minden.

Legközelebb valami fehérségben ébredtem, de biztosan nem a kórház falai közt.
- Csakhogy felébredtél. - jött az ismerős hang egy megkönnyebbült sóhajtól kísérve.
- Oppa? - a szemem veszélyesen égni kezdett, mikor megláttam.
- Noona. - vigyorgott. Hát igen, mivel ikrek vagyunk és nem akartunk összekapni, hogy ki az idősebb, logikusan az egyikünk noona, másikunk oppa lett.
- Meghaltam? - tettem fel az első eszembe jutó kérdést. TaeMin megrázta a fejét.
- Nem. Csak most dönti el a tested, hogy befogadja-e a donort vagy sem. De az emberek naivak... mikor életmentő műtéten mennek át, mindig találkoznak a szeretteikkel a másvilágon, akik választás elé állítják őket. Sokan önfejűen a halált választják, hogy megszabaduljanak mindentől. Vannak, akik szintén ezt akarják, de az utolsó pillanatban visszatáncolnak és még menthetőek.
- És aki végleg úgy dönt, hogy visszamegy, az sikeresen túllép a műtéten és meggyógyul. - fejeztem be, mire a bátyám bólintott. - De mi a garancia rá, hogy teljesen meggyógyulok? - motyogtam.
- Erre már te is tudod a választ. - megpördültem a tengelyem körül. MinHo és az apukám lépkedtek felém. Most komolyan arra játszanak, hogy bőgjek?
- Tévedtek. Nem tudok semmit. - ráztam a fejem lefolyó könnyekkel. MinHo óvatosan átkarolt és megcsókolt.
- De igen. Tudod. És ne sírj, kérlek.
- Nem megy. - szorítottam a derekát.
- Hamarosan menned kell. - simogatta a hátam apa. - szeretnél visszamenni vagy maradsz?
- Én... - ha önző lettem volna, itt maradok. De volt még olyan személy, akiért még odalent kellett maradnom. - Egyszer majd találkozunk még. - mosolyogtam. - Talán tíz, húsz, vagy akár száz év múlva. Addig is várjatok rám.
- Mondd meg anyának, hogy ne haragudjon, amiért ott hagytam. - szorított magához TaeMin. - Mindig melletted leszek.
- Szerettem anyátokat a világon mindennél jobban, ezt add át neki. - borzolta meg a hajam appa.
MinHo következett.
- Ha lesz valakid, soha ne hasonlítsd hozzám, ezt ígérd meg nekem.
- Ígérem. De mindig szeretni foglak, remélem, tudod.
- Ez hízelgő. - kuncogott, majd megcsókolt. - De most már menj. Van még, aki vár rád.
Bólintva kezdtem el szaladni, még utoljára visszanézve a három integető alakra. Én is integettem, míg újra el nem nyelt a tudatlanság.



2015. augusztus 4., kedd

Paradise - IV. Ütem

***EunMi POV***

Nem kellett volna neki elmondanom. Úgy nézett rám, mintha valami sajnálatra méltó beteg lennék.
- Yah! Ne nézz így rám! - morogtam. - Ettől nem leszek különb ember. Csak gondoltam, jobb, ha tudsz róla.
- Ki mondta, hogy megsajnállak? Ch. - tette karba a kezeit, mire felvontam a szemöldököm. - Nem is tudom, minek mondtad el. Nem fogok rád máshogy tekinteni.
- Valóban? - kérdeztem még mindig hitetlenül. Bólintott. - Akkor jó. Fogalmad nincs, milyen rossz, mikor éreztetik veled, hogy beteg vagy. - sóhajtottam.
- Nem is vagyok rá kíváncsi. - vont vállat. - De gondolom, nem fogsz egyhamar békén hagyni, nem igaz? - vigyorogva bólogattam. Az égnek emelte a tekintetét, látszólag gondolkodott picit, végül megszólalt. - Akkor jobb, ha megismerkedünk.
- Tényleg? - döbbentem le. Kisgyerekesen elnevettem magam. - Akkor szia, Lee EunMi. - nyújtottam a kezem, mire szemét forgatva megrázta azt.
- Kim KiBum, de nem arra gondoltam, hogy kezdjük elölről.
- De így jobb. Ez olyan, mintha most találkoznánk először. - mosolyogtam. Egy picit az ő szája is felfelé görbült.
- Nagyon hülye vagy, ugye tudod?
- Bocsi. - kuncogtam. - A...
- Kisasszony? Már mindenhol kerestük! Megérkezett az édesanyja! - kiáltott az egyik nővér.
- Megyek! - pattantam fel. - Akkor majd találkozunk, Key. - integettem, ő pedig pislogva visszaintegetett, majd számomra érthetetlen okokból a falhoz sandított.

***Key POV***

Ez a lány nagyon furcsa volt, de talán ettől érdekes. Meglepőnek tartottam, hogy a betegsége ellenére is ilyen hiperaktív volt.
- Kisasszony? Már mindenhol kerestük! Megérkezett az édesanyja! - egy ott dolgozó nővér szólt be a kórterembe, mire EunMi integetve kiszaladt. Óvatosan a mellettem álló TaeMinre pillantottam, aki még fehérebbnek tűnt az eredeti színe.
- Izé... minden rendben? - próbáltam oldani a hangulatot.
- Ja, aha. - motyogta. - El sem hiszem, hogy anya itt van tőlem pár méterre... - motyogta.
- Menj te is. - biccentettem az ajtó felé, de ő csak a fejét rázta.
- Nem lehet. Nem gyengülhetek el.
- Ahogy gondolod. - húztam el a számat.
- EunMi... soha nem volt még ilyen vidám. - szólalt meg MinHo hirtelen. - Még éltünk TaeMinnel, mikor bekerült ide, én is úgy ismertem meg, hogy egy kartöréssel hoztak be, ő pedig szó szerint belém botlott. - kuncogott. - Aztán elkezdtem hozzá bejárni, megkedveltem, végül szerelmes is lettem belé. Azután mondta el a betegségét, miután bevallottam, mit érzek. Azt hitte, elmenekülök, de nem tettem. Megismertem TaeMint is, aki először utált, később bezzeg együtt videojátékoztunk. - fájdalmas fintorba torzult az arca az emléktől, gondolom, hiányzott ez neki.
- A húgom azóta nem volt valami boldog, mióta bekerült. MinHo valamelyest örömet csempészett az életébe, de akkor sem teljesen. A betegség még a legvidámabb emberekből is kiszív valamennyi életkedvet. - vette át a szót TaeMin is. Csendben voltam, nem tudtam mit mondani erre. Aztán eszembe jutott valami.
- És mondjátok csak, van még esély rá, hogy életben maradjon?
- Tessék?
- Tudjátok, hogy miről beszélek. Van még lehetőség arra, hogy meggyógyuljon?
- Nem túl sok. Ez nem csak a szervezetén múlik, hanem azon is, mennyire küzd. Ő pedig nem harcol az életéért, hanem beletörődött. - szűrte a legfiatalabb a fogai között. Nekem pedig életemben először lett egy célom. Fogalmam sem volt, mégis mi a fene ütött belém, de meg akartam menteni EunMit.

***EunMi POV***

- Kislányom! - szorongatott magához édesanyám. - Ne haragudj, hogy ilyen régen nem jöttem!
- Semmi baj, omma. - suttogtam. - Tudom, hogy apa miatt sok dolgot kellett intézned.
- Apád örülne, ha tudná, hogy ilyen lánya van. Aki küzd az egészségéért. - nézett rám szúrós szemekkel.
- Anya, erről már beszéltünk. - morogtam a nem létező bajszom alatt.
- Igen, beszéltünk róla. - bólintott. - De azt hiszed, hogy apád, a bátyád, vagy MinHo ezt jó szemmel nézné? Boldogok lennének, ha te feladnád az életed? - simogatta a karomat.
- Omma, légy szíves. - ültem le az ágyra. - Azt hiszed, nem volt már egy időszakom, amikor próbáltam? Mégsem jött össze. Csak rosszabb lett az állapotom. Már felesleges ez az egész. Jaj, anya, ne sírj! - öleltem át, miközben ő zokogott a karjaimban. Ez volt a legrosszabb. Szembesíteni őt azzal, hogy a férje és a fia után a lánya is itt hagyja egyedül.
- Szeretlek, kicsim.
- Én is téged. - fúrtam a vállába a fejem.
- Hoztam neked néhány dolgot, sütöttem a kedvenc sütidből, meg néhány könyvet is vettem, hogy ne und nagyon magad idebent. - törölgette meg a szemét. - Haza kell mennem lepihenni egy kicsit, lefárasztottak az utóbbi napok. - mosolygott. - Majd még jövök. Ha kell valami, csak hívj fel.
- Rendben, omma. Vigyázz magadra. - köszöntem el tőle. Anya nagyon erős nő volt, de már meglátszott rajta a sok gyötrődés, ami nekem még jobban fájt. És még én is rátettem két lapáttal...
- Anyukádnak igaza van. Próbálkoznod kéne. - jelent meg mellettem JongHyun és Onew.
- Már ti is kezditek? - förmedtem rájuk. - És ne nézzetek már rám így! - az egyik kiskutyaszemekkel próbált meg meggyőzni, a másik meg fejét csóválva és megrovón. - Rám ezek nem hatnak. - motyogtam.
- De akkor sem kéne ilyen makacsnak lenned. Egyedül hagynád édesanyádat? - tette fel a kérdést az idősebb.
- Ezt már neki is megmondtam az előbb, hogy próbáltam már felépülni eleget, mégsem sikerült, csak rosszabb az egész. A szervezetem tehet róla, nem én!
- De igen. - ez már nem a két szellemtől jött, hanem egy másik, ajtóban álló alaktól.
- Key? - kerekedtek ki a szemeim. - Mióta állsz itt?
- Ebben a pillanatban léptem be. Már a folyosón hallottam, ahogy azt kiabálod, hogy a tested tehet erről.
- Már csak ez hiányzott. Mondd el a hegyi beszédet még te is. - duzzogtam, mire ő felnevetett. De nem akárhogyan. Olyan tipikus dívásan. Onew és JongHyun mellettem megdermedve bámultak. Hát, nem nagyon lehet kellemes halottként látni a legjobb barátomat...
- Ne légy barom. Van még esélyed élni.
- Nem, nincs. - vágtam vissza. Egy ideig csend volt, végül sóhajtva megszólalt.
- Engem kipateroltak otthonról, és állandóan bulizni meg inni jártam. Semmi olyat nem tettem, ami ne lett volna illegális. Aztán találkoztam Jjong és Onew hyungokkal. - mosolyodott el halványan. A mellettem lévők érdeklődni kezdtek. - Soha nem voltak olyan barátaim, mint ők. De erre későn jöttem rá. Észre sem vettem, hogy lassanként kihúztak a bajból. Mire magamba néztem, már egy kórházban feküdtem, és közölték velem, hogy egyedül én maradtam életben az autóbaleset után. De éltem, nem akartam megölni magam, és még jobban belesüllyedve a romlásba, de éltem. Nem volt senkim! - kelt ki magából. - Neked meg még itt van az anyád, aki arra kér, hogy élj, és te megtagadod! - ordította. Mélyen ledöbbentem.
- Key... - ez a srác... sírt. Itt sírt előttem. És tudtam, hogy igaza volt.
- Ha... ha a saját anyádra nem vagy tekintettel, legalább azt vedd figyelembe, hogy... - elharapta a mondatot.
- Mit? Mégis mit kéne figyelembe vennem?
- ... semmit. Csak maradj életben. - állt fel és azzal a lendülettel ki is ment. Mélyen elgondolkoztattak a szavai. A két szellem mellettem egy mozdulatot nem tudott tenni a meglepettségtől, én pedig letargiába estem. De hát hogy élhetnék, ha minden nappal egyre rosszabb? Mit akart mondani KiBum?

2015. július 21., kedd

Paradise - III. Ütem

***EunMi POV***

KiBum nem volt valami beszédes a második találkozásunk alkalmával, amit érdekesnek is gondoltam, tekintve, hogy tök társasági figurának tűnt.
- Na, találkoztál vele? Megtaláltad a kórtermét? - érdeklődött Onew, mire bólintottam.
- Persze, hogy megtaláltam. Évek óta itt élek, csukott szemmel is sikerülne. - vontam vállat.
- És? Mi volt? - kíváncsiskodott JongHyun is.
- Elég fura egy gyerek, mikor megláttam, éppen egy párnát hajigált. - morfondíroztam.
- Pedig ilyesmi nem vall rá. - nevette el magát az idősebb. - Bár, ahogy elgondolom, szokott magában balhézni, mikor nincs senki a közelében. Rend szerint mindig egyedül van. - nézett maga elé szomorúan. - Amíg mi éltünk Jjonggal, már akkor is kezdett letérni a helyes útról, de mi visszarángattuk. Nélkülünk viszont...semmi és senki.
- Ezt hogy értitek? - pislogtam.
- Keyt... kidobták a szülei otthonról, miután a fiuk már túl sok botrányt okozott és gyakorlatilag soha nem csinált semmit, amit bárki hasznosnak találna, az érettségijén kívül. Aztán mi Onew hyunggal a szárnyaink alá vettük és elkísértük bulizni, helyette is vigyáztunk, nehogy baja essen, de még így is becsúszott pár verekedés meg balhé. Aztán egy nap hármasban autóval jöttünk és mi ketten meghaltunk. Ennyit mondtak nekünk a halálunkról odafent. - mesélte JongHyun.
- Ez szomorú. - hajtottam le a fejem. De hirtelen felemeltem és a két szellemre néztem. - De mi lenne, ha Key egy kicsit megváltozna?
- Ezt nem értjük. Hogy történhetne ez meg, mikor senki...
- Úgy értem, ha én lennék a barátja? - csillantak fel a szemeim. - Figyeljetek, tudom, hogy én is el fogom hagyni őt egyszer, hiszen haldoklom... de ha az életem hátralévő részét azzal tölteném, hogy vele barátkozok... mindketten jól járunk. Ő nyíltabb lesz az emberekkel, én pedig szerzek pár boldog emléket, mielőtt...
- Ezt értjük, EunMi, de gondolj bele. Minket elveszített. A szüleit nem érdekli, és ha te elmész? Akkor szerinted hogy érez majd?
- Igaz.... de egy esélyt érhet az ötletem, nem? - próbálkoztam, mire mindketten tanácstalanul összenéztek. Meguntam már ezt. Mintha a közelgő halálom miatt már mindenben korlátozva lettem volna. Gyűlöltem ilyen kiszolgáltatottnak lenni. Élni akartam még egy kicsit. Felpattantam és kirohantam a szobából, megkeresve Keyt. A kórtermében ücsörgött, egyedül. Sajnálni kezdtem. Az én édesanyám hamarosan meglátogat, legalább ő itt van nekem. Neki viszont... még ennyi sem adatott.
- Szia! - köszöntem neki tétován. Nem tudtam, hogy fog reagálni, de meglepetésemre csak összerezzent és felém kapta a tekintetét.
- Szia. - mormogott.
- Hogy vagy? - kezdeményeztem tovább.
- Miért is érdekel téged a hogylétem? - kérdezett vissza.
- Talán nem lehetek kíváncsi a megmentőmre? - mosolyodtam el, mire felvonta a szemöldökét.
- Figyelj, én nem csináltam semmit. Én csak...
- De nagyon is csináltál. Volt kint rengeteg ember és te voltál az egyetlen, aki nem hagyta, hogy meghaljak, pedig dühösnek kéne lennem. Hiszen semmi kedvem nem volt élni.
- Csak éppen nekem jöttél. Ha mással történt volna, akkor ő segít.
- De te voltál ott és te segítettél, úgyhogy te mentettél meg! - ellenkeztem. - Ne akadékoskodj már!
- Miért nem volt kedved élni? - váltott témát hirtelen.
- Mert leukémiás vagyok. - nevettem fel értetlen arckifejezésén. - Így is úgy is pár napom, ha van még, vagy tán annyi sem. Tök mindegy lett volna, hogy akkor vagy máskor. - kacsintottam. Teljesen ledöbbent.

***Key POV***

- Bunkó vagy. - jelentette ki TaeMin az ágyamon ülve.
- Ki kérte, hogy jöjjön fel? Nem kötelességem megnyílni előtte, csak azért mert a hugicád! - vágtam vissza.
- Kim, ha nem lennék kísértet, letépném a... - vágott volna vissza, de MinHo megelőzte.
- Ne veszekedjetek már. KiBum bunkó, TaeMin meg gyerekes.
- Nem is értelek, Choi MinHo. Neked a volt barátnődről van szó, nem is érdekel? - értetlenkedtem. Ha az én csajomat fikázná valaki a szellemem előtt, én minimum megtalálnám a módját, hogy a halálba kísértsem.
 - De érdekel, mert nagyon szeretem őt. De mit tudnék tenni? Hidd el, mikor bejött ide, legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megcsókoljam, de nem lehet. Lenne értelme, ha cirkuszolnék veled? - mosolygott szomorúan. Elakadt a szavam. EunMinak...ennyire érett és megfontolt férfi volt a párja? Akkor én a fasorba sem vagyok... na várjunk, mit érdekel engem az a csaj?
- Szia! - jött a hang az ajtóból, mire összerezzentem és a tétován ácsorgó EunMi alakját láttam meg, picit mosolyogva. Lopott pillantást vetettem a két szellemre, akiknek esze ágában sem volt eltűnni.
- Szia. - motyogtam vissza.
- Hogy vagy? - faggatott.
- Miért is érdekel téged a hogylétem?- TaeMin szúrós pillantást küldött felém.
- Talán nem lehetek kíváncsi a megmentőmre? - mosolyodott el, mire a szemöldököm kezdtem ráncolni.
- Figyelj, én nem csináltam semmit. Én csak...
- De nagyon is csináltál. Volt kint rengeteg ember és te voltál az egyetlen, aki nem hagyta, hogy meghaljak, pedig dühösnek kéne lennem. Hiszen semmi kedvem nem volt élni.
- Csak éppen nekem jöttél. Ha mással történt volna, akkor ő segített volna rajtad.
- De te voltál ott és te segítettél, úgyhogy te mentettél meg! - kötötte az ebet a karóhoz. - Ne akadékoskodj már! - harcias viselkedésére a két láthatatlan személy nevetni kezdett.
- Miért nem volt kedved élni? - váltottam témát.
- Mert leukémiás vagyok. - nevette. - Így is, úgy is pár napom, ha van még, vagy tán annyi sem. Tök mindegy lett volna, hogy akkor vagy máskor. - kacsintott. Az élet is belém fagyott.

 ****

Na itt volna a következő fejezet, nagyon rövid lett, mianhae^^"